Páros: OTP
Műfaj: Slice Of Life, Romantikus, Slash, Yaoi, Shounen Ai, Fluff
Besorolás: +12
Összegzés: Ezt a rövidebb írást egy, a városomban meghirdetett rajz- és írói pályázatra készítettem, melynek témája a hintaló volt, mint motívum. Nem olyan hosszú, hogy egy nagy bevezetőt írjak róla, így ezt nem is fogom megtenni (illetve nem sok olyan cselekmény van benne, amit jól megtudnék fogalmazni :D ). Amint látjátok, nem adtam párost hozzá, hiszen eleve úgy fogalmaztam meg, hogy a versenyzsűrinek sem derül ki, nő, esetleg férfi a főszereplő párja, így nem lehet tudni, konkrétan, kikkel akartam írni. Szóval ez rátok van bízva :)
Ha több dolgot szeretnél megtudni a blogomról, illetve a többi munkámról, akkor az Elérhetőségeim alatt megtalálod a facebook oldalamat.
Kellemes olvasást kívánok!
Nyikorgó hang jelezte, miszerint
kinyílt a régóta bezárva tartott padlás feljárata. A nagy sötétségben hirtelen
világosság gyújt, ahogy az új jövevény felkapcsolta az öreg izzót, ami kész
csoda, hogy akkor jól működött. Ám az ismeretlen nem járt idegen vizeken, sőt,
nagyon jól ismerte a poros helyiség minden egyes négyzetcentiméterét, hiszen
gyermek korának nagy részét abban a házban kellett leélnie, melyhez a piszkos
tetőtéri rész is tartozott.
A rozsdás szögek, a megrepedt
fapadló, mely minden lépésnél keserves sírásba kezdett a ránehezedő súlytól,
pedig az ében hajú férfi teste egyáltalán nem volt nehéznek mondható. Pókhálók
százai díszítették a különböző polcok réseit, a megsárgult papírú könyvek
halmait, a szoba sarkait, sőt, egy-egy ilyen képződménynek még lakója is akadt,
de a zajtól ők is visszavonultak biztonságos rejtekeikbe. Elhasznált, törött játékok
hevertek szerte-szét, esetleg barna, karton dobozokban, amiknek a tartása sem
volt már a régi, mivel a ragasztószalag kezdte feladni a szolgálatot a nehéz
kellékek alatt. Molylepkék által megrágott színes, bohókás ruhák, jelmezek
sorakoztak egy mahagóni szekrény belsejében, melynek ajtaját nyitva hagyták a
tulajdonosai, miután felhányták erre a kietlen helyre.
Elfeledett emlékek, gondolatok,
melyek abban a pillanatban születtek meg, amikor ezekkel a tárgyakkal
játszottak, hordták őket magukon, esetleg egy-egy rendezvény elengedhetetlen
kellékei lehettek rövid ideig. A férfiben újra feléledt gyermekkori énje, kinek
az a koszos, szennyezett padlás akkoriban egy igazi kincsesbánya lehetett, tele
a legértékesebb bútorokkal, a legtöbb tudást magukba záró könyvekkel, valamint
a fiataloknak való játékok halmazával. Egyfajta, tiltott gyümölcshöz
hasonlított, hiszen akkoriban a szülei nem engedték fel a veszélyes padlásra,
főleg egyedül nem, mivel féltek, valami felsérti kis testét, főleg, ha az egy
rozsdás szög. Óvták, védték mindentől, de a gyermek akkor is fel szeretett
volna menni, melyben nagyapja készséges segítője volt; felmászott vele a
legfelső fokokig, majd a feljáróban várta, míg unokája kijátszotta magát.
Az férfinek egy boldog mosoly
szalad végig arcán az öregre gondolva, ki már békében nyugodott pár éve, amikor
természetes úton, álmában utolérte a kaszás, a régi, jó cimborája, ki elkísérte
utolsó útjára, miközben a család őt gyászolta. A fiú akkor sem volt szomorú,
ahogy a padlás szegleteit átnézve, nem lehetett rajta látni egyetlen egy
búskomor arcmimikát sem, hiszen boldog lehetett idősödő rokonával, egyáltalán
semmi rossz dolgot nem talált a halálában. Mindig vidámak voltak együtt, és
bizonyosságot nyert számára, hogy nagyapja nem akarta megtörni a felhőtlen
jókedvét, amikor a feleségével közös házukat a legfiatalabb utódjára hagyta,
vagyis az ében hajó férfira.
Amint a kedvezményezett értesült
a végrendeletről, valamint megkapta a dokumentumokat, melynek aláírásával
hivatalossá tette az átvételt, első útja, volt otthona felé vezetett, ahol még
a nagyszülőkkel éltek együtt, közel majdnem tíz évig, amíg az anyuka úgy nem
döntött, a munka miatt fel kellett költözniük a nagyvárosba, hátra hagyva azzal
az öregeket. Rossz az elválás, hát még, ha a szeretteinkkel kell véghezvinnünk
azt. Kellemetlen, szorongató, szívet szaggató a búcsúzkodás, ki tudja, mennyi
időre, talán egy örök életre. A férfi pedig az óta is bánta, amiért egy-egy
telefonbeszélgetésnél többre se futotta tőle, pedig megtehette volna. Leutazhatott
a falusi viskóhoz, melyben azelőtt öten laktak, mégsem tette, megkérhette a
szüleit, vigyék le a drága őseihez, hiszen annyira hiányzott neki a felhőtlen
jókedv, ami körülüttök lengte körbe egész lényét, mégsem tette. Magát
hibáztatta, viszont sejtette mekkora tarkóra való pofont kapna nagyapjától, ha
öreg hallotta volna, mikre gondolt, amitől megint csak egy apró mosoly játszott
vékony ajkain.
Sok szitokszó hangzott el, ahogy
a fiú kutatgatott a sok bedobált kacat között, ugyanis keresett valamit, ami
számára addig a napig mindig értékes kincsként létezett elméjében.
Csodálkozott, amiért nem találja sehol, hiszen nem kis tárgyról beszélt, mi
csak úgy semmibe vész a lim-lomok sokaságában. Talán egy ponyva takarta,
esetleg egy szekrény mögé került az utolsó rendbe rakás után, bár megeshetett,
elvitték becses játékát, melyért az egész helyet felforgatta már. A járható
részeket mind átfésülte, a gardróbokból mindent kipakolt, ledobálta az útjába
eső felesleget a padlás aljára, ahol ő is feljött nem sokkal ez előtt. A fél
szoba ki lett ürítve a nagy kincsvadászat közben, mégsem került elő az, amiért
jött. Kezdte feladni az eshetőséget, miszerint jó nagyszülője megtartotta azt a
gyermekded játékot, mi közös tulajdonukban állt, ám nem akart csalódni magában,
valamint rokonában. Ott volt az, csak jobban kellett próbálkoznia, hiszen,
ahogy a mondás tartotta: „Aki keres, az talál.”
Egy újabb szemét-halom felé vette
az irányt, mely a helyiség másik felére vezető utat torlaszolták el előle, így
egy hatalmas sóhajtás kíséretében neki veselkedett azokat is elhordani. Talán
másodjára fordult a halomhoz, hogy levehesse onnan, ami csak a keze ügyébe
fért, amikor sikeresen meglátta a keresett játékot. Szíve hevesebben vert, a
sikert érezvén, léptei megrohamozódtak, ahogy igyekezett a kupacokat eltüntetni
az útjából. Persze, ezért nem vette észre! Nem volt röntgen szeme, amivel
átláthatott tíz-húsz karton dobozon, amik takarták előle a kilátást.
Amint a cipekedéssel végzett,
lassú, óvatos mozdulatokkal tartott a becses hintaló felé, melynek bár festéke
kicsit lekopott, ugyanolyan gyönyörű, fekete színe volt, mint a férfi
emlékezetében. Még a padló sem nyikordult fel,
amiért megint kínozták, annyira figyelmesen lépkedett legkedvesebb játéka
felé, amit szintén a házban kellett hagynia költözésük alkalmával. A
nagyszülein kívül, ezt a fantasztikus szerkezetet fájt a leginkább
elveszítenie, engedelmeskednie a szülői akaratnak, mivel nem engedték meg neki
a városba hozatalát. Mindig arra vágyott, hogy egy nap újra nála lehet majd,
utána tovább adja gyermekének, ki ugyanúgy tovább adja a saját utódjának, és
így tovább, több generáción át.
A fiú leguggolt az apró
lovacskához, aztán kezeit finoman végig szántotta a faszerkezeten, aminek a
felülete évekkel később is simának bizonyult, pont, mint gyermek korában.
Nagyapja olyan fajta eleganciával, valamint odaadással készítette a gyönyörű
hintalovat, melyet csak kevesen bírtak leutánozni tőle akkor, de a fiú még
addig sem találkozott más mesterrel, ki az öreg nyomába léphetett volna. Szinte
sajnálta a kis játékot, ami nem kellett eredeti tulajdonosának, hiszen
valójában a faragott paripa igazából nem az unokának készült először. Egy igen
befolyásos embertől érkezett a megrendelés, kinek minden vágya volt kielégíteni
fia igényeit és meglepni a szépséges fekete musztánggal, amiről a gazdag,
elkényeztetett fiúcska azt hitte, hogy igazi, hús-vér ló lesz. Amikor pedig
szembesült az igazsággal, miszerint egy élettelen, számára olcsó utánzatot
kapott, születésnapi ajándéknak csúfolva, toporzékolva kijelentette, márpedig ő
azt a roncsot nem hajlandó hazavinni. Tény, a munka ki lett fizetve, ám ott
maradt egy árva, gazdátlan hintalovacska, kivel senki sem tudott játszani, nem
szeretgették, nem ápolták le, akár az igazi társait.
A nagypapa sokáig nem tudta,
mihez kezdjen a jószággal, de akkor, abban a minutumban felbukkant gyermeke,
unokájával karöltve, ki alig töltötte be az ötödik életévét. Amint a kisfiú
ránézett az újonnan elkészült paripára, teljesen letaglózódott, hiszen tudta,
nagyszülője hihetetlen dolgokat volt képes alkotni két, munkások által
megirigyelt kezével, de olyan szépséges alkotást még nem látott az öregtől.
Mivel nem voltak valami módosak, így a srác sohasem kaphatott nagy ajándékokat,
csak apróbb babákat, azokat is csak különleges alkalmakkor, ezért nagyon
megörült, amiért őse végül neki adta a potyára megszerzett falovacskát.
„Mi az egyiknek szemét, a
másiknak igazi kincs” –éltek a férfi emlékezetében nagyapja akkori szavai,
mikor először mesélte el neki, hogyan tehetett szert arra a csodálatos
hintalóra, mely utána végig követte gyermekkorát a költözésig.
Az ében hajú végig tekintett
feledhetetlen szerkezetén; egy-két karcolás a nyakon, melyet talán a nagymama
macskája okozhatott még régebben, amikor még a kis dög élt és virult. Sohasem
bírták egymást azzal a pokolfajzattal, ezt pedig ki is mutatták rendesen, ezért
az sem kizárt, hogy a szőrgombóc szándékosan sértette meg a játékot, amikor
megérezte rajta a fiú egyedi aromáját. Lejjebb haladva egyéb karcolások,
valamint horzsolások is felfedezhetőek voltak az állat különböző részein,
hiszen hiába tartotta az öreg biztonságos helyen, az idő vas foga és az ide-oda
cipekedés eléggé megviselte a hintaló külsejét, de még bőven helyre lehetett
hozni. A nyeregrészen már majdnem teljesen levált a gyapjú fedés, amellyel
kényelmesebbé tették a rajta való lovagolást, ráadásul a szövet kimondottan
büdösnek ígérkezett, nem beszélve a sok piszokról, pókhálóról és
szennyeződésről, amik rátapadtak a padlásszoba különböző részeiről. A
sötétbarna kantárnak egyes részei megcsócsálva lógtak a becses jószág fején,
melyet biztosan a már elhunyt pásztorkutya okozott valamikor, hiszen azt
gondolta biztosan, hogy az ő játéka, játszópajtása. Sörénye és farka, melyek
szintén olyan feketék voltak, akár csak a fiú haja vagy maga a hinta,
gubancosan meredeztek, lógtak a padló felé, melyeket sok munka lesz újra
simává, fényessé varázsolni.
Ezektől a tényektől eltekintve,
mégis gyönyörű volt a lovacska, főleg az ében hajú számára, ki azért a csodáért
akkor odament, a padlásra, hogy elvihesse magával megjavítani, azt követően
pedig egy számára fontos személynek ajándékozni.
- Megtaláltad? –zendült fel egy
újabb hang a poros padláson, majd a padló ismét reccsenve, sikítva adta a bent
tartózkodó számára az újonnan érkezett közeledtét. –Ez az, amiről beszéltél?
- Igen –állt fel végül a férfi,
majd megfordulva élete szerelmére tekintett egy lágy mosoly kíséretében.
–Szerinted, tetszeni fog a lányunknak? –lépett a másikhoz, hogy karjaival közre
foghassa derekát, és úgy nézzen az igéző szemekbe, mikbe teljességgel
beleszeretett elsőre, másodjára… Minden egyes alkalomkor, amikor a barna
íriszekbe tekintett.
- Ha tényleg olyan szép lesz,
mint ifjú korában, akkor… Imádni fogja, akárcsak te.
- Remélem, tényleg úgy lesz,
ahogy mondod –sóhajtott fel a férfi, ahogy visszatekintett gyermekkori kedvenc
játékára.
Anno, a nagypapája adta neki a
faparipát, egy tévedés kapcsán, azzal bearanyozva unokája életét. Az a kisfiú
pedig végre felnőtt, szerelmes lett, megházasodott, abban a pillanatban pedig
arra készült, hogy a legbecsesebb kincsét adja oda egy szem gyermekének, ki a
poros padlásról kimentett hintalónak hála, talán megismerheti ugyanazt a
boldogságot, melyet apja is, az ő korában, mikor először meglátta az elkészült
művet.
