Cím: Flower Boy High School pt.1
Páros:JinMin
Műfaj: threeshot,
slash, yaoi, fluff, romantikus, smut, slice of life,iskola élet, AU, OC, OOC, Hurt/Comfort
Besorolás:+18
Összefoglalás: Kim Seokjin már régóta
szingliként éli a mindennapjait, miután elvált feleségétől. A napjaiban az- az
igazán izgalmas számára, amikor kislányára kell vigyáznia, de ez gyökeresen
megváltozik, mikor találkozik az iskola új oktatójával, Park Jimin-nel.
Megjegyzés: Ez a kis szösszenet egy threeshot
első része (a folytatásban Sugakook és Vhope várható) amit a BTS mindrámája
ihletet meg. Remélem, elnyeri a tetszéseteket és a folytatásra is kedvet kaptok
majd. Tudom, hogy még nincs Valentin nap, de szerettem volna valamivel kedveskedni,
és ezzel szeretnék előre is kellő hangulatot hozni mindenkinek.
Aki szeretné nyomon követni további munkáimat annak ajánlom a blog facebook oldalát, melynek linkjét itt is megtalálhatjátok :)
Szokásosan kezdődik a napom.
Felkelek, megmosakodom, megreggelizem, aztán elindulok a munkámba. Egy
középiskola orvosa vagyok, ugyanis ennél jobb munkát nem tudtam találni az én praxisommal.
Persze nem is bánom, mert szeretem a gyerekeket –nekem is van egy –de a
tinédzserek valami elképesztően nagyképűek néha. Noha nem is mindegyik, de
vannak olyanok, akik azt hiszik, becsaphatják a felnőtteket, és egy-két köhögés
után már mehetnek is haza engedéllyel, és nyertek pár nap szabadságot. Hát ez
nagyon nem így van, legalább is nálam!
Érzem, hogy a mai napom is
ugyanolyan lesz, mint a többi. A legnagyobb izgalmat az fogja jelenteni, amikor
egy rosszul lévő gyereknek kell értesíteni a szüleit, hogy vigyék el a beteget
haza, vagy egy kórházba, mert az sem ártana. Pedig ma van Valentin nap! De
mivel nekem nincs senkim, így nem sok jóra számíthatok a maival kapcsolatban.
Azaz lenne kiszemeltem, de az egy másik történet, és nem a mai nappal fog
megváltozni minden.
Éppen beértem az iskola
kapujához, és pont a bejárat felé tartottam, amikor is a kosárpályáról –ami
közvetlen az út mellett volt található –egy labda gurult elém, majd a falba
ütközve megállt előttem. Felkapva a kis gömböt fordultam a betonos rész felől,
amelyről jött, és ekkor egy ismerős alakot láttam meg, aki szóra is nyitotta a
száját:
- Áh! Jó reggelt, Hyung! Nincs
kedved játszani?
Park Jimin, az intézet
testnevelést oktató tanára. Még korán volt, és egyetlen diák sem lézengett az iskolán
belül, de ő már felvette, az általa mindig viselt, edzőruháját, és éppen a
kosárra dobásokat gyakorolta. Látszólag már kicsit meg is izzadt, szóval elég
régóta lehet már itt, de mégis olyan energikus és sugárzó, mint amilyennek
állandóan látni szoktam. Szürkés haja rátapadt már homlokára, de látszólag őt
ez nem érdekelte, és még a melegítő ellenére is lehetett látni kidolgozott
izmait. Nem volt titok sem a diákok, sem a tanárok között, mennyire jól nézett
ki, és mennyi fiatal diák szívét ellopta már. Sőt, néhány tanár is bevallotta,
hogy nem vetnék meg, ha ilyen élettársuk lenne. Még nekem is egyet kellett
értenem velük, ugyanis Jimin minden tekintetben tökéletes volt. Jóképű,
férfias, erős személyiségű, de mégis kedves és szerény volt mindenkivel, ráadásul
birkatürelemmel áldották meg. Ki ne akarna egy ilyen pasit magának, akár csak
egy napra is?
Mind a mai napig vissza tudom
idézni az első találkozásunkat.
„Lassan szeltem végig a folyosókat, ugyanis éppen ebédszünetem volt,
mint mindenki másnak. Viszont nem volt étvágyam, és mivel nem akartam, hogy
pocsékba menjen a szabadidőm, így inkább elindultam sétálni egyet. A
gondolataim nagy részét a magánéletemmel kapcsolatos kérdések töltötték ki.
Sokan mondták már, hogy ideje már új kapcsolatba kezdenem –ugyanis nemrégiben
váltam el feleségemtől közös megegyezéssel –mert nem tesz jót nekem ennyi
idősen magányosnak lenni. Persze én
ezzel annyira nem értettem egyet, mert nekem bőven elég társaság volt a baráti
köröm, és a kislányom, Soojin. A kis lurkó így is majdnem az összes olyan
időmet elvette, amit a randizásra fordítottam volna. Persze, ezt egyáltalán nem
bántam, mivel az anyja neveli, és nekem csak láthatósági jogom van, így kevés
időt tudok vele eltölteni. Azt pedig szeretném maximálisan kihasználni.
Ezek gondolataim közepette hallottam egy furcsa puffanó hangot, amit
egy-két szitokszó követett. Orvosi létemhez híven, egyből a hang irányába
eredtem, ami a lépcsőkhöz vezetett. Befordulva a keresett objektumhoz, egyből
megláttam a földön feküdni egy férfit, körülötte sok-sok dokumentummal. Először
megijedtem, hogy egy diák esett le ilyen szerencsétlenül, de meglátva egyszerű,
elegáns öltözetét, egyből rájöttem, egy felnőttel van dolgom. Mellé léptem és
egyből faggatni kezdtem az állapotáról:
- Uram, minden rendben? Hol ütötte meg magát, és mennyire súlyos a
sérülése? Mi a neve? –zúdítottam szerencsétlenre az összes kérdésemet, miközben
ő próbálta felfogni, hova is került éppen.
Megfogva az egyik elszóródott lapot, láttam, hogy éppen az igazgatónál
járhatott munkaügyben, és fel is vették, ugyanis elfogadási papír is szerepelt
a nagy kupacban. Szegény, nem túl fényesen vág neki az új munkahelyének!
Visszafordulva a sérült felé, ismét igyekeztem szóra bírni:
- Fel tud esetleg állni? –erre a kérdésemre már kaptam reakciót,
ugyanis bólintott egyet, így támasztást nyújtva neki, segítettem fel a földről.
- Köszönöm a segítséget! Amúgy Park Jimin-nek hívnak! –nyújtotta felém
a kezét, de én abban a minutumban lefagytam, ahogy megláttam az arcát, és
meghallottam a hangját.
Hihetetlenül jóképű volt, nem is beszélve arról, mennyire izmos volt.
Bár alacsonyabb volt nálam, még ez sem tudod engem zavarni, sőt, talán csak még
különlegesebbé tette őt a szemembe. Pici ujjai nagyon aranyosak voltak,
tekintve azt, hogy csak egy kicsivel lehet nálam fiatalabb, de még ez a
felfedezés is inkább csak mosolyt csalt az arcomra. Szerény, őszinte mosolya
volt, mely olyan széles volt, hogy még a szemeiből is csak egy-egy kis csík
maradt, annak ellenére, milyen nagyok is azok a látószervek. Világos haja
szokatlan színben pompázott, gyakorlatilag olyan volt, mint egy vénember
hajszíne, de kellően kiemelte arcát. Bár sötétebb hajjal biztos jobban nézne
ki, de ha neki ez tetszik, lelke rajta! A hangja pedig mesés volt, kész zene
volt füleimnek. Szörnyen kíváncsi vagyok milyen, amikor nevet! Biztos olyan
lenne, akár az angyaloké, végtére is, ő is az. Egy igazi földre szállt angyal.
Miután már vagy fél perce csak őt bámulom, megunva a kínos csendet,
finoman megköszörülte a torkát, mire kapcsoltam, hogy illendő lenne
bemutatkoznom. Elfogadva jobbját ráztam vele kezet, miközben én is
bemutatkoztam.
- Üdvözletem, Kim Seokjin vagyok! Én vagyok itt az iskolaorvos! Mondja
csak, Jimin, nem sérült meg valahol? –elengedve kezét néztem végig rajta, de
néhány karcoláson kívül nem láttam rajta semmi komolyat.
- Hát nem hiszem, de a fejem az nagyon fáj –fogta meg az említett
testrészt ott, ahol, gondolom, a fájdalmat is érezte.
- Akkor enged meg, hogy ellássam! Legalább közelebbről megismerem az új
munkatársam –majd egy szelíd mosolyt küldtem felé, ő pedig értetlenül nézett
rám.
- Honnan tudja…? –Majd lenézett a nagy kupacra, amit az esés közben a
földre varázsolt. – Basszus! Ha nem fáradtság, akkor segít felszedni? Nagyon
szédülök.
- Persze semmi baj.
Felszedegetve a lapjait, a kezébe nyomtam őket, és elindultunk az
orvosi felé, ahol dolgozom. Útközben nem sokat beszélgettünk, de úgy voltam
vele, most biztos ő is kínosan érzi magát, hiszen egy munkatársa előtt esett
hanyatt. Ha tudná, hogy engem ez mennyire nem zavar, sőt, még kicsit örülök is
neki! Na, már nem annak, mekkorát zakózott, csak jobb így kettesben
megismerkedni vele, és nem akkor, amikor a többiek is körbe ugrálják. Akkor
bizony talán még addig sem jutnék el, hogy bemutatkozzak neki. Így viszont amíg
lekezelem, addig kicsit jobban megismerhetem, és többet is megtudok róla. Nem
tudom miért, de ez hatalmas elégedettséggel töltene el engem.
Miután ex feleségemmel, Haneul-lal elváltunk, akkor megfogadtam, hogy
legyen az férfi, vagy nő, de következőleg sokkal jobban meg fogom becsülni a
szerelmemet. Nem fog érdekelni, ha velem egy nemű is az illető, de ugyanazt a
hibát nem fogom elkövetni, mint fiatal koromban. Persze, azóta nem is nagyon
volt olyan személy, aki megragadta volna a figyelmemet, és most őszintén
meglepett engem, hogy egy férfi ennyire felkelti az érdeklődésemet. De a tény,
az tény, Jimin pedig eszméletlenül néz ki, még férfi szemmel is. Nem is kéne
azon csodálkoznom, hogy első látásra vonzódni kezdtem hozzá.
Elérve a szobát, ahol dolgozom, kinyitottam társam előtt az ajtót, majd
beinvitálva kértem, üljön le. Mivel említette, hogy kicsit szédül, és fáj a
feje, ezért azt néztem, nincs-e agyrázkódása. Viszont eléggé kínos volt a
légkör, én pedig szerettem volna kicsit oldani a feszültséget.
- Szóval, Jimin! Miért vagy most itt?
- Hát, testnevelést tanítok, legalább is azt szeretnék, de most csak
gyakornoknak vettek fel. Még tanulok igazából –mondta el válaszát, ami kicsit
meglepett engem. Sejtettem, hogy fiatalabb, mint én, de az, hogy még csak
tanuló…
- Akkor hány éves vagy?
- Most töltöm be a 21-et! Hamarosan végzek, de szeretnék előre
tervezni, és így nem csak tapasztalatot tudok szerezni. Bebiztosítom magam ide,
mert így biztos lesz állásom, miután végeztem a tanulással, és levizsgázok.
- Jó, hogy előre tervezel. Bárcsak én is ilyen okos lettem volna, mint
te, még diákkoromban –mondtam kicsit szomorúan, ami látszólag felkeltette az
érdeklődését.
- Miért? Mi történt? –nézett rám nagy, kíváncsi szemekkel, melyek
nagyon édesen mutattak.
- Hát… Végtére is… Ha nem tőlem, mástól úgy is megtudod, szóval…
Elmesélem! –Rendesen elhelyezkedtem vele szemben, míg ő is kényelmesebb
pozíciót vett fel, hogy jól odafigyelhessen arra, amit mondani akarok. –Milyen
a családi háttered Jimin-ah?
- Hát… A családi hátterem? Szerintem teljesen átlagos. Két szerető, és
támogató szülő, akik egy kis boltot vezetnek a városban. Meg van egy kisöcsém,
aki most fogja elvégezni a középiskolát. Szóval, semmi különös nincs az én
családomban.
- Na, ugyanez nem mondható el rólam. Persze nekem is nagyon kedvesek,
és gondoskodóak a szüleim, de történt egy kis „baleset” még gimnazista
éveimben. Lakott a szomszédságban egy lány, akit Haneul-nak hívtak. Nagyon
jóban voltam vele, mondhatni, legjobb barátom volt, tekintve, hogy nem sokan
szerettek velem barátkozni. Mindketten újoncok voltunk kapcsolat szempontból,
nem volt valami sok randevúnk, de szerettük volna már legalább a
szüzességeinket elveszíteni. Így megbeszéltük, hogy amikor valamelyikünknek a
szülei nem lesznek otthon, megejtjük ezt a kis légyottot, ami nem soká be is
következett. Mindent előre megfontoltan elrendeztünk, védekeztünk, meg minden,
viszont hiba csúszott a számításainkba, és Haneul terhes lett –felnézve láttam
Jimin-en, hogy ez mennyire megdöbbentette, és tűkön ülve várja a folytatásomat.
–Mivel a lány szülei eléggé vallásosak voltak, így szó sem lehetet abortuszról,
mert azt ellenezte a hitük. Ezért választás elé állítottak az ősök: segítek
felnevelni a gyereket, vagy megfosztanak a láthatóság jogától. Persze én nem
akartam lemondani a gyerekről, így Haneul-lal együtt magántanul lettünk, és még
vártuk a gyereket, én dolgoztam, és neten végeztem el a tanulmányaimat.
Sikeresen levizsgáztam, és a gyerek is megszületett, aki egy kislány lett –itt
felkapva az egyik képet odanyújtottam a fiatalabbnak, hogy megnézze gyermekem.
–Soojin-nak kereszteltük el. Minden szépen alakult kezdetben, mivel a szüleink
segítettek megvenni a gyerekhez szükséges kellékeket, és vigyáztak is az
unokájukra, ha kellett. Sajnos a tanulmányom már nem volt ilyen rózsás! Nem
voltak hajlandóak engem felvenni sehova, ugyanis gyermekorvos szerettem volna
lenni, miután kiderült, hogy gyerekem lesz, de mivel én magántanuló lettem, és
az eredményeim megkérdőjelezhetőek voltak számukra, így nem akarták elfogadni
sehol sem a jelentkezésem. Végül az egyik közepes szintű egyetemre sikeresen
bejutottam, de ott is éppen, hogy be tudtam járni az órákra a gyerek mellett,
mert Haneul-nak is folytatnia kellett a tanulmányait, így volt, hogy én
vigyáztam Soojin-ra. Ez után csak még rosszabb lett! –Itt vennem kellett egy
nagy lélegzetet, ugyanis ezek az emlékek még mindig nem a legkellemesebbek
számomra. –Haneul szülei szerették volna, ha összeházasodunk, ugyanis nem jó a
gyereknek, ha olyan családban nő fel, amiben nem szentesítették a szülők
kapcsolatát. Legalább is ők ezt állították. A baj csak az volt, hogy mi a
gyerekem anyjával sosem szerettük egymást szerelemből, és csak a kislányunk
miatt maradtunk együtt. De az esküvő megtörtént a nagyszülők társaságában, és a
már két éves kislányunkkal együtt, és onnantól kezdve már hivatalosan is egy
családként kellett élnünk. Így ment ez nagyjából három-négy évig, amikor is
idejöttem egy álláslehetőség miatt, mint most te. Levizsgáztam, igaz, nagyon
nehezen, de sikeresen átmentem, viszont a kórházakban nem akartak igazán
alkalmazni, mivel nem tudtam egy nevesebb iskolai eredményt sem felmutatni.
Ugye ennek az volt az oka, hogy magántanuló voltam. Aztán idekerültem, és mikor
az első interjúnkra jöttem elkísért Haneul is. Akkor még nem sejtettem mi lesz
ebből, de mint később kiderült, első látásra beleszeretett az igazgatóba…
- Várj! Kim Namjonn igazgató?
Aki angolt is tanít? –Nézem rám kerek szemekkel. Alig akarta elhinni, amit most
mondok neki.
- Igen, ő. Szóval egymásba szerettek, és viszonyuk is volt, ahogy én
erre rájöttem, azt javasoltam, váljunk el, és éljen inkább Namjoon-nal. Persze
először tiltakozott, de miután belátta, hogy nekünk nincs jövőnk belement a
válásba, és minden lehetséges módon megpróbáltunk kompromisszumot kötni, főleg,
ami a gyereket illeti. Most pedig ott tartunk, hogy Haneul és Namjonn
összeházasodott, Soojin pedig két hetet nálam, két hetet az anyjánál tölt, és
ha valamilyen programot akarunk szervezni a gyerekkel, vagy értesítés jön egy
eseményről, akkor szólunk a másiknak, hogy tudjon róla. Az igazgatóval pedig
remek barátságot ápolok.
- De nem haragszol rájuk?
- Miért? Mert a feleségem megcsalt? –itt egy kis mosolyt engedtem meg
magamnak, amit a fiatalabb felé intéztem. –Figyelj, Jimin! Én boldog vagyok,
amiért Haneul megtalálta a nagy szerelmet, mert mellettem nem kaphatta meg azt
a fajta törődést, amit mástól igen. Nem volt semmi harag bennem, talán csak
irigy vagyok rájuk, amiért én még nem tapasztalhattam meg ezt az érzést. De nem
vagyok dühös rájuk, ráadásul értelmetlen is lenne.
- Nem volt egy egyszerű életed az biztos –ismerte el szomorúan rázva
fejét, majd ahogy ránézett kislányom képére, kicsit elmosolyodott. –Szóval hány
éves most… Soojin, ugye?
- Hét éves lesz nemsoká. Ő életem értelme jelenleg –mosolyogva keltem
fel helyemről, hogy visszavéve a képet lerakhassam a helyére.
- És te hogy állsz most partner ügyileg? –Bár háttal álltam Jimin-nek,
éreztem, őszintén kíváncsi a válaszomra.
- Jelenleg sehogy, de remélem ez nem fog olyan sokáig tartani ez az
állapot!
- Ne aggódj, Hyung! Mindennek eljön egyszer az ideje –ahogy
megfordultam egy bátorító, de egyben kicsit csintalan mosollyal találtam szembe
magam, amit nem tudtam nagyon hova tenni, de mielőtt komolyabban is
elgondolkodhattam volna ezen, Jimin már fel is kelt az ágyról. –Nos, nekem
mennem kell, de remélem, még találkozunk, Hyung. Majd legközelebb!
- Minden jót neked is! –köszöntem el tőle, és néztem, ahogy elhagyva a
szobát magával viszi egyetlen reményemet is, hogy valaha randizni menjek. Minek
ide találka egy idegennel, ha most találtam meg álmaim lovagját, aki nem ítéli
el a múltban elkövetett hibáimat sem.”
Nem is nagyon hosszú idő, de jó
pár hónap eltelt már megismerkedésünk után, és bátran állítom, hogy igen közel
kerültünk ez időszak alatt a fiatalabbal egymáshoz. Szinte a találkozásunk
másnapjától mindig eljött a szünetekben hozzám beszélgetni, és a bemutatkozás
után is inkább mellettem csevegett a munkatársainkkal, mert állítása szerint,
jobban oldódik, ha én a közelében vagyok. Ez furcsának tartottam, de nem
kötöttem bele, hiszen örültem, hogy ennyire szereti a társaságom. Később nem
csak iskolán belül, de még munkán kívüli szabadidőnkben is egymással voltunk,
és mindig valami programmal láttuk el egymást. Egyszer edzeni mentünk, máskor
meg elengedve magunkat néztünk be moziba, vagy egy jó étterembe.
Még a kislányommal is
megismerkedett. Nem is kell mondanom, egyből megkedvelték egymást, ami nekem
csak jó volt, hiszen így nem kellett attól tartanom, hogy csak akkor
találkozhatok Jimin-nel, ha Soojin nincs nálam. Szinte már többet játszott a
gyerekkel, mikor nálunk volt, minthogy velem beszélgetett volna. De nem csak
egyetlen gyermekemet nyerte meg magának, hanem exem szívébe is sikerült magát
belopni. Szinte már ott tartunk, hogy amikor Haneul elhozza Soojin-t, mindgi
megkérdezi, Jimin is itt lesz-e velem.
Szóval, egy szó, mint száz,
nagyon közel kerültünk egymáshoz. Igaz néha voltak amolyan féltékenységi
rohamaim, amikor megláttam, hogy egy másik nő flörtöl vele, de miután megtudtam,
nem érdeklődik úgy iránta, mint azt én gondoltam, egyből megenyhülök. Ilyenkor
volt, hogy napokig szóba sem álltam vele, és szegény már nem tudott mivel
kiengesztelni engem –ugyanis még mindig fogalma sem volt arról, mit érzek
igazából iránta, így nem is tudta, minek örülnék a leginkább. Tehát, igen,
eléggé szerves része lett az életemnek, mit ne mondjak.
De vissza a jelenbe! Ott
tartottunk, hogy éppen egy kis reggeli kosarazásra hívott engem.
- Sajnálom, Jimin, de nekem
sietnem kell! Egy csomó munkám van mára, amit jó lenne, még az előtt befejezni,
mielőtt jönne hozzám a sok gyerek panaszkodni arról, mijük fáj éppen. Aztán
persze én hülye, küldhetem őket haza, mert ki vagyok én, hogy megcáfoljam őket?
–Lépkedtem közelebb fiatal társamhoz, aki már a pálya szélén várt engem.
- Látom ma is olyan derűs vagy,
mint a nap –fűzte mondandómhoz ezt a kis megjegyzést, de inkább nem reagáltam
neki semmit, csak visszaadtam a labdáját. –Pedig Valentin nap van, ilyenkor
általában mindenki boldog.
- Hát, akinek van miért…!
- Nincs semmi programod mára?
- Nem, csak délután kell mennem
Soojin-ért, de azt leszámítva semmi.
- Akkor miért nem jössz át hozzám
munka után, aztán együtt elmegyünk a kis lurkóért? Ha jól tudom, együtt
végzünk, és csak négy órát kell bent maradnod. –Kezdte el szokásos
csábítgatást, amivel általában rá tudott venni bármire, amit csak kitalált
nekem. De még vacilláltam a dolgon, és ezt látva, Jimin kiskutyaszemeket
meresztve rám nézett. –Naaa, Hyuuuung! Úgy is közelebb lakom az iskolához, és legalább
elsétálhatunk később a kisiskoláig. Légysziiii!!!
- Jó-jó! Oké! Menjünk hozzád
délután, csak kérlek, ne nézz így rám! –takartam el szemeit, mert ez az
aranyosságot mér tényleg nem bírtam. Egyedül ő, és Soojin bírtak rá engem
bármire is, ha így néztek rám.
- Akkor majd, ha végeztem
odamegyek a gyengélkedőhöz. Addig várj meg ott.
- Rendben!
Ezek után már tényleg siettem,
hogy biztos kész legyek mire a fiatalabb is végez. Szerencsémre nem jött egy
diák sem, aminek azért örültem, mert tényleg semmi kedvem nem volt most egy
újabb hazug, lógós diákhoz, vagy ha komoly baja lett volna, akkor meg az egész
procedúrához, ami a hazajuttatásával járt volna. Úgy tűnik, most mindenki a
Valentinit akarja ünnepelni, és ezért pont, hogy iskolába akarnak jönni. Lassan
ebédidő, és most járna le az én és Jimin műszakja is, de társam még sehol a
láthatáron, ezért gyorsan megeszem, amit mára hoztam. Nem szívesen élősködök a
másikon, habár a szülei elég jól ellátják őt, és meg is említette, hogy nem
muszáj mindent nekem fizetnem. De hát most én vagyok az idősebb, nem?
Kötelességemnek érzem, hogy mindent én álljak.
Nagy étkezésemet egy halk
kopogás, majd egy felbukkanó szürke hajkorona, és annak gazdája zavarta meg.
- Indulhatunk, Hyung?
- Persze, csak ezt még gyorsan
befejezem!
Bár Jimin háza nem volt túl nagy,
egy kisebb család simán elélhetett volna benne. Említette is, hogy amíg nem
találkozott velem, elég magányosnak érezte magát, mert senki ismerőse nem volt
a régiek közül, akikkel meg együtt tanul, azok sosem jönnek el hozzá. Elölről
csak a kis bejárat volt, melyre aprócska lépcső vezetett fel. Kívülről nem is
lehetne megállapítani, mégis milyen lehet a belső tere, mely teljes ellentétben
van a kinti külsővel. Még a külső fal fehér és egyhangú, addig a belső szobákat
Jimin sikeresen a saját ízlése szerint rendezte be, szép színesre. Persze
semmiből nem volt túlzás, kellően egymáshoz passzoltak a helyiségek, mégis
mindegyik különbözött valamilyen szinten. Mivel nincs második emelet, ezért a
haló szoba, fürdő, konyha, nappali, és az egyéb helyek, mind egy szinten
voltak. Volt a konyhában egy teraszajtó, ami a hátsókertbe vezetett, ahová mi
is tartottunk jelenleg. Ott helyezkedett el egy kisebb pálya, amin csak egy
kosárpalánk volt, de nekünk az pont elég volt.
Belépve az előtérbe rögtön
levettük cipőinket, és még Jimin a szobájába, én a fürdőbe mentem átöltözni,
mert azért nem szeretnék a ruháimba beleizzadni. Szerencsére, mivel annyit
járok már a törpéhez, néhány saját göncömet –köztük az edzőruháimat is –itt
szoktam hagyni, hogy legyen mit magamra vennem az ilyen helyzetekben.
Ahogy megvolt a ruhacsere, már
mentünk is a hátsó kijárathoz, hogy egy kicsit levezessük a fölösleges
energiánkat. Egy idő után kezdett melegem lenni a sok futkosástól, így szóltam
Jimin-nek, hogy egy kicsit pihenjünk, mert nem bírom már sokáig víz nélkül.
Beérve a hűvös konyhába, én már le is ültem az egyik székre fejemet a karomra
fektetve terültem el az asztalon. Szürke hajú társam csak egy jót nevetett
rajtam, még töltött nekem vizet, és odacsúsztatta nekem. Amint a kezeim között
volt az éltető folyadék, már készültem is kiinni az egész pohárral, de
sikeresen majdnem félre nyeltem, mikor barátom megszólalt.
- Hyung, neked hogy-hogy nem
akadt eddig még egy randi partnered sem? –Köhögésem csillapítva igyekeztem
valami jó indokot kitalálni erre a kérdésre. Végtére is, nem mondhatom azt,
hogy miatta nem keresek senki sem, mert nekem ő kell. Egyből kipaterolna engem
a házból, és még lehet fel is mondana, csak hogy elkerülhessen. De akkor mit
mondjak?
Mivel nem hagyja annyiban, és
továbbra is a válaszomra vár, inkább úgy döntök, kibököm a fél igazságot:
- Hát… Még nem… Nem találtam meg
a megfelelő partnert, akivel megérte volna megpróbálni. Senki nem keltette fel
az érdeklődésemet. –„Kivéve te.” Tettem
hozzá magamban, és miután elég bátorságot gyűjtöttem, gondoltam, itt a nagy
esélyem arra, hogy kiderítsem, mennyi esélyem van nála. –És te? Veled mi a
helyzet?
- Hát… Éppenséggel van egy
kiszemeltem –mondta mosolyogva, miközben leülve mellém igyekezett úgy fordítani
minket, hogy szembe legyünk egymással. Én szívem viszont kihagyott egy ütetem
ettől a vallomástól. Ugye nem…?
- És-és… Ki ez a személy
pontosan? –Kérdeztem rá, habár nem voltam biztos benne, hogy én ezt tudni
akarom. Mi van, ha valami nagyon csínos, szuper intelligens fiatal nő az, és
most közölni fogja velem, hogy össze akar vele jönni. Én abba bele fogok
pusztulni!
- Hát, elég jól ismered… - akkor
az egyik munkatársunk lesz, abból pedig kevesen vannak. – Elképesztő
személyisége van, amivel első pillanatban levett a lábamról –„Kérlek ne!” –Nagyon gondoskodó, és
hihetetlenül jól bánik a gyerekekkel. El tudja magát tartani, miközben sok
nehézségen kellett magán átrugdalni, és ezért szörnyen tisztelem is. Sokan nem
tudnának megbirkózni azzal, amiket ő átélt, és mégis képes volt a legnehezebb
pillanataiban is talpon maradni. Egy igazi harcos veszett el benne. Mindezek
ellenére végtelenül kedves és türelmes az emberekkel, ráadásul sosem mutatja
magát felsőbbrendűnek a másiknál, pedig amennyi tudása már most van, simán
megtehetné. Szerény is, gyerekes énje is van, ami hihetetlenül édessé teszi őt
a számomra. Hiába ő az idősebb, mégis úgy érzem mellette magam, mintha
kötelességem lenne őt óvni mindentől, és mindenkitől, aki bánthatja őt. És még…
Jin Hyung? Te miért sírsz?
Először rá akartam vágni, hogy ne
hülyéskedjen már, mert én nem is pityergek, amikor is kezét megmozdítva,
hüvelykujjával letörölt egy kigördült cseppet az arcomról. Mégis csak előtörtek
szomorúságom jelei, és e-miatt csak még inkább sírhatnékom támadt. Feladva a
tettetést inkább átkarolva Jimin-t bújtam a nyakhajlatába, hogy minimálisan
megmeneküljek a kínos helyzettől. Amit most mondani akarok, azt semmiképp sem
bírnám a szemébe mondani.
- Azért… Azért sírok, mert… Shhh…
Mert ez nagyon fáj nekem! –Igyekeztem összeszedetnek lenni legalább egy kicsit,
de mivel a sírástól enyhén fuldoklottam, így csak erre az egy mondatra voltam
képes.
- De hát… Jin, nézz rám!
–Igyekezett magától eltávolítani, de én úgy kapaszkodtam belé, mintha csak az
utolsó mentőövem lenne. Bár a helyzetet nézve nem sokat tévedhetek. –Jin,
kérlek! Látni akarom az arcod, hogy a szemedbe mondhassam, amit akartam.
Kérlek! Ez nekem is nagyon rossz most, így kérve kérlek, egy kicsit nézz a
szemembe! –Felemelve kobakom, Jimin már meg is fogta minkét kezével két oldalt
az arcomat, hogy biztos ne nézzek máshova. Ahogy láttam neki is egy kicsit
bepárásodott a szeme, de még nem sírta el magát úgy, ahogy én. –Figyelj, Hyung!
Én rólad beszéltem! –Mi?! –Igen rólad! Te vagy az, akit ennyire csodálok,
hiszen felneveltél olyan fiatalon egy gyereket úgy, hogy semmid sem volt. Még
anyját is elvetted, annak ellenére, hogy semmilyen mélyebb érzéseket nem
tápláltál iránta. Mégis megtetted, mert tudtad, csak így védheted meg őket.
Jin, én őszintén, és komolyan gondolom azokat, amiket itt most elmondtam –itt
halványan elmosolyodott, és azzal a kis ajakgörbülettel folytatta mondandóját.
–Kimondhatatlanul szerelmes vagyok beléd, Kim Seokjin! Bármit megtennék azért,
hogy az enyém legyél. Bármit!
Ahogy elszántan a szemembe nézett
egyszerűen már nem bírtam magam visszafogni, és az ajkaira csókoltam. Mennyei
volt végre megtapasztalni, milyen is megízlelni a párnácskáit, de látszólag nem
csak nekem tetszett a helyzet. Jimin, elengedve arcomat, felállt, majd miután
engem is felhúzott magával, két oldalt megfogva emelt az ölébe. Amint eltűnt a
alólam a talaj, átkulcsoltam lábaimmal a derekát, és karjaimat nyaka köré
fontam, hogy minél közelebb húzhassam őt magamhoz. Így szeltük át a helyiséget
egészen a nappaliig, ahol pedig a hátam találkozhatott a kellemesen puha
kanapéval, amelyre Jimin lerakott, persze csókunkat még így sem szakítottuk
meg. Viszont az sem tartott sokáig, ugyanis levegőt azt kell vennünk, így
lassan elválva egymástól néztünk farkas szemet.
- Ha félsz… Nem muszájh továbbh
mennünkhhh… - szólalt meg először társam, aki elég kapkodva szedte a levegőjét,
de én sem nézhettem ki másképp. Tisztán láttam rajta, hogy csak miattam fogja
vissza magát. De ez teljesen fölösleges!
- Viccelsz? Erre várok mióta! Ne
most merj leállni! –Végül én szüntettem meg a köztünk lévő távolságot, amikor
újra megcsókoltam őt.
Felbátorodva szavaimtól, átvette
az irányítást, és ajkaimon végig nyalva kért bejutást. Államat leejtve engedtem
neki, hogy nyelvével beférkőzzön a számba, és egy igéző csatát vívjon az én
ízlelőszervemmel is. Amint a csókunkból ismét el kellett válnunk, egyből
nyakamat támadta be, miközben egyik kezével felsimította az engem takaró
felsőt, ezzel felfedve hasamat, míg a másik mancsával megtámaszkodott a fejem
mellett. Néha csak egy-egy csókot hintett rám, de volt, hogy meg is szívta
bőrömet az érzékenyebb részeimen. Lefele haladva áttért kulcscsontomra, míg a
pólómat is feljebb tolta, így már mellkasom egy része is kilátszott az anyag alól.
Annyira jól csinált mindent, hogy képtelen voltam visszatartani a hangomat
–tekintve, hogy a közelben nem volt senki, aki hallhatott volna engem-, amik
hol egy kis sóhaj, hol egy erősebb nyögés kíséretében nyilvánultak meg, amik
csak jobban bátorították Jimin-t a folytatásra. Mikor már kellően befoltozta
nyakam minden felületét, gyorsan lekapta rólam a felsőmet, és haladt tovább a
mellkasomra, ahol mindkét kavicsot kellően megkínozta. Bár én már elég
türelmetlen voltam, amit jeleztem is neki, így értve a célzásból, lejjebb
vándorolt a hasfalamra, ahol szintén megszívta több helyen is. Közben két
kézzel megfogta edzőgatyám korcát, az alsómmal együtt, és elkezdte lassan
lehúzni rólam, ajkával pedig ugyan olyan tempóban haladt lefelé. Annyira
zavarba jöttem, ahogy elképzeltem mi következik az után, hogy lekerülnek rólam a
ruhaneműk. Fejemet elfordítottam a látványtól, de így csak még intenzívebben
érzékeltem, ahogy végig csókolgat, majd hímtagomat kikerülve –ami már rendesen
ágaskodott a sok ingertől –kezdi combomat ellepni kisebb puszikkal, persze itt
is megspékeli néhány szívásnyommal a munkáját. Számat eltakarva igyekeztem
csöndben maradni, és persze a szememet is eltakartam, ugyanis ez már tényleg
sok volt ahhoz, hogy elviseljem.
- Vedd el onnan a kezedet, Édesem!
Hallani akarom a hangod! –Búgta finoman a fülembe egyetlen szerelmem. Ahogy
eltávolítottam a zavaró tényezőt, egy olyan látvány tárult elém, melyet nem
hittem volna, hogy megtapasztalok. Jimin. Izmos. Hasát. Olyan kidolgozott
kockái voltak, hogy kénytelen voltam többször is végig simítani rajtuk, amit a
fiatalabb egy kellemes sóhajjal nyugtázott. –Készen állsz?
Tudtam, mire érti a kérdést, így
csak egy apró bólintással egyeztem bele a folytatásba. Így hát síkosító híján,
benyálazta ujjait, majd szétfeszítve lábaimat férkőzött közéjük, és tagom fölé
hajolva lehet makkomra egy apró csókot. Az érzés mely ennek hatására átjárt
arra késztetett, hogy hajába markolva követeljek még többet. Jobban akarom őt
érezni! Felfogva jelzésemet, már merítette is el szájában nemi szervemet, ami
egy sikításhoz hasonló hangot váltott ki belőlem. Mivel Haneul túl prűd volt
ilyeneket csinálni, és csak egyszer feküdtem le vele, így ez az első, hogy
valaki ilyen kényeztetést nyújt nekem, és csak azt tudom mondani, ennyi nem volt
elég nekem. Megszorítva hajkoronáját vártam a folytatást, mely hamar jött is.
Ahogy elkezdte mozgatni a fejét, azzal párhuzamosan kezdett egyik ujjával
tágítani engem. Kezdetben valóban eléggé fájdalmas volt, de hála Jimin
türelmességének, és óvatosságának –bár nem olyan hamar, mint szerettem volna
–már több ujjával is kellően kényelmesebbnek éreztem ezt a procedúrát. Amikor
párom érezte, hogy kellően fel vagyok készítve, megszabadulva fölösleges
ruhadarabjaitól nyálával és elő váladékával tette sikamlósabbá hímtagját, aztán
visszahelyezkedett előző helyére. Fejem két oldalán megtámaszkodva nézett rám,
majd csókolt meg újra, miközben elkezdett belém hatolni. Nem mondom, hogy nem
fájt, mert hihetetlenül szorított belülről, de kibírtam, és inkább a csókjára
koncentráltam. Amint sikeresen tövig ért bennem, kicsit megállt, hogy
szokhassam a méreteit, de közben ugyan úgy csókolgatott, vagy puszilgatott,
ahol csak ért, ezzel is nyugtatgatva engem. Amint már nem éreztem azt a kis
fájdalmat, már lendítettem is csípőmet, hogy jelezem, ideje folytatni. Értve a
célzást, Jimin, először lassan, majd fokozatosan gyorsítva hajszólt kettőnket
az élvezet felé. Nyögtem, és sóhajtoztam is, az általa diktált tempóval
megegyezően, de amikor egy bizonyos szögben hatolt be, szabályosan
felsikítottam, és onnantól kezdve csak egyre hangosabban követeltem tőle, hogy
oda célozzon tovább. Ennek következtében éreztem, hogy hamarosan vége lesz
ennek a menetnek, így lehúzva magamhoz a felettem támaszkodót, vontam egy újabb
csókba, melynek következtében a szájába nyögtem, mikor elmentem. Jimin nem
sokkal utánam egy férfias morgással élvezett belém, és csak ezt követően
szakította meg a csókunkat. Pár levezető lökés után pedig kihúzódott belőlem,
és rám borult, ugyanis a kanapén nem tudott mellém feküdni. Sokáig nem szóltunk
semmit, csak a heves lélegzetünket lehetett az egész szobában hallani, de
nagyon meghitt pillanat volt ez így is, főleg, hogy olyan szorosan öleltük
közben egymást, mint ahogy eddig én soha senkit.
- Fhú… Ez nem volt semmi!
–Szólalt meg végül a rajtam tehénkedő, majd felemelkedve nézett le rám. –Most
még jobban szeretlek, mint eddig! –Erre csak egy kuncogást engedtem ki
magamból, miközben végig simítottam az arcán.
- Én is szeretlek téged! –Egy
újabb csókba vontam, de valamilyen belsőhang arra késztetett, hogy nézzem meg
az órát, és milyen jól tettem! –Basszus! Soojinért már rég ott kéne lennem!
Gyerünk, öltözz már!
Lelökve magamról a megszeppent
fiút, már száguldottam is be a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam minél hamarabb.
Amint kész voltunk már szálltunk is be a kocsimba, ugyanis hiába voltunk
percekre a kisiskolától, most már minden elvesztegetett perc számít. Nem
akartam, hogy az iskolában telefonáljanak Haneul-nak, hogy nem mentem el a
gyerekért, mert abból nagy veszekedés lenne, én pedig ezt szerettem volna
elkerülni, ha lehetett. Amikor végre leparkoltam az intézet előtt, már szálltam
is ki a járműből, és mindent –kulcsot, táskát –ott hagytam Jimin-nek, hogy majd
ő vigyáz rájuk. Csak úgy futottam a bejáratig, és szerintem a mai nappal, már
az egész heti mozgásomat is letudtam, de sajnos hiába. Amikor beértem arra a
folyosóra, ahol a kislányom szokott mindig megvárni, már láttam is, ahogy ott
áll felöltözve az anyjával karöltve, aki elég dühösen nézett rám. Hirtelen lefékeztem,
és nyeltem egy nagyot, ugyanis biztos vagyok benne, hogy a felemet fogja venni.
Pedig olyan szépen alakult a délutánom!
- Appa! Már azt hittem nem is
jössz! –Hallom meg lányom hangját, miközben kis lábacskáit szedi felém, és
ugrik a nyakamba, hogy átöleljen. Magamhoz ölelve várom, hogy Haneul mellénk
érjen, és amikor ez megtörténik, kezzeim közt a lányommal együtt felemelkedek
álló helyzetbe.
- Ne haragudj! Kicsit elszaladt
az idő, és… - Ekkor hallottam, ahogy valaki megáll mögöttem, és Soojin is
jobban kezd ficánkolni a kacsóim között, amikor pedig exem mögém nézett, és
felfogta ki van a látókörömön kívül, már egyáltalán nem látszódott rajta az
előbbi rossz kedve. –Miért mosolyogsz?
- Mert most értettem meg miért is
késtél, de ha lehet máskor ne így időzítsétek az együttlétet! –Majd mögém
mutatott, így meg is fordultam, hogy lássam, mi szórakoztatja ennyire, és
megláttam Jimin kaján mosolyát, amitől egyből zavarba jöttem.
- Félre érted, mi nem… - Kezdtem
volna szabadkozni, de Haneul a szavamba vágott.
- Ugyan Seokjin! Már ismerlek
elég régóta, hogy tudjam, mi folyik itt, és ráadásul Jimin nekem is elmesélte,
milyen érzéseket táplál irántad. Sőt! Tőlem kért tanácsot! Ráadásul olyan
ziláltak vagytok, hogy nem nehéz kitalálni, mégis mit csináltatok ti ketten
eddig –nevetett fel kicsit, miközben éreztem, ahogy hátulról valaki átöleli a
derekamat, és fejét ráhajtja a lapockáimra. A kis szemét fajtáját neki!
- Appa? Akkor ti most együtt
vagytok Jimin Oppa-val? –Kérdezte meg egyetlen kisgyermekem, és hirtelen nem is
tudtam, mit mondjak neki. Hiába néztem Haneul-ra, hogy most mit csináljak,
mégis csak hét éves szegény, de ő csak mosolyogva várta válaszom, még Jimin
jobban magához szorított, úgy, hogy szinte éreztem szíve őrült verését.
Gondolom várta a válaszom.
- Hah… Igen, Soojin! Appa együtt
van Jimin-nel –mosolyogtam kicsi szemem fényére, miközben ő már az
örömködéstől, a párom karjaiban szeretett volna lenni. Mint mondtam, nagyon
imádja Jimin-t.
- Boldog Valentin napot nektek!
–Szólal meg a másik női egyed a társaságunkban, majd a ficánkoló Soojin-hoz
lépve nyom egy puszit az arcára, és köszön el mindnyájunktól.
- Akkor mehetünk haza? –Kérdeztem
meg drága kislányomat, aki csak nem akart kikecmeregni Jimin karjaiból.
- Nem lehetnénk most Oppával? Úgy
hiányzott most nekem! Légysziiii! – És igen itt az a kiskutya szem, amivel meg tudnak
győzni engem bármiről. Igen, még Jimin is bevetette. Most úgy érzem magam,
mintha két gyerekem lenne, de hát…
- Ha Jimin nem bánja, és előtte
hazaugrunk néhány cuccodért, felőlem, akár lehet róla szó –mosolyogtam
kettőjükre, miközben párom lerakta a kis csöppséget, hogy máris ugrálhasson
örömében.
Amíg Soojin kiszórakozta magát,
addig Jimin mellém lépve fogta meg kezemet, és lopott tőlem egy csókot.
- Szóval most nálam fogtok lenni?
Ez életem legszebb napja!
- Tényleg? –Kérdeztem, és közben
nyaka köré fontam a karjaimat, és úgy szemeztem vele.
- Igen! –Felelte, majd derekamat
átkulcsolva lehelt egy újabb csókot a számra. –Életem szerelme viszonozza az
érzéseimet, ráadásul hivatalosan is együtt vagyunk, és mind e-mellé egy
nagyszerű kislányt is kaptam. Kell ennél több?
- Appa! Jimin Oppa! Gyertek már,
mert sosem érünk haza! –Zavarta meg a pillanatot Soojin, aki már egyhelyben
toporzékolt, annyira mehetnékje volt.
Csak mosolyogva fogtam meg
szerelmem kezét, és mentünk együtt hármasban a kocsihoz, hogy összepakolva
néhány cuccunkat Jiminhez mehessünk egy szép Valentin napot eltölteni. És meg
kell mondjam, tényleg ez életem legszebb napja!
