Cím: Language of Flowers
Páros: JinMin (BTS; Jin x
Jimin)
Műfaj: levélregény,
romantikus, slash, yaoi, shounen ai, OOC, hurt/comfort, slice of life, AU
Besorolás: +12
Bevezető:
"Mindenki úgy írja meg
a szerelmes leveleit, ahogyan tudja. Néha elég az is, hogy csak egy falevélbe
szurkáljuk bele valakinek a nevét. Máskor egy egész könyvet kell írni. Mindegy.
A hódításnak az útjai különbözők." - Krúdy Gyula
Park Jimin megtanult a
virágok nyelvén kommunikálni.
Park Jimin soha sem gondolta
volna, hogy valaha is levelet fog írni, bármilyen okból kifolyólag.
Végül mégis levelet kezd
írni. Aztán még egy levelet. Majd még egyet, még egyet és még többet.
Összesen huszonnégy levelet
ír végül. Mindet a virágok nyelvén kísérve.
A levelei pedig mind Kim
Seokjinnek szólnak.
„Ambrózia”
A kölcsönös és viszonzott szerelem virága.
„ Drága
Seokjin-hyung!
A mai nap teljesen úgy indult, mint az elmúlt négy
évben minden más nap, amióta ismerlek. Mégis egy kicsit másképp, mint az elmúlt
négy év minden más napja, amióta ismerlek. Minden nap egy kicsivel másabb.
Szokásos délelőtti biciklitúrára indultam a parkba.
Szinte már úgy ismerem azt a helyet, mint a tenyeremet. Tudom, mely útszakaszok
a legárnyékosabbak, melyek a legnaposabbak. Tudom, hol nő a legtöbb virág és
hol a legkevesebb. Mikor érdemes fényképezőgépet vinnem, hogy a frissen virágzó
növényeket lefotózhassam. Tudom, mely utak a biztonságosabbak, és melyeken
lehet teljes sebességgel száguldani.
Akkor éppen rád gondoltam. Mindig rád gondolok. A
biciklizés után fel akartalak hívni, hátha van kedved a délutánt velem tölteni.
Többször elpróbáltam magamban, mit mondok majd neked, miközben tekertem körbe a
park területén.
Ahogy telt az idő, kezdtem másnak érezni ezt a
napot. Sokkal felszabadultabb lettem, miközben haladtam előre. A Nap is egyre
fényesebben ragyogott, kellemes melegség járta át a testemet, amint kitűnve a
fák takarásából a sugarak csiklandozták bőrömet.
Imádtam, ahogy újonnan festett homok-szőke hajamat
dobálta, lengette a szembejövő szél. A tegnapi festés miatt még mindig igen
furcsa szaga volt, de a természet illatai teljesen elfeledtették ezt velem.
Igazi nyári napnak mondtam volna a mait.
Az utolsó métereket sétálva tettem meg.
Levezetésnek jó volt, ráadásul többet tudtam gyönyörködni a környezetben. Már
készültem bekapcsolni a telefonomat, amit a biciklizés idejére állandóan
lenémítok, de ekkor megláttam a kocsidat a kijelölt parkolóban állni.
A jármű oldalának dőlve nézted azt az ösvényt,
amelyen én is kiértem az erdőből. Aztán kiszúrtál engem, ahogy értetlenül,
teljes döbbenetemben és meglepődöttségemben állok ott, egyik kezemben a még
mindig kikapcsolt telefonnal, míg a másikkal a biciklimet támasztom.
Éreztem, hogy ez a nap más lesz. Ugyanolyan volt,
mint minden egyes nap az elmúlt négy év során, amióta ismerlek. Mégis más volt,
mint az elmúlt négy évben. Mert mindegyik nap egy kicsivel másabb, mint a
többi.
Zakatoló szívvel és izzadt tenyérrel lépkedtem
közelebb hozzád, a biciklim jól megszokott kattogó hangjára koncentrálva. Nem
tudtam, hogy a korábbi túra miatt vert olyan hevesen a szívem, vagy a látványodtól.
Azelőtt sohasem jöttél elém, pedig nagyon jól
tudtad, hova járok biciklizni. Pontosan tudtad, mikor megyek, és mikor végzek.
De korábban mindig megvártad, amíg hívtalak. Most mégis ott voltál és vártál
rám.
Erősen sütött rád a Nap, de te csak sütkéreztél
alatta. Napszemüveged miatt nem láthattam szemeidet, de biztosan örömtől és
jókedvtől csillogtak, ahogy követted mozgásomat. Kezeidet lazán farmergatyád
zsebé süllyesztetted, a szél könnyedén játszadozott laza fehér pólóddal,
ahogyan ében fekete hosszabbra növesztett hajtincseiddel is.
Mennyei látványt nyújtottál, szinte ittam mindazt, ami
elém tárult.
Az első pillanat, amikor rájöttem valódi érzéseimre
azon az estén fájdalmas pontokat érintettek bennem. Meghatározott engem abban,
hogy ide jussak, ehhez a momentumhoz, mégsem gondolok rá vissza szívesen.
Azóta pedig folyamatosan, újra és újra beléd
szerettem, mindig egy kicsit jobban. Akkor és ott, a déli Nap fényében, a nyári
melegben, az általam már jól ismert park bejáratánál pedig megint szerelmes
lettem beléd. Még erősebben, még biztosabban és megmásíthatatlanul.
„Eljönnél
velem egy randira?”
Ez az egyetlen mondat, mely elhagyta ajkaimat,
mikor oda értem eléd. Semmi köszönés, semmi bájcsevej, még téged sem hagytalak
szóhoz jutni. Láttam rajtad, ahogy a lélegzeted is elállt, annyira ledöbbentet
határozott kérdésem.
Nem visszakoztam, nem kerestem kifogásokat, a
bizonytalanságomat pedig jó mélyre temettem arra a pár percre. Éreztem, hogy ez
volt a megfelelő alkalom. Nem lesz jobb, nem lesz rosszabb. Csak az a pillanat
volt a jó, a helyes, különben ismét csak halogattam volna az örökkévalóságig.
Vagy most, vagy soha, ahogy a mondás tartja.
Sokáig nem mondtál semmit, csak továbbra is némán
és döbbenten néztél rám a napszemüveged takarásából. Kezdtem kínosnak érezni,
hogy csak álltam ott válaszra várva. A bicikli kormányon lévő műanyag részt kezdtem
a körmömmel piszkálni, a kezdeti magabiztosságom pedig lassan párologni
kezdett. Már azon kezdtem gondolkodni, hogyan fogom elviccelni az egészet,
amikor végre megszólaltál.
„Jimin”
Soha sem fogom kiverni a fejemből azt, ahogy akkor
a nevemet mondtad. Annál gyönyörűbbet el sem tudok képzelni most már és örökké
csak azt hallgatnám, ahogy a nevemet kiejted ajkaidon, ugyanazzal a hangsúllyal
és érzelmi kavalkáddal. Majd összeestem, annyira elgyengültem mindössze ennyitől.
Aztán igent mondtál, sőt, hevesen bólogattál, én
pedig majdnem hátraszaltóztam egyet boldogságomban. Nem is törődve semmivel; se
azzal, hogy nyilvános helyen voltunk, se a biciklimmel, mely fájdalmasan esett oldalra,
mikor elengedtem, engedtem, hogy a testem azt tegye, amit a legjobbnak érzett.
Olyan természetes volt arcod érintése, ahogy
rásimítottam kezeimet; két kezembe fogtalak, ahogy addig még soha. Aztán
megcsókoltalak, beletéve minden érzésemet és emlékemet, melyeket az elmúlt négy
évben gyűjtöttem. Az első találkozásunk, a közös programjaink, ahogy egyre
közelebbi barátok lettünk, a sok fájdalom, melyet külön-külön vagy éppen
közösen éltünk át. Amikor először dobbant igazán szerelemből a szívem, a sok
várakozás és visszalépés, mely most ehhez a pillanathoz vezetett. Az, hogy végre
felnőttem a feladathoz és most randira hívtalak. Mindezeket bele akartam
sűríteni egyetlen csókba.
A végeredményt látva pedig úgy éreztem, sikerült. Olyan
voltál, mint akit megbabonáztak, elvarázsoltak. Én is hasonló mód éreztem
magam; teljesen kába, mégis boldog lettem attól a csóktól.
Amíg hazakísértél engem, nem bírtam abba hagyni a
bazsalygást. Fültől-fülig ért a mosolyom, miközben kifele néztem az autó
ablakán. Néha, amikor feléd pillantottam, láttam, hogy te is nehezen állod meg,
nehogy elmosolyodj, amitől csak még jobb lett a kedvem.
Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, hogy a
biciklimet eltéve átöltözzek az első igazi randevúnkra, meg akartam kérdezni,
miért jöttél elém a parkba. Furdalta oldalamat a kíváncsiság, melyet még a
szerelem rózsaszín ködfellege se tudott eltakarni, enyhíteni.
Te csak halványan elmosolyodtál, majd közelebb
hajolva hozzám csak annyit suttogtál kettőnk közé sejtelmesen, hogy most már nem
fontos. Aztán egy újabb lélegzetelállító csókkal jutalmaztál, melytől szinte
elolvadtam az anyósülésen.
Szóval ilyen érzés, amikor az álmok valóra vállnak.
Később, öltözködés közben esett le, mit értettel az
alatt, hogy nem fontos, miért jöttél elém. A gondolattól mosolyom már olyan
széles lett, hogy szinte fájt. Fel is kacagtam a szobám csendjében, ahogy a
farmernadrágommal bajlódtam.
Azért voltál ott, mert randira akartál hívni.
Igazam van, ugye?
Hihetetlen ebbe belegondolni még most is, miután
már túl vagyunk az első randin, te pedig úgy kísértél haza, ahogy a filmekben
szokás. Egészen a bejárati ajtónkig, egy újabb varázslatos csókkal búcsúzva
tőlem. Szerintem új hobbit találtam magamnak: kifulladásig csókolni téged. Soha
sem tudnám megunni.
Ebben a pillanatban úgy érzem magam, mintha három
méterrel a föld felett lebegnék, rózsaszín felhőkön fekve.
Végre viszonzásra találtak az érzéseim.
-
Szeretettel, Jimin
2015.
május 22.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése