Cím: Doll House; The Green-Eyed Monster
Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin), említés
szintjén Sugakook (BTS; Suga x Jungkook) és KiHo (Monsta X; Kihyun x Wonho)
Műfaj: Fantasy, Slash, Yaoi, Shounen Ai,
Romantikus, AU, OOC, OC, Hurt/Comfort, Fluff
Besorolás: +12
Összegzés: A kis Melody-nak sok babája van,
akikkel játszat, beszélgethet, vagy aludhat akár… Ám egy valaki mindig is
kitűnt a többiek közül, ő pedig Seokjin volt, a legelső játék, amit a kislány
kapott édesanyjától, még a születésekor. Mindig ő volt egyetlen igaz barátja,
akivel több időt töltött, a legjobban szerette, és minden tiszteletet megadott
neki. Ám a leányzó következő születésnapja alkalmából egy új baba érkezett a
csapatba, aki talán felforgathatja Jin addigi nyugis életét. Vajon elveszi tőle
Melody-t? Lehet nem is az új babával kéne ellenségeskednie? Milyen veszélyekkel
járhat egy iskola egy ilyen picurka bábu számára? Milyen messzire megy el
valaki, ha féltékenység hajtja?
Egy újabb oneshottal jelenkezem, melyhez most adok egy kis zeneajánlót is, mivel ez a három zene annyira hozzáillik a történethez, ráadásul önmagukban is eszméletlenek :D Hallgassátok csak meg. Amúgy ennek a kis szösszenetnek a témája lehet, nem most utoljára került megírásra, ugyanis úgy terveztem, más párosokkal is felhasználom ezt a kis történet szálat. Csak nem sorozatként fogom venne, mivel nem tudom, mikor írnék újra ebben a történetszálban. Ezért csak egy összefoglaló nevezett adtam a kis sztorinak, ami a Dollhuose, hátha így könnyebb lesz a novelláim között megtalálni majd :)
Zeneszámok:
Akinek tetszett az írásom, illetve szeretne jobban nyomon követni, annak ajánlom a blog facebook oldalát, melynek linkjét az elérhetőségeim rubrika alatt talál meg.
U.I.: A FanArt-ok, amelyeket a fanfiction-ben találtok(az utlsó GIF kivételével) mind megtaláhatóak BTS_UCU Twitter oldalán. Érdemes követnie annak, aki tudja, és szereti a srácokról készült aranyos chibi rajzokat :)
Melody egy életvidám, mindig
mosolygós, szeretetre való kislány, aki hihetetlen fantáziával rendelkezett.
Nem rég kezdte el iskolás éveit, valamint a születésnapja is már a kanyarban
volt, amire anyukája minden tudását bevetette, mivel szeretett volna egy újabb
feledhetetlen ünnepet tartani gyermekének.
Az egyedülálló szülő egész
életében arra vágyott, hogy a saját maga által készített babákat árulhassa a gyerekeknek,
ami valóra is vált számára, nem sokkal Melody megszületése előtt. Természetesen
ezért kislányát sem hagyhatta ki a jóból, és kisbaba kora óta ellepte egyedi
figurákkal, amiket sehova máshova nem csinált. Csak egy volt mindegyikből, és
mind a picihez tartoztak.
Az évek során csak egyre több
baba lepte el a ház különböző szegleteit, hiszen az anyuka minden kis apróság
miatt képes volt egy újabb ajándékot készíteni, amit gyermeke nem is bánt. Minden
egyes kis játékot elnevezett, sőt, párokra osztotta őket, mivel nem szerette
volna, hogy amíg ő távol van, addig bárki magányosnak érezze magát. Mindig ezt
csinálta, éppen ezért minden alkalommal alig várta az újabb jövevényeket
anyukája műhelyéből. Először azért, mert mókás volt látni, ahogy személyre
szabottan neki készülnek ezek a puha figurák, aztán, csak azért mert szerette
volna, ha párosával vannak, így biztos mindenkinek jutott társ. Kivéve egyet.
Jin, a rózsaszín hajú, hercegi
koronával rendelkező baba, aki mindig Melody ágyán hevert, vagy éppen a
kislánnyal ment mindenhova. Ő volt az első, akit még születésekor kapott a
gyermek, így még pólyás korában is vele játszott. Hozzá kötötte a legtöbb
érzelmi szál, amit már akkor megbecsült a fiatal kisiskolás, teljesen meglepve vele
édesanyját. Az évek alatt senkit sem rakott mellé a gyermek, ugyanis elmondása
szerint, nem akarta a legelső baba figyelmét elveszíteni, hiszen fontos
számára, hogy ugyanúgy szeressék. Ezen persze, szülője jót nevetett, egyben
büszke volt lányára, amiért így gondolkodik ennyi idős létére.
Ám, amit még ők sem tudtak, hogy
a babák, akiket Melody úgy szeretett, nem csak azért különlegesek, mert
személyesen a leányzó anyukája készítette őket, hanem, amikor csak üres lett a
ház, azaz mindenki ment a dolgára –a kislány óvodába, vagy már iskolába, míg az
anyuka a pár utcára lévő varróüzletébe –akkor a játékok egyszer csak… Életre
keltek. Mozogtak, beszéltek, rendes érzéseik voltak, mint az embereknek,
maximum egy-két olyan dolog nem ment nekik, amit, természetesen, varrott
bábukként nem bírtak leutánozni az „élő” másaiktól. Persze, akkor is tudták, mi
zajlik körülöttük, amikor éppen visszavedlették rendes mozdulatlan alakjukat,
olyankor a szemük és hallásuk ugyanúgy működött, mint felébredt állapotukban.
Senki nem tudta soha, miért, vagy hogyan, de ők éltek. Boldogok voltak emiatt,
hiszen egész nap bármit megtehettek a házban –természetesen mértékkel csak –ha
pedig Melody hazatért, akkor játszhattak ismét szeretett gazdájukkal, akit
mindennél jobban szerettek, hiszen kincsként bánt velük.
- Biztos mindenkit meghívtál már,
akit szerettél volna, hogy jöjjenek –kérdezte egyik péntek reggel Melody édes
anyukája. Az nap délután, az iskola végeztével tartják a születésnapi
ünnepséget.
- Igen anyu, mindenkit meghívtam az
osztályból már, akiket szerettem volna, és mind azt mondták, hogy eljönnek
–ugrándozott örömében az ünnepelt, miközben kedvenc babáját, Jin-t szorongatta
a kezében. Ő is örült, amiért a kislány boldog, valamint remélte, idén sem
marad majd ki az ünneplésből, hiszen azelőtt mindig együtt köszöntötte a
leányzót a barátaival, és családtagjaival együtt. Csak ő nem fejezhette ki
szavakban a háláját, szeretetét gazdája felé, de remélte, attól még szívből
jövő üzenete eljut a címzettjéhez.
- Jól van, kislányom –mosolygott
az anyuka, aztán már terelte is öltözni egy szem gyermekét, hiszen ahogy látta,
befejezték a reggelijüket. –Ugye tudod, hogy Jin-t nem viheted magaddal?
- De mami!!!! –nézett fel a
kislány apró kölyökkutya szemekkel. –Ő teljesen egyedül marad mindig itthon,
hiszen neki nem adtam társat… Mit fog magával kezdeni?
- Biztosra veszem, a többiek majd
vigyáznak rá –simogatta meg az apró
buksit, majd megfogta a babát, amit lánya ágyára helyett a rózsaszínes
szobában.
- Akkor legalább a cipőket
kikészíthetem neki? –futott anyukája után Melody reménykedve, szülője megenyhül
az ártatlan kérésre. –Ígérem, gyors leszek!
- Jó, de ne tartson sokáig, addig
meg én előkészítem a te cuccaidat, hogy minél előbb indulhassunk az iskolába
–hagyta el a kis birodalmat, melyet a kislány, valamint babái uraltak teljes
egészében. Egy centimétert nem talált volna az ember úgy, hogy ne egy a
babáknak szánt kellékbe ne ütközzön, esetleg az egyik játékra taposson. Persze
rendes fájdalmat ilyenkor nem éreztek az kis teremtmények, de a tudat, amiért
ennyire nem figyeltek rájuk, kellően megsértette lelküket. Általában Melody
ezért nem engedett be senkit az anyukáján kívül a szobájába, mert tudta, senki
nem tud úgy figyelni a babákra, mint ők ketten.
- Válogass nyugodtan, Seokjin
–tette le apró lábbeliket kedvence elé, akit a saját kis székébe is beleültette,
amint azt elrendezte az ágyon, hiszen már szinte olyan, mintha a trónja lenne,
mivel rajta kívül senkit nem helyezett maga mellé Melody, csakis őt egyedül.
Vele aludt, vele kelt, vele törődött a legtöbbet, amit a neki szánt ülőke,
korona, valamint megannyi cipő is kellően bizonyított. Két hétig is hordhatná a
surranókat, úgy, hogy minden nap másikat vesz fel, annyi volt neki. Persze,
mivel az édes anya még akkor készítette őt, amikor a kislány megszületett, így
cipőt nem varrt neki, amit később pótolni kellett, és kicsit elszaladt a ló,
ezért halmozódtak fel ennyire. –Oh, itt pedig a korona –helyezte a díszecskét
rá a rózsaszín hajra, majd késznek nyilvánítva mindent már szaladt is az ajtóhoz.
– Legyetek jók srácok, hamarosan jövök –ahogy bezáródott az ajtó, még lehetett
hallani a tompa hangokat a falapon keresztül, aztán egy újabb csapódás, és az
egész ház néma csendbe burkolózott.
Kezdetben egy pisszenést sem
lehetett hallani, amíg az első baba meg nem mozdult, így a többi is követte a
példáját. Jungkook a mindig örökmozgó, nyuszi fülű volt az, aki megtörte a ház
csendjét, ezzel elindítva a lavinát. Egyetlen célpontja nem más, mint társa,
Suga, a macska kinézettel megáldott morgós természetű újonc. Melody még az első
iskola napján kapta anyukájától, és egyből a kis nyuszi babához rakta, mondván,
tökéletes duót alkotnak egymással. Igaz, teljesen ellentétes személyiségűek,
mivel a cica tagokkal ellátott baba egész nap csak aludt volna, amíg új barátja
kész energia bomba hírében állt mindenki szemében. Ő ébredt fel elsőnek, és ő
volt az, aki mindig elsőként cselekszik, legyen bármiről is szó, ellenben társával,
aki ha teheti, meg sem mozdulna fekhelyéről, bárhol legyen.
- Suga, gyere, nézzük meg Jin-t
–ugrándozott örömében a kis ugribugri, miközben a szoba kezdett ismét életre
kelni, hála az ébredező babáknak, akik igyekeztek egymás hátára állva kinyitni
a Melody által bezárt ajtót.
- Mondtam, hogy hagyj engem
aludni –morgott az előbb megszólított, ezzel is nem tetszését fejezve ki a
másik felé. Nagyon morcos, ha nem magától nyitja ki pilláit. –Utálom, amikor
nem tudsz nyugton maradni.
- De, naaaa –nyavalygott a másik.
–Kérlek, menjünk, tegnap is itt maradtam veled, ma legyen az, amit én
szeretnék, kérlek!
- Amúgy is, minek kellek én oda?
- Mert a legjobb barátom vagy, és
nem akarok nélküled menni –nézett a mellette lévőre pici szemeivel olyan
aranyosan, ahogy csak tudott. –Kérleeeekkk!!!
- Jó, legyen –sóhajtott a macska
fülű, mire hirtelen zuhanni kezdtek lefelé, ugyanis Jungkook akkora lendülettel
ugrott a párja karjai közé, hogy egyenesen lerepültek a polcról, ahol éppen
tartózkodtak. Bár puha testüknek köszönhetően nem estek nagyot, de azért Suga
nem éppen így tervezett lejönni, amit szóvá is tett. –Máskor vigyázhatnál
jobban!
- Bocsánat.
Amíg a két jómadár összeszedte
magát, addig az ágyon Jin szintén felébredt a mozdulatlanságból, ám ő az cipői
között válogatott, hiszen ráért, ott volt neki az egész nap, mielőtt Melody
hazatér, és a születésnapi buli elkezdődött volna. Nehezen tudott döntésre
jutni ilyenkor, hiszen mindegyik lábbelit nagyon imádta, mivel szívből kapta
őket, ám mezítláb nem flangálhat a házban. Nem azért, mert nem tehetné meg,
csak… Kényelmetlen érzés fogta el olyankor.
Elmélkedését két veszekedő baba
zavarta meg, akik igyekeztek hozzá feljutni több-kevesebb sikerrel. Nem
véletlenül volt az, hogy Seokjin se nagyon mozdult helyzetéből, hiszen az ágyra
marha nehéz a feljutás, mivel nem kaptak semmilyen segítséget a mászáshoz.
Mintha egy teljesen külön kis sziget lett volna, ami egy nagy hegyből állt
csak, szinte szent helyként funkcionált a szoba lakói között, épp ezért
tiszteletbe is tartották Jin-t, hisz mégis csak ő a kedvenc, aki ott
tartózkodhatott egész nap, valamint esténként egyaránt. Persze, sajnálták, mivel
emiatt sokat tartózkodott egymagában, amikor Melody elment, de nem sokat
tehettek érte. Őt nem zavarta, a többiek pedig megértették ezt, még ha
furcsállták is, nem az ő dolguk ebbe beleszólni.
- Jungkook, ha nem ficánkolnál,
hanem hagynád, hogy nyugodtan felhozzalak, akkor már rég nem kellene itt
szenvednünk –hallatszódott egy igen ideges hang, ami csak mosolygásra késztette
Jin-t, mikor belegondolt, kik jöttek megint hozzá, valamint megint nem tudtak
egymás mellett megférni. Igaza volt Melody-nak… tökéletes párost alkottak.
- De Suga, én csak segíteni…
- Azzal tennél a legtöbbet, ha
nem mozognál állandóan, akkor talán ne veszítem el az egyensúlyom, és tudnék
mászni is végre.
- Olyan gonosz vagy velem…
- Mert egyszerűen felforr tőled
az agyvizem –abban a pillanatban pedig Jin meg is látta a két delikvenst, ahogy
a macskaszerű baba a hátán cipelte társát. –Most már leszállhatsz –meg sem
várva a választ, Suga egyszerűen ledobta hátáról a másikat, aki éppen, hogy nem
esett le az ágy szélén, ezzel ismét a padlóra kerülve, ám ezzel ő mit sem
törődött.
- JIIINNNNN!!!! –a kis nyuszi fülű
hihetetlen gyorsasággal csapódott a rózsaszín hajúnak, aki még a pici székéről
is leborult a löket hatására, ami miatt egyáltalán nem lett dühös. –Upsz, ne
haragudj!
- Semmi baj, Jungkook, úgy sem
tud fájni az ilyen –húzódott egy szelíd ajak görbület Jin arcára, majd felkelt,
és megragadta az általa kiválasztott cipőt. –Miért jöttetek?
- Helyesbítek, csak jött, ugyanis
én…
- Mivel ma ramen nap van
–szakította félbe Jungkook Suga panaszáradatát, aminek a másik nem igazán
örült. Utálta, ha félbeszakítják. –Így reménykedtem benne, hogy velünk tartasz.
- Kihyun tényleg ma csinálja meg
a levest? –volt náluk egy fajta rendszer erre az esetekre. Bár nem tudják,
hogyan lehetséges, de ahhoz képest, hogy csak babák, képesek szilárd ételt
magukhoz venni, ám ettől függetlenül nem zabálhatták ki gazdáikat a
vagyonukból, ezért kéthetente tartanak egy ramen napot, amikor mindenki ehet az
önkéntes szakácsuk –azaz Kihyun –által készített levesből. Hiába tudnak enni,
éhesnek soha nem éhesek, csak a móka kedvéért vállalják be, ilyenkor pedig az
egész nap elmegy a procedúrára. –Ezért akarják kinyitni az ajtót? –és mint egy
végszóra, Wonho sikeresen elérte a kilincset, ami meg adta magát az apró
babának, így szabad utat kapott mindenki a ház többi részéhez.
- Igen, Wonho meggyőzte Kihyun-t,
mivel ez egy különleges nap, így had legyen ma megtartva az evés –nevetett a
kis nyuszi képű. –Tudod, hogy nem bír a társának ellenállni, akármennyire tagadja.
Való igaz, ebben Jin is
egyetértett, hiszen itt mindenkinek volt egy párja –vagyis barátja, ha úgy
jobban tetszik –akivel osztoztak jóban-rosszban, legyenek akármennyire mások,
attól még ugyanúgy teljesen egymásra tudtak hangolódni mindig. A rózsaszín hajú
talán egy kicsit irigyelte a többieket emiatt, de tudta, hogy neki Melody a
legjobb barátja, és ezen nem akart változtatni. Legalább is, nem akart belegondolni,
neki szintén lehet egy párja, akivel együtt osztoznak az ágyon, együtt várják a
kislányt haza, akivel aztán közösen játszanak majd. Kényelmetlen volt ebbe
belegondolnia ennyi idő után.
- Na, és Jin, várod már a bulit?
–szólalt meg, tőle szokatlan módon, Suga. Soha sem szokott kérdezni, pláne nem
azért, mert érdeklődik valaki hogyléte felől, általában inkább piszkálni szokta
ilyenkor beszédpartnerét. Ez a hangnem pedig a megszólítottnak egyáltalán nem
tetszett, de inkább elfogadta a felkérést a bájcsevejre. Éppen végeztek az
evéssel, és hárman nézték, ahogy a főző brigád Kihyun vezénylésével –ami igen
nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis Wonho végig a nyakába lihegett, hogy
hálálkodjon a másiknak a leves elkészítéséért –igyekeztek eltüntetni a
nyomokat, melyek mutattak volna bármiféle aktivitást a konyhában. Nem
véletlenül ettek ilyen ritkán, hiszen nem szerették, ha kiderülne ez az egész
Melody és az anyukája számára.
- Persze, mint minden szülinapot
–nézett kétkedően Jin a macska fülűre, míg harmadik társuk, mit sem sejtve a
kellemetlen szituációról, hirtelen ugrálni kezdett.
- Szerintetek megint egy babát
fog majd kapni a készítőtől –bár tisztában voltak azzal, a kislány anyukáját
nem így kéne hívni, mégis egyfajta tiszteletbeli megszólítás a részükről, ráadásul
ezt a megnevezést még Seokjin találta ki, amikor még fogalma sem volt arról, ki
az a nő, aki az ő gazdáját oly gyengéden védelmezi minden veszélytől. Csak
annyit tudott, hogy az ő kezei által lett megteremtve, tehát amíg Melody meg
nem tanult beszélni, addig nem tudta, hogy az anyuka megnevezés sokkal
használatosabb lenne.
- Biztos, Jungkook, hiszen ha jól
tudom, akkor ez itt a módi, nem? –nézett sunyin Suga, ilyenkor Jin sokkal
inkább képzelte rókának a másikat, mint sem macskának. –Csak tudjátok… Elég
érdekes információ morzsa jutott el hozzám, amikor elkészültem. Pontosabban a
készítőtől halottam valamit, amit eddig nem tartottam fontosnak, de most, hogy
ismerlek, Jin… Szerintem ez számodra igen érdekes lehet.
- Mégis mi az a nagy hír, amit
eddig nem kellett elmondanod? –hiába érezte Jin, ahogy idegesség lesz rajta
úrrá, a kíváncsiság hajtotta tovább. Akárcsak Jungkook-ot, ki társa ölébe hajtotta
fejét, úgy nézett fel rá, mire Suga elkezdte a haját simogatni, olykor-olykor
áttérve a kis nyuszi fülekre.
- Eddig nem tartottam fontosnak,
viszont… Most, hogy tudom, mit jelent neked Melody, igen viccesnek tartom a
szituációt –görbültek ravasz mosolyra ajkai. –Persze, csak akkor, ha igazam
lesz, ellenben, semmit nem jelent, amit most mondok…
- Csak mondjad már –törte meg
monológot Jungkook, mire a cicaképű meg is húzta kicsit a haját, jelezve, hogy
ne beszéljen közbe.
- Tudod a készítő elég… Sokat
panaszkodott arról a többi ismerősének a műhelyben, hogy sok már neki a munka,
mivel a gyerekek inkább saját babát kérnek, meg hiába jön elég kereslet, akkor
sem helyes ez, meg bla…bla…bla. Nem ez a lényeg, szóval… azt mondta ez után
lehet, már csak a lánya születésnapjára készít még egy utolsó játékot, aztán
egy időre szünetelteti, amíg ilyen sok munka adódik nála.
- Más szóval… -kerekedtek ki a
kis nyuszi fiú szemei, ahogy kezdett előtte kirajzolódni a kép.
- Jelenleg páratlanul vagyunk a
csapatban, és ha tényleg ez az utolsó baba, amit Melody kapni fog akkor –itt
pedig a rózsaszín hajúra nézett, aki elég rémülten tekintett vissza rá. –Lehet,
neked fogja adni, mint társat…
- Olyan nincsen –kelt fel egyből
helyéről Jin. –Engem annál jobban szeret.
- De gondolj csak bele –lépett
Jungkook egyből társa védelmére. –Suga-nak igaza lehet, hiszen nem lehet tudni,
mikor lesz új baba, így pedig nem hagyna titeket magányosan. Szerintem van
benne vala…
- Mindketten tévedtek! –kiabált
fel a koronás, így a konyhában lévő összes baba felé fordult, hiszen soha sem látták
így dühbe gurulni. –Fontosabb vagyok neki annál, minthogy lepasszoljon
valakinek, illetve osztozzon rajtam, és ezen semmi nem fog változtatni –a
beszélgetést befejezettnek tekintve ott hagyta a két delikvenst, hogy
visszamásszon helyére, és ott várja az ő egyetlen gazdáját.
~~~*~~~
A kis születésnapi összejövetel
sokkal jobbra sikeredett, mint azt bárki gondolta volna, sőt, mondhatni, elég
meghitt volt a légkör, hiszen az anyukák vígan cseverésztek, miközben a
fiatalok mind játszottak az eddig kibontott ajándékokkal. Mindenki jól érezte
magát, és teljesen átszellemült az ünnepség hangulatára, mindenhol konfettik,
apró pohárkák, rágcsálni valók, amikkel enyhítették az éhséget, mégis hagytak
helyet a tortának. Ám egy valaki nem lehetett teljesen boldog, nyugodt, mint a
többi ember. Nem is ember az illető, hanem egy baba, pontosabban Jin, aki abban
a pillanatban is Melody karjai közt heverészett, és bár nem tehette meg a
valóságban, képzeletben olyan szorosan ölelte magához a kislányt, amennyire
csak tudta. Rajta kívül senki nem tartózkodott kint a játékok közül, hiszen
gazdája csak őt hozta a többiek közé, még a szobája ajtaját kulcsra zárta,
hiszen nem akart kockáztatni, nehogy valaki ellopja a tulajdonában álló
babáinak egyikét. Megesett egyszer-kétszer már.
Jin ennek részben örült, részben
nem is, mivel így nem kellett állandóan Suga arcát bámulnia, ami hiába lenne
teljesen mozdulatlan, szemében mindent látna. Látná a kárörvendést, meg, ahogy
az ő aggályain szórakozik, amire egyáltalán semmi szüksége. Másfelől egész idő
alatt csak egy valamit tudott bámulni rendületlenül, amiről nem tudott
megfeledkezni.
Egyetlen ajándék állt teljesen
felbontatlanul a kis asztalkán, mely nem rég még teljesen tele volt különböző
meglepetésekkel. Azokat már mind kibontotta az ünnepelt, csak azt az egy apró
zacskót nem, melyről minimum hárman tudták, mit is rejt pontosan. Azaz Melody,
az anyukája, és persze Jin, hiszen ilyen csomagolásba kapta a lány minden egyes
születésnapján az új babát, ami lehet ezúttal az utolsó lesz. Legalább is, a
rózsaszín hajú szemében ez volt a felállás, de élt benne a reménysugár, hátha
meggondolta magát a készítő, ám ez kósza gondolatnak hangzott még fejben is.
Utolsó szál, amibe kapaszkodhatott.
- Anya, most már kibonthatom az
utolsó ajándékom? –kérdezte Melody, miután utolsó kis vendégétől elköszönt, és
ismét csönd volt a házban.
- Persze, de előbb mondanék
valamit… -guggolt le az édesanya gyermekéhez, aki kezei között szorongatta
Jin-t. A baba érezte a kislányból áramló izgalmat, amiért még nem tudta, mit
rejt az apró zacskó mélye. A rózsaszínhajú egész más miatt izgult, hiszen
sejtette, mit akart a készítő mondani. –Elég sok munkám adódott az elmúlt
időben, ha pedig így haladunk tovább, akkor még többet kell majd dolgoznom. Épp
ezért egy ideig szüneteltetnem kell a neked való figurák készítését. Nem
örökre… De egy időre biztos, addig pedig ez az utolsó, amit most kapsz –azzal
megfogta az ajándéktasakot, aztán lánya kezébe adta egy homlok puszi kíséretében.
–Boldog születésnapot!
- Köszönöm, anyu, valamint ne
aggódj… Nem lesz egyedül, és megértem, miért kell így tenned –mosolygott
Melody.
A kisleány gyorsan neki állt
csukott szemmel kihalászni a zacskó tartalmát, ugyanis ez volt a szokása az
ilyen alkalmakkor, így nagyobb a meglepetés ereje. Legalább is, ő így gondolta,
és szerinte, működött. A rövid ujjak egy igen puha felület érintettek meg
először, a tulajdonos pedig egyből tudta, hogy a baba haját érezte kezei
között. Így hát gyorsan megkereste a játék testét, azt a részt megfogva emelte
ki rejtekéből a meglepetést. Jin mindeközben a gazdája mellett várta a
fejleményeket, hiszen nem igazán tetszett neki, ahogy Melody ilyen egyszerűen
lereagálta a hírt, miszerint több baba nem érkezik egy ideig, és úgy is lesz az
újoncnak társa, hiszen csak ő volt egyedül a csapatból. Reménykedett benne,
hátha nem tetszik majd a lánynak az ajándék, és inkább visszaadja anyukájának,
de ez elég halvány reménynek bizonyult, hiszen eddig egyszer sem történt meg ez
az eset.
A gyermek lassan kinyitotta
szemét, aztán amint meglátta az új játékot, majdnem ki is ejtette a kezéből,
annyira meglepődött. Hamvas szürke haj, mely a legpuhább, amit valaha ember
megérintett, a hozzá illő kabát pedig csak még inkább kiemelte azt a színt,
hiszen tökéletesen passzoltak egymáshoz. Sima arc, amiken a bolyhokat alig
lehetett érezni, ráadásul aranyos világos árnyalatú volt, de egy kis piros színt
szintén lehetett látni az apró kis pofin, pont mintha elpirulna a baba. Szeme
szintén szürkés-kék keverékben pompázott, amivel, sokkal inkább egy angyal
látszatát keltette, ha a két szárny nem lett volna elég. Igaz, azok nem
fehérek, hanem feketék voltak, de talán ettől a fajta kontraszttól lett igazán
egyedi az egész. Tökéletes volt, ezt pedig Melody és Jin is elismerte.
- Ez gyönyörű, anya, köszönöm
–ugrott az említett nyakába nagy boldogan az új figura tulajdonosa. –Most már
csak nevet kell neki adnom –hozta ki a szobájából a listát, melyen az addig fel
nem használt nevek szerepeltek, amiket még anyukájával írtak össze. –Segítesz
keresni egyet… Még mindig nem tudok olvasni –mondta szégyenlősen a kislány,
miközben mind a két játékot a kezei közé kapta.
- Persze… -nézegette a papírt,
amíg meg nem akadt egy tetszetős névnél. –Mit szolnál a… Seojun-hoz?
- Nem tetszik…
- Oké, akkor a… Minjun-hoz?
- A-a, és szerintem a Jun
végződésű neveket hagyjuk is el. Egyik se tetszik hozzá –szorította magához a babákat,
közben Seokjin igyekezett magában a pokol legmélyebb bugyrába elküldeni az új
jövevényt.
- Ez? Minjae? Szerintem édesen
hangzik.
- Aha, de az sem az igazi –Melody
kicsit előrébb mászott, hogy láthassa a lapot, majd az egyik neki tetszetősre
rábökött. –Az melyik?
- Jimin… Lehet fiúnak és lánynak
is adni…
- Az lesz az! Tökéletes!
–letekintett a karjai között fekvő apróságokra, aztán egymás felé fordította
őket. –Jin, ő itt mostantól a te társad, Jimin. Remélem, jól kijöttök majd
egymással.
~~~*~~~
Hát nem éppen úgy történt,
ahogyan azt Melody remélte, ugyanis már az első közös napjuk elég rosszul
indult. Jin szándékosan gyorsabban kelt fel, miután a házat elhagyták a
tulajdonosok, így nem kellett szót váltani az új babával. Ezzel szemben,
mindenki más tárt karokkal fogatta Jimin-t, akit egy igazi kis angyalnak
gondoltak, hiszen nem csak külsőleg, de belsőleg is egy áldott jó lélek volt. Kedves,
tisztelettudó, valamint kíváncsi természetű, éppen ezért mindenre rákérdezett,
ami csak érdekelte, emiatt sokan kicsit húzták a szájukat. Na, már, nem a
szárnyas újonc miatt, hanem a körbe vezetés igazából Jin dolga lett volna,
hiszen ő a társa.
Ám ő nem azt látta, amit a
többiek. Az ő szemében Jimin két arcot viselt, amivel Melody-t, valamint a
többieket akarta megtéveszteni, Jin-t pedig kitúrni a helyéről. Mert igen, a
rózsaszín hajú csak ellenségként tekintett rá, aki megszakíthatja azt a szoros
kapcsolatot, ami a kislány és közte húzódott. Az egyik arc a kedves, aranyos,
mindenkinek segítő Jimin-t rejtette, míg a másik a gonosz, bántó énjét mutatta,
amit csak Jin látott át igazán. Persze ez csak a képzeletében élt, de ő szentül
hitt ebben az illúzióban. Ám örökké nem kerülhette el a találkozást.
- Szia, te vagy Seokjin, ha jól
emlékszem –szólalt meg egy bársonyos, vékonyabb hang, mely az említett mögül
jött. Amikor a rózsaszín hajú megfordult nem mással találta szembe magát, mint
az általa utált személlyel, azaz Jimin-nel, aki, mint egy kis ártatlan kölyök,
úgy nézett a másikra nagy szemeivel. – A többiek mondták, hogy téged keresselek
meg, ha valami kérdésem van, mivel te vagy a társam… Vagy valami ilyesmi.
Tényleg… Mi ez a partner dolog, kíváncsi vagyok rá –telepedett le ő is a másik
mellé. Jin az egész napját a nappaliban található kandalló fölött töltötte,
mivel abba a helyiségbe ritkán járnak bajtársai, és kevésbé másztak olyan
helyre, ahol veszélyes tartozódni. Ám a másik még ide is képes volt követni,
ami nagyon nem tetszett neki. Utálta, és minél távolabb akart tőle lenni,
illetve ki akarta tervelni, hogyan szabadulhatna meg az ezüsthajútól, ami miatt
szintén magányra volt szüksége, hiszen csak úgy bírt tisztán gondolkodni.
- Nem lennék jó társaság a
számodra –szusszantott egyet.
- Ezt nem tudhatod, amíg nem
beszélgetünk –csúszott közelebb Jimin, és mint aki nem hallotta az ellenszenvet
a másik hangjában, szervtelenül nyúlt annak kezéért, amit meg is fogott a sajátjával.
–Szerintem jó barátok lennénk.
Jin csak az összefonódott
mancsaikat bámulta, miközben hagyta teljes néma csöndbe burkolni a párbeszédet,
hiszen az újonc tőle várta a következő lépést. Meglepődött azon Jimin mennyire
ki lett dolgozva, hiszen nem elég, hogy a haja a legpuhább anyagból készült,
amit csak lehetett egy baba „sörényéhez” használni, de még a kezei is láthatóan
kisebbek voltak a többiekénél. Legalább is, ahogy abban a pillanatban az
idősebbik jól megnézhette, ahogy az aprócska kezecske teljesen belefér az ő
markába, ami egyfajta furcsa érzéssel töltötte meg belsőjét. Az-az ártatlan
arc, az aprócska test, szinte minden egyes porcikája ordít arról, hogy kellett
neki egy védelmezőre, aki óvja őt, valamint tudást ad neki, megmutatja milyen
az a világ, amelyet addig még nem ismerhetett. Ez megrémisztette a rózsaszín
fürtöst. Ő utálta, mert úgy érezte, elveszi tőle Melody szeretetét, melyet évek
óta a magáénak tudhat. Erre ott volt mellette utálatának tárgya, ő meg, nem
bírt egyetlen sértő szót sem hozzá vágni, hiszen már csak a gondolattól is
meghasadt a szíve. Szemtől szembe nem tudott volna mit kezdeni a másikkal, ám,
ha megkockáztatja, hogy egy teljesen óvatlan pillanatban csap le rá… Amikor
mozdulatlanok… Tökéletes.
- Szerintem viszont felejtős a
helyzet –engedte el Jimin kezét, majd elkezdett lemászni a polcról. –Siess,
hamarosan itthon lesznek Melody-ék, és nem örülnének neki, ha nem a helyeden
lennél, ahol hagytak –szólt még vissza, közben meg sem fordulva, szemkontaktust
felvéve, hiszen muszáj volt továbbra is érzéketlennek maradnia a másikkal, amit
csak így lehetett kivitelezni.
Az elkövetkezendő napokban Jin
igyekezett mindenféle úton-módon megkeseríteni Jimin ott tartózkodását,
ahányszor csak lehetséges volt. Még megkockáztatta azt a lehetőséget, hogy
észreveszik őket, hiszen az étkezések folyamán mind a ketten ott lehettek az
asztalnál, ami nagyszerű lehetőség az idősebb számára. Lökte már a másikat a
gőzölgő levesbe, főzelékbe és a kukába egyaránt, ha éppen azon a helyen voltak.
Sőt, még a macskamentában is megfetrengett a szürke fürtös, hála társának.
Ennek következtében a család macskája annyira rákapott az új babára, hogy egész
nap magával vitte minden hova, ráadásul a kertben szintén játszott vele, ami
miatt újabb mosáson esett át. Így Jimin-ről kezdett eltűnni az a fajta
ragyogás, ami az új játékokat lengte körbe, szinte már elhasználtabbnak tűnt,
mint Melody csecsemő kori kellékei, pedig azok elég sokat megéltek már.
Ám a szárnyas baba ennek ellenére
sem lett rosszabb kedvű, továbbra is igyekezett jobban megkedveltetni magát párjával,
hiszen nem akart elveszíteni. Ő tudta, ha Jin jobban megnyílna neki, akár
barátok is lehetnének, de ahhoz előbb le kellett volna győznie a zöld szemű
szörnyeteget, azaz a féltékenységet. Mert a rózsaszín hajú igenis ezt érezte
legbelül, mi több, egyenesen bántotta a tudat, hogy valaki már ugyan olyan
fontos lett a kislány számára. Ő volt az egyetlen szeme fénye, ám ezúttal mégis
talált magának még valakit, amivel szintén jól szórakozhat. Hiába játszott
mindkettőjükkel a gyermek, neki hiányoztak a régi idők, amikor csak ő létezett
gazdája számára, mindig ő volt a kedvenc, erre abban a pillanatban rá kellett
jönnie, hogy az a poszt attól kezdve nem csak neki van fent tartva, de már
Jimin-nek is.
- Anya, holnap játszós nap lesz,
ezért bevihetünk bármilyen játékot –szólalt meg vacsora közben Melody. –Arra
gondoltam, hogy Jimin-t és Jin-t vinném magammal. Lehetne?
- Nem is tudom, kicsim –nézett
aggódva a két játék felé. –Annyi baleset érte az babádat, és annyiszor mostam
már ki, hogy nem is tűnik újnak. Kezdem azt gondolni, hogy balszerencse van
rajta, vagy nem is tudom…
- Megígérem, hogy vigyázni fogok
rá, csak kérlek, engedd meg –vette elő a kölyökkutya szemeket, amik általában
beváltak ilyen helyzetekben. –Biztos, ők is örülnének neki, ha velem lehetnek
egész nap.
- Legyen, de aztán figyelj rájuk
rendesen!
- Köszönöm –ölelte meg édes
anyukáját, majd örömtelien vette magához a két játékot, és így szökellt be a
szobájába. –Végeztem a vacsorámmal.
Másnap Melody izgatottan
rendezgette táskájába aznapi felszereléseit, hiszen kedvenceinek is helyet
kellett ezúttal szorítania a nagy zsákban, ez pedig hihetetlen nagy izgalommal
töltötte el. A barátai még nem is látták Jimin-t, hiszen azelőtt egyszer sem
vitte be egyik játékát sem az iskolába, az újoncot pedig azután kapta meg
hivatalosan, miután a születésnapi buli véget ért, és mindenki haza ment már.
Igaz, a szürkés hajú bábu már tényleg elég megviselt lett az elmúlt hetek
alatt, de a kislány még úgy is gyönyörűnek tartotta, ugyanúgy, mint Jin-t,
akivel annyi évet töltött már együtt, mégis a mai napig olyan, mintha tegnap
kapta volna. Tökéletesebb párost el sem bírt képzelni a gyűjteményéből, az első
és az utolsó baba, amit anyukájától kapott. Azon is gondolkodott már, hogy
tényleg nem kér már több játékot, hiszen azzal felborulna a mostani felállás,
azt pedig nem akarta.
- Remélem, nektek is annyira fog
majd tetszeni az iskola, amennyire nekem –beszélt hátra fele a táskában megbújó
két apróságnak, miközben az említett intézmény felé sétáltak.
- Előre fele néz, Melody!
- Bocsánat, anya –ezek után nem
sok szóváltás történt az út további részében, egészen addig, amíg a bejárati
kapuhoz nem értek. –Itt vagyunk.
- Bizony –mosolygott le az anyuka
virgonc lányára, hiszen az első nap óta most látja ismét ilyen izgatottnak,
ahogy alig várja, hogy belépjen az iskola területére. –Légy jó, és tudod, mit
ígértél…
- Tudom, tudom… Vigyázok Jin-re és
Jimin-re. Főleg Jimin-re –kuncogott fel a kisgyermek.
- Igen, na, hagylak menni. Időben
itt vagyok érted, és várlak, rendben?
- Igen, anyu, szia –éppen csak
kimondta az utolsó szót, már szaladt is be az épületbe, majd az osztálya terméhez,
hiszen úgy érezte, egy újabb remek napot tudhat majd a magáénak az eddigiekkel
együtt.
A kislány nagy örömére, sokan
áhítattal, valamint csodálattal bámulták a két babát, hiszen varázslatosan
néztek ki. Játszani is akartak velük, ám a gazdájuk nem engedte ezt a fajta
jogot, hiszen csak mutatóba hozta őket, mivel a buliján senki sem nézhette meg
őket közelebbről. Sokat szórakoztak együtt, élvezték, hogy azon a napon minden
a mókáról szólt, esetleg, ha személyes kedvenceiket hozták be, akkor mesélhettek
arról, mikor, hogyan kapták, miért a legbecsesebb játékuk, hiszen ezzel csak
jobban erősítették az osztály összetartó erejét. Melody szintén kiállt beszélni
pár mondatot babáiról, illetve anyukája munkájáról egy keveset –amennyit egy
alsós kislány csak elmagyarázhatott egy dolgozó felnőtt életéről –ráadásul
felajánlotta, hogy ha szeretnének hasonló bábukat, akkor nyugodtan menjek csak
hozzájuk. Hatalmas taps követte a beszámolót, amitől a leányzó rendesen
elpirult, majd a meghajlást követően visszaszaladt helyére, legjobb barátja
mellé, aki csak unottan nézett a másikra.
- Hogy tetszett? –kérdezte meg
Melody, miközben Jin-éket a táskájába rakta, nehogy bajuk essen, amíg a többiek
meséjét hallgatják. Utána amúgy is ebédelni mennek, az étkezőbe pedig nem viszi
magával a babáit, főleg Jimin miatt. Az hiányzott még, hogy beleessen valamibe,
aztán egész nap a radiátoron kell szárítkoznia, ráadásul elég csúnyán nézne ki
utána. Az anyukája direkt mossa őket otthon, mivel elég kényes anyagokból
készültek, ezért is kellett akkor még jobban figyelnie értékeire a kis
gyermeknek.
- Elment, bár… Nem értem, mit
eszel ezeken a babákon –forgatta meg szemeit, ahogy látta, milyen óvatosan
pakolja el barátnője azokat a játékokat. –Értem én, hogy anyukád csinálja őket,
de nem viszed kicsit túlzásba?
- Nem értem, miről beszélsz.
Szerintem úgy bánok velük, ahogyan azt megérdemlik.
- Te tudod… -hajtotta le a fejét
a padra, ezzel véget vetve a társalgásnak.
- Nagyon nem tetszik nekem ez a
lány… Kinézetre, meg hozzáállásra sem –jelentette ki Jimin, miután már a biztonságos
táskában voltak. Persze suttogtak, hiszen nem kockáztathatják meg a lebukás
lehetőségét.
- Nekem sem tetszett, amit
mondott, de ezzel te nem tudsz mit kezdeni –kontrázott vissza Jin. –Hiszen csak
egy baba vagy…
- Tudom, de akkor is zavar.
Mintha… Azt akarná, hogy Melody dobjon el minket magától… hogy felejtsen el
minket.
- Ez nem fog bekövetkezni, hiszen
minket szeret a legjobban –mosolyodott el a rózsaszín fürtös.
- Megígéred? –bújt közelebb a
másikhoz, aki csak egy sóhajjal hagyta rá. Minek küzdjön most már, hiszen Jimin
még mindig mellette volt, és az eddigieket nézve, veled is marad. Talán jobban
tenné, ha megkedvelné, hátha igaza volt a kis szürkeségnek. Lehetnek akár
barátok, csak Jin-nek jobban meg kellett volna nyílnia, amit a makacssága miatt
elmulasztott. Ellepte a gondolatait az a bizonyos féltékenység, amit mindig
gyűlölt, aztán ugyan azt csinálta, mint bárki más.
- Természetesen –húzta maga mellé
a kisebbet, aki ettől először meglepődött, de végül egy boldog mosollyal az
arcán temette arcát a másik mellkasába.
Ekkor a hangos csengő vetett
véget a pillanatnak, majd a gyerekek örömteli sikongatása lepte el a termet,
egészen addig, míg a tanár rájuk nem szólt. Lassan elhaltak a fojtott
beszélgetések is, ahogy egyre jobban távolodtak a teremtől, az étkező irányába,
hiszen ebédelni készültek. Ám valaki teljesen más elgondoláson volt.
- Tanárnő –emelte fel a kezét
Melody barátnője. –Mosdóba kell mennem.
- Hah… Rendben, menjél, de siess
vissza, mert a következő csoport nem sokára itt lesz, és nem kerülsz sorra
–figyelmeztette a tanár, de a lány már félig kint volt az étkezőből, mire az
utolsó szóig eljutott.
Elhaladt azokon a folyosó részeken,
amelyek a mellékhelyiségek irányába vezettek, ám az egyik kanyarnál nem azon az
oldalon fordult be, ahol kellett volna, hanem az ellenkezőbe, ami az osztálya
terméhez vezette őt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, aztán ugyan olyan óvatosan
visszazárta, nehogy a nyitott falap miatt bukjon le. Tervét alaposan átgondolta
–már, amennyire egy közel nyolc éves jól át tudja értelmezni –és csak ez az
időpont volt alkalmas a terve véghez vételéhez. Melody túl sokat foglalkozik
azokkal a bábukkal, pedig már igazán figyelhetne az igazi lélegző barátaira,
mint amilyen ő is. Mondhatnánk azt, hogy féltékeny, amiért állítólagos legjobb
barátnője egy élettelen babát többre tart nála, így nem látott más kiutat,
minthogy… El kell tüntetni a zavaró tényezőket.
- Valaki van itt –szólalt meg
Jimin, amint hallotta, ahogy bezáródik halkan az ajtó. –Ki lehet az? Nem
ebédelni van mindenki?
- Lehet egy takarító… -abban a
pillanatban érezték, ahogy a táska, amiben voltak, megrázkódik, miszerint,
elmozdították a helyéről. –Ki akarja nyitni… Gyorsan, legyünk mozdulatlanok!
–parancsolta még utoljára, aztán máris mindketten teljesen üveges tekintettel
néztek szembe a zsákban kutató lány felé. Tudták, ki ő, csak nem értették mit
keresett ott olyankor, hiszen a többiekkel kellett volna lennie, és ebédelnie.
- Meg vagytok –emelte ki a két
játékot, majd maga felé tartotta őket, vagy a lábuknál fogva tanulmányozta
őket, mintha csak idegenek lennének számára. –Nem értem, mit szeret bennetek
Melody annyira, de… Most örökre leszoktatom erről az egész… babázásról –az
asztalra dobta őket, közben ránézett a fali órára, aminek már sikeresen
megtanulta a működését. –Kevés az idő, és mindkettőtöket nem vihetlek el, így
muszáj lesz választanom –körözött az ujjával, fejben pedig mondókázott, hogy
eldöntse, kire esik a választása. Végül Jiminre bökött, akit gyorsan fel is
kapott, aztán a saját tasakjába gyömöszölte, míg Jin-t visszarakta a helyére.
Bár a szürke fürtös nem a hátitáskába került, hanem a leányzó testnevelés
felszerelése közé, amit gyorsan magához kapott az elkövető, így ismét a mosdók
felé vette az irányt. Volt ott egy titkos rekesz, melyet csak ő, valamint
Melody ismertek csak, oda akarta elrejteni a babát. Mivel a felszerelését nem
hagyhatta azon a helyen, így egy nejlon zacskót kibányászva a zsák aljáról,
abba csomagolta be Jimin-t, ezt követően pedig berakta a poros rekeszbe. Nem
akarta, hogy piszkos legyen, hiszen, ha valami csoda folytán előkerül idő
előtt, akkor nem akart még emiatt is bajt magára. Bár remélte, erre nem kerül
sor. –Most pedig szépen itt maradsz, és kivárod, amíg a barátnőm teljesen
elfelejt téged, mellé esetleg még a többi babával sem akar majd játszani,
annyira zavarja az eltűnésed –elég kusza gondolat, de egy kislánytól még ez is
gonosz dolog.
Seokjin hiába próbált meg kijutni
a táskából, mely számára akkor inkább tűnt börtönnek, mivel belülről nem volt
elég ereje ahhoz, hogy kicipzárazza a tasak száját. Tehetetlennek és hibásnak
érzete magát, hiszen ő sem viselkedett egészen addig kedvesebben a másikkal. Megbánta
tetteit, amiért ugyan azt akarta csinálni, mint az a lány, aki most elragadta
őt tőle. Nem tudta, mitévő legyen, hiszen aznap ebéd után rögtön mennének haza,
Melody pedig már mindent elpakolt maga után, vagyis maximum otthon venné észre
Jimin eltűnését. Az pedig már túl késő. Viszont a rózsaszín hajú meg nem
beszélhetett semmit, mivel azzal lebuktatná magukat, ráadásul hiába került
bajba társa, a szabály az szabály, azt pedig semmilyen helyzet nem múlhatta
felül.
Nagy gondolkozásai közepette fel
sem eszmélt arra, hogy már rég a házuk felé tartanak Melody-val és az
anyukájával, de Jimin nélkül. Lehetetlenségnek hangzott a segítéség nyújtás… ő
csak egy baba, nem is szabadott volna élnie, meg egyáltalán érzéseket
táplálnia, amik miatt abban a pillanatban a világ végére küldte magát, egy
sötét helyre, ahol soha nem találják meg. Lehet, Jimin szintén egy olyan
lyukban volt, arra várva, hogy Jin megmentse, ő mégis képtelennek érezte rá
magát.
- Ez furcsa –nézegette Melody a
táskáját, mely már teljesen üresen állt, ám valami még hiányzott belőle. –Jin,
hol van a barátod? Hova lett Jimin? Anyu!!!!
- Mi az, drágám? –lépett a
szobába a megszólított, mire kislánya sírva szaladt hozzá, kezében a rózsaszín
hajú babával.
- Nem volt a táskámban Jimin. Lehet,
a suliban maradt, pedig… Pedig én emlékszem rá, hogy egyszerre tettem el őket
–szipogott az apró gyermek, ki talán életében akkor volt a legszomorúbb. –Meg
kell találnunk, kérlek, anya!
- Féltem, hogy valami történni
fog –nyugtatgatta kicsikéjét. –Ne aggódj, biztos az iskolában van, akkor meg
hamar meglesz. Ha máshol nem is, de a talált tárgyaknál csak megleljük.
- És, ha valaki elvitte?
- Akkor is meglesz előbb-utóbb,
hiszen ismered a mondást –guggolt le Melody-hoz, majd megpöckölte az orrát. –„A
hazug embert hamar utolérik, mint a sánta kutyát.” Emlékezz erre!
- Jó –nézett le Jin-re, kit még
mindig a karjaiban tartott. –Vihetem magammal holnap Jin-t. A legjobb barátja,
és szeretném, ha minél előbb együtt lennének.
- Persze, de akkor tényleg jobban
figyelj rá, nehogy neki is baja essen.
- Nem fog, ezúttal sasszemmel
figyelem őt.
~~~*~~~
Közben Jimin éppen a
szabadságáért küzdött a már lezárt iskola épületein belül. Tudta, hogy itt soha
nem találnák meg, így még az este folyamán vissza kellett jutnia a terembe,
ahol Melody osztály tartózkodott, hiszen ott hamarabb rátalálnak. Bár
lélegeznie nem kellett, attól még igen zavarta a zacskóban terjengő állott,
párás légtér, ráadásul szörnyen meleg is volt. Kapálózott, rúgott, harapott, ha
kellett, mivel minél hamarabb ki akart szabadulni, hogy újra a szerettei között
legyen. Végre megszeretette magát Jin-nel, azt pedig nem abban a pillanatban
akarta feladni, ezért mindent megtett a másikért, valamint saját biztonságáért.
A nejlon zsák pedig akkor adta meg magát végleg, tehát Jimin sikeresen
kimászott a kis lyukon, majd a falba vájt résen szintén kibukdácsolt, ezzel
szabaddá téve magát. Már csak a teremig kellett eljutnia baj nélkül, és akkor
minden meg fog oldódni a maga kis menetében.
Mivel eredendően picike volt,
mellé még az utat sem ismerte, így sokáig tartott, amíg meglelte a megfelelő
termet, melynek kiírása –amely a falapon helyezkedett –tisztán élt az
emlékezetében. Egy gond akadt csupán… Hogyan fogja elérni a kilincset, amivel
kinyithatta az ajtót? Túl alacsony, ráadásul, ha ki is nyitná, hogyan csukná
vissza, ha bejutott, hiszen túl feltűnő lenne az embereknek egy nyitott terem.
Nézelődött körbe a folyosón, hátha meglát valamit, amire ráállva a kilincsért
nyúlhatna. Szeme elé került egy igen magas szék, amelynek támlájával elérheti a
kívánt magasságot, és mivel az ülőalkalmatosság nem bizonyult olyan nehéznek,
Jimin még el is bírta tolni.
Ahogy nyitva állt előtte az út, a
segédeszközét visszacsúsztatta helyére, majd bent kellett keresnie valamit,
amivel visszacsukhatja a bejáratot. Először nem tudta, mitévő legyen, de amikor
látókörébe került a tanári asztalról lelógó zsinór, mintha csak egy kislámpa
gyújt volna a fejében. Egyből visszament a kinti nagy székhez, amit ismét
beállított előző helyzetébe, aztán felmászott az asztalra, onnan lerángatta a
madzagot. Azzal körbe tekerte a kilincset, és még egy jó szoros csomót is
kötött rá, hogy biztos legyen a tartásba. Ezt követően mindent visszarendezett
a helyére, aztán megfogta a szalag másik végét, mellyel behúzni tervezte a nagy
falapot. Bár arra nem volt ötlete, hogyan szedje le utána a csomót, de végül
úgy döntött, nem köti ki, hátha nem fogják furcsállni. Talán gyerekes játéknak
fogják majd fel, ez pedig még így is a legjobb ötlete volt, amit csak ki bírt
találni, ám ezt az egyetlen pici hibáját nem tudta kiküszöbölni, inkább a
szerencséjére bízta.
Végre ismét zárva az ajtó, ő
pedig kereshet egy jó búvóhelyet, ahol Melody egy idő után biztos megtalálná.
Elsétált gazdája padjához, ahol meglátta az ismerős zsákot. A sötétben még nem
igazán rémlett neki, hol látta már, de ahogy közelebb ment hozzá egyből
megvilágosodott.
- Ebbe raktak még bele engem nem
rég –mérlegelt még magában egy kicsit, aztán, amint megvolt a tökéletes
megoldás, egyből kivitelezte is azt.
~~~*~~~
- Egy hete, hogy elhagytad azt a
babát. Nem akarod feladni?
- Fontos a számomra, szóval nem
–ellenkezett Melody legjobb barátnője javaslatával.
Igen, hiába teltek a napok, Jimin
még mindig nem került elő, pedig az anyuka a talált tárgyakhoz is elment, ám
ott nem járt sikerrel. A gondnokot és a takarítót szintén megkérdezték a játék
hollétéről, de ők sem tudtak semmit. Közben a kislány, akár csak egy kincset,
úgy cipelte magával Jin-t mindenhova, aki így a szünetekben sem tudott
keresgélni, hátha többre jut, mint gazdája.
Hiányzott neki a kisebb, amióta
pedig eltűnt a másik, azóta ezerszer megbánta tettét, hiszen egyetlen kedves
szava nem volt a másikhoz, maximum azon napon, amikor Jimin-t elvitték. Ott
akart mindent helyre hozni, adni egy esélyt a barátságuknak, erre minden tönkre
ment. A másik pedig egy prédikátor, vagy inkább irigy kutyaként fog rá
emlékezni, ami talán elég közel állt a valósághoz, hiszen valóban féltékenység
mardosta a rózsaszín hajút, legalább is kezdetben. Ezt már rég beismerte
magának, hiszen ő akart lenni az egyetlen Melody számára, aki nem csak
egyszerűen egy baba a sok közül, hanem a legjobb barátja. Félt, ezt a címet a
szürke fürtös el akarja bitorolni tőle, annyira ellepte szemét a zöld köd, hogy
még Jimin-t is kétszínűnek gondolta. Pedig csak egy ártatlan, szeretetre vágyó
egyén volt, aki hihetetlenül édes személyiséggel és kinézettel rendelkezett,
ami Jin figyelmét sem kerülte el. Folyton azt gondolat, társa helyett inkább őt
kellett volna az ellenséges barátnőnek elvinnie, akit ugyanúgy a zöldszemű
szörny irányított, ahogy régebben az idősebb babát. Amikor a kislány szemébe
nézett az ő korábbi énjét látta, az pedig megijesztette, hiszen annyi gyűlölet
rejlett azokban a barna íriszekben... Egyenesen hátborzongató volt.
- Ma már Jin-t nem hoztam
magammal, mivel túlságosan féltem, hátha elveszik tőlem –sóhajtott szomorúan a
baba tulajdonos. –Legalább testnevelésünk lesz, az pedig kicsit eltereli a
figyelmemet. Tényleg –jutott eszébe hirtelen valami, miközben már az öltözőben
pakoltak le. –Már nem vagy rosszul, igaz?
- Nem, hála az égnek –mosolyodott
el a másik. –Most már én is tudok veletek tesizni, csak… El kell szaladnom a
mosdóba, addig kipakolsz nekem? Így sincs sok időnk, nem akarok még többet
kérni emiatt.
- Persze, menj csak –a barátnője megígérte,
hogy sietni fog, majd már el is hagyta a termet. Mivel sokan már átöltöztek és
kint várják a tanárt, ezért elég csönd volt a helyiségben, mivel Melody-n kívül
ketten-hárman lehettek még bent. Felkapta barátja táskáját, aztán mindegy
alapon az egészet kiborította, ám amit akkor látott meg a nagy ruhakupacban, az
teljesen lesokkolta. –De hát ez… -a többi bent tartózkodó egyből felé kapta a
fejét, közben ő teljesen elképedve emelte magához rég elveszett bábuját.
–Jimin…
- Az elveszett babád? Mit
keresett nála?
- Biztos ellopta.
- De miért lopná el a legjobb
barátnője játékát?
- Biztos irigyelte tőle…
- Olyan jó, hogy meglettél
–Melody a többiekkel nem foglalkozva ölelte magához kedvencét. –Kár, hogy ma
nem hoztam magammal Jin-t, de így csak még nagyobb lesz a meglepetés otthon…
-akkor, mint egy végszóra, belépett barátnője, mikor pedig tekintetük
találkozott, a szürke fürtös gazdája teljesen elkomorodott. A másik nem
értette, honnan ez a hideg tekintet, és éppen rákérdezett volna, amikor
megpillantotta Jimin-t. Egyből lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy tekintetét
visszavezette a kislány arcához. –Azt hiszem, beszélnünk kell…
~~~*~~~
- Jin! Jin! –futott Melody a
szobájába aznap délután, amint végzett az iskolában. Alig várta, hogy két
kedvenc babája újra egymás mellett lehessen. –Nézd csak kit találtam…
-előkotorta Jimin-t a táskájából, majd lerakta a másik mellé, az ágyra. –Ma
előkerült, és az a boszorka is megkapta a büntetését az osztályfőnökünktől,
amiért elrabolta őt. Olyan boldog vagyok!
- Kicsim, gyere enni!
- Máris megyek, anya –kiabált
vissza, mivel a csukott ajtón keresztül elég nehezen hallotta volna meg szülője
a választ. –Addig legalább kettesben maradtok, és bepótolhatjátok, amit
elvesztegetettek.
Ahogy a falap zárja kattant, Jin
egyből megmozdult és a másik karjaiba vetette magát, ami miatt mindketten
eldőltek. A szürke hajú ezen csak egy jót nevetett, miközben társa még mindig
szorosan tartotta, közben arcát a nyakába temette. Bár könnyezni nem tudtak, de
érezték, ha megtehetnék, akkor abban a pillanatban örömkönnyeket engednének ki
apró szemeikből. Igaz, egy hét nem olyan sok idő, ám egy babának –valamint egy
kislánynak –kínzó lassúsággal tudott eltelni ez az időszak. Főleg, mivel ők
egész nap semmit nem csináltak, csak egyedül voltak a gondolataik tengerében,
melyben újra értékelték egymáshoz fűződő viszonyukat. Jin-ben is kavarogtak
ilyen foszlányok, melyeket muszáj volt elmondania a fiatalabbnak, ekkor meg is
törte a rájuk telepedett csendet, mely kellemességet hordozott magával:
- Annyira sajnálom, amit tettem.
- Mégis, hogy érted…
- Ugyan olyan voltam veled, mint
az a lány –magyarázta meg a számára nyilvánvalót értetlen társának. –Én is el
akartalak magamtól taszítani, mert elkapott a féltékenység az első perctől
fogva, ahogy megláttalak –felkelt a másikról, így már egymás mellett ülhettek.
Jin lehajtott fejjel folytatta mondandóját, mivel nem mert a másik szemébe
nézni. –Utáltam, amiért mindenki egyből megkedvelt téged, ráadásul Melody is
többet foglalkozott veled, mint ahogy régen velem is, sőt, még most is. Csak…
rossz volt, amiért nem csak én kapok ebből a figyelemből.
- Seokjin…
- Nem, Jimin, végig akarom
mondani. Sajnálom, amiért annyi bajt okoztam neked az elmúlt időben, amiért
elvakított engem az irigység, és az utolsó pillanatban kellett rájönnöm arra,
te igenis fontos vagy nekem. Talán mindennél, vagy inkább, mindenkinél jobban,
de… Későn kapcsoltam, ezért pedig elvittek téged. Én… -ám befejezni nem tudta
mondandóját, ugyanis Jimin lehajolt arcához, mellyel még mindig lefele nézett,
és egy hosszabb puszit nyomott rá. Jin erre felkapta a fejét, aztán döbbenten a
másik íriszeibe nézett. –Miért…?
- Ez a megbocsájtásom jele
–mosolygott angyalian a másik. –A lényeg, hogy megbántad, a többi már nem
számít. Indítsunk új lappal, mit szólsz hozzá, Jin? –a rózsaszín hajú sokáig
azt sem tudta, mire kéne válaszolnia, viszont, amint elértek hozzá az előbb
mondottak, ő is felfele görbítette ajkait, így válaszolva a mellette ülőnek.
- Ez egy nagyszerű ötlet, Jimin.
