Cím: Language of Flowers
Páros: JinMin (BTS; Jin x
Jimin)
Műfaj: levélregény,
romantikus, slash, yaoi, shounen ai, OOC, hurt/comfort, slice of life, AU
Besorolás: +12
Bevezető:
"Mindenki úgy írja meg
a szerelmes leveleit, ahogyan tudja. Néha elég az is, hogy csak egy falevélbe
szurkáljuk bele valakinek a nevét. Máskor egy egész könyvet kell írni. Mindegy.
A hódításnak az útjai különbözők." - Krúdy Gyula
Park Jimin megtanult a
virágok nyelvén kommunikálni.
Park Jimin soha sem gondolta
volna, hogy valaha is levelet fog írni, bármilyen okból kifolyólag.
Végül mégis levelet kezd
írni. Aztán még egy levelet. Majd még egyet, még egyet és még többet.
Összesen huszonnégy levelet
ír végül. Mindet a virágok nyelvén kísérve.
A levelei pedig mind Kim
Seokjinnek szólnak.
„Bambusz”
A növény, mely az erőt, a hűséget és a
biztonságot szimbolizálja.
„ Kedves Jin-hyung!
Be kell vallanom, amikor elkezdődött a tanév, nem
számítottam rá, hogy a múlt megismétli önmagát. Próbálok minél halkabban
tevékenykedni írás közben, nehogy felkeltselek téged. Még a tollat is csak
nagyon enyhén nyomom a lapnak, nehogy túl hangos legyen az éjszaka csendjében.
Egyik legmerészebb álmom vált valóra, hogy
kettesben lehetek veled a saját szobámban. Bár nem olyan okból és körülmények között,
ahogy azt én elképzeltem. Még mindig nem vallottam neked szerelmet, nem vagyunk
egy pár, ráadásul szó szerint álomba sírtad magad, annyira megrendítettek a
korábbi események. Azt hiszem, a Minhoval történtek után láttalak utoljára így
összeomlani.
Ostorozom magam, amiért idáig fajultak a dolgok.
Már nyáron, mikor Momo társaságától is igen nehezen voltál képes megszabadulni,
hiába ért véget az intenzív japán nyelvtanfolyam, tudtam, nem elég feléd kimutatnom
a szándékaimat. Mindig tisztában voltam azzal, hogy vonzod magadhoz az
embereket, akik potenciális vetélytársakká válhattak számomra. Még ha te nem is
érdeklődtél utánuk, mindössze csak barátságos és segítőkész akartál lenni,
attól még ugyanúgy rád akaszkodtak, esélyek után keresgélve.
Tudtam, nem elég a külsőm és a feléd irányuló
kezdeményezés, hiszen attól csak olyan leszek, mint a többiek. Rád és a
körülötted lévőkre is figyelnem kellett. Tudnom kellett, kik azok, akik velem
egyetemben a szívedre pályáztak. Túl sok ideje tartogatom magamnál az első
szerelmemet ahhoz, hogy ilyen könnyen elvegye tőlem valaki más.
A történések pedig nekem kedveztek.
Bár te egyetemre jártál, én pedig felső
középiskolába, a két intézmény nem volt olyan távol egymástól, ráadásul ismét a
segítségemet kérted a japánhoz, miután a tanfolyam következő időpontját pár
héttel elhalasztották. Megint sokat lógtunk együtt iskola után, még ha ezek
csak a könyvtárban történő tanulásokat jelentették.
Nem zavart, hogy későn kellett hazamennem, amíg
veled lehettem. Ha korábban azt mondtam volna, hogy a mindennapjaim rólad
szóltak, akkor biztosan állíthatom, mostanra minden percben rád gondoltam.
Amikor nem voltam veled, akkor is azon járt az agyam, mit csinálhatsz éppen.
Emlékszem, mikor először találkoztam Namjoonnal,
még igen szimpatikusnak találtam. Annyit tudtam csak róla, hogy bár szaktársad,
csak pár órátok közös. Illetve, onnantól kezdve velünk tanult a könyvtárban.
Az elején óvatos voltam vele, hiszen a korábbiakból
tanulva nem tudhattam, tényleg csak ismerkedni akart, vagy egy újabb riválist
köszönthetek a személyében. Nehéz, amikor a kiszemelted egyaránt képes
elbűvölni férfit és nőt, ráadásul az ő érdeklődése mindkét nem irányába
elfordulhat.
De Namjoon jó fejnek tűnt. Vagyis, inkább
csendesnek. Még mi folyamatosan beszélgettünk egymással a tananyag, vagy éppen
egy random dolog miatt, ő csak a könyvébe temetkezett és néha-néha felnézett
ránk.
Lassan elapadt a gyanúm, de már akkor
felfigyelhettem volna jobban a jelekre. Akkor talán nem történik ez az egész.
Szokásom lett apró post-iteket hagyni a füzetedben.
Valamelyik a tananyaggal volt kapcsolatos, másik szimpla bátorírást
tartalmazott, vagy egyszerű firkákat. A kedvedért még favicceket is kerestem és
azokat ragasztottam be egy-egy oldalra.
Egyik nap éppen átfutottam a füzetedet, mikor
elmentetek Namjoonnal kaját venni, és feltűnt, hogy több kis üzenet hiányzik.
Tisztán emlékeztem arra, miket írtam neked és azokat nagyjából hova tehettem,
de egyszerűen nem találtam őket. Ma sem hoztam fel, de a fejemben bevillant a
gondolat, hogy talán Namjoon tehette. Sokszor hagytuk magára, így simán kidobhatta
a post-iteimet.
Ráadásul, voltak olyan esetek, mikor szabályosan
kitúrt mellőled és a figyelmedet akarta elterelni rólam. Persze, ebbe is csak
utólag gondolok bele.
Büszkének kellene lennem, amiért elértem végre azt
a szintet, hogy valaki a veled való kapcsolatom miatt érezzen féltékenységét.
Bevallom, most, miközben írok, valóban érzek magamban végig menni egy enyhe
büszkeségi rohamot, ám hamar kesernyéssé válik, amint visszaemlékszem a
korábban történtekre.
Nem túl feltűnően, de Namjoon kezdett egyre jobban
közeledni hozzánk. Vagyis pontosítva, inkább hozzád. Az egyetem miatt eleve sok
olyan közös programotok lehetett, amiken én nem tudtam ott lenni. De párszor
még a lakásotokra is felment tanulni.
Ahhoz képest, hogy kevés közös órátok volt, igen
sokat lógott a nyakadon Namjoon. Ez viszont már nekem is szemet szúrt.
Tisztán emlékszem arra, mikor Momot kikosaraztad, mit
mondtál pontosan; egy ideig nem keresel magadnak partnert, mivel az egyetemre
és barátaidra akarsz koncentrálni. Akár én is megbántódhattam volna, mivel ez
azt jelenthette, hogy nekem sem lesz nagyobb esélyem, de inkább örültem. Egy
ideig ez tartotta bennem a lelket, hiszen ezzel csökkent mások esélye nálad, míg
az enyém folyamatosan növekedhetett. Attól, hogy a szerelmed akartam lenni, míg
ugyanúgy a barátod is.
Hiába figyelmeztettelek, hiába ígérted meg, hogy
beszélsz erről Namjoonnal, ő hajthatatlan volt. Amikor elújságoltad, miket
mondtál neki, azt gondoltam, meghátrál majd. De csak egyre jobban követelőzött
és lassan engem is elmart előled. Vagyis, inkább téged éntőlem.
Kezdett idegesíteni, hogy a dolgok az ő kezére
játszottak; mindig talált más helyet és időpontot a találkozótoknak, amikre én
sehogy sem bírtam elmenni. Szerencsére, te jobban ragaszkodtál hozzám, így egy
idő után csak ignoráltad Namjoont és újra velem jártál a könyvtárba tanulni.
Akkor azt gondoltam, végleg letudhattam őt.
A mai nap eseményei ébresztettek rá arra, hogy ez
korán sem volt így. Mérges, csalódott és dühös lehetnék rád, amiért megint
eltitkoltad a neked írt üzeneteket. Hogy Namjoon folyton a nyomodban volt,
folyton követelődzött, az egyetemen pedig nem hagyott békén.
De egyszerűen képtelen vagyok rád haragudni, mikor
itt alszol az ágyamban. Nem, amikor én voltam az első, akit felhívtál, miután
Namjoon szó szerint a vért is kiszorította a karodból. Nem, amikor úgy vetetted
bele magadat a karjaim közé, mintha az utolsó mentsvárad lennék. Nem, amikor az
én vállamon sírtad ki magad, annyira megijedtél.
Kész szerencsének tartom még, hogy Namjoon akkor
kattant be, mikor nem voltál egyedül. Ha nincs a főnököd az üzletben, Namjoon
talán meg is üt téged, ha nagyon ellenállsz.
Bevallom, alig akartalak elengedni, míg a házunkhoz
nem értünk. Még ahhoz is én ragaszkodtam, hogy nálunk maradj, és inkább aludj
mellettem.
Csak azt járt a fejemben, hogy biztonságba helyezzelek.
Hogy vigyázzak rád. Hogy szemmel tudjalak tartani. Most is percenként nézek fel
az írásból, mert biztos akarok lenni abban, békésen alszol.
Csak rád tudtam figyelni és koncentrálni.
Már annyira mélyek az érzéseim feléd; a te
fájdalmad szinte az enyémmé válik. Ha rád képtelen vagyok dühös lenni, akkor inkább
magamat hibáztatom mindenért. Amikor valaki bánt, belülről éget a vágy, hogy az
illetőt jól helybe hagyjam.
Egyedül az nyugtat meg, hogy most mellettem vagy.
Tudom, biztonságban vagy.
Ez nekem most egyelőre bőven elég.
- Jimin
2014.
október”
