Time Travel

Igazából ez a kis oneshot csak azért lett most kitéve, mivel eddig a verseny eredményhirdetésére várt, ahová neveztem ezzel az irománnyal. Helyezést nem értem el vele, de legalább ezzel a párossal is írhattam végre. Egyenlőre még egy versenyre írók egyrészest, valamint egy projektre is, szóval a többrészes JinMin mellett nem maradnak el a rövidebb novellák sem, de egyenlőre sokat nem tudok belőlük hozni. Illetve a sorozat következő részen is dolgozom már(szerintem, ha ezt kiraktam, akkor neki látok az újabb rész megírásának) csak az iskola kezdése miatt nekem is hirtelen szakadt sok dolog a nyakamba, így nem volt nagy kedvem az íráshoz, de igyekszem, ahogy csak tudok :)
Cím: Time Travel

Páros: HunHan (EXO; Sehun x Luhan)

Besorolás: +12

Műfaj: Slash, Shounen ai, Yaoi, AU, Fantasy, Romantikus, Hurt/Comfort

Összefoglalás: Ez a oneshot Luhan Promises című számának a videó klip történéseit dolgozza át egy szinten, vagyis az volt az ihlet adó. Luhan egy poros fészerben ülve tölti minden napjait, egy kis zsebórát szerelve. De mégis miért? Mi a célja ezzel? A válasz egyszerű; helyre kell hozni egy hatalmas hibát, amiért magát okolja. Vissza akarja szerezni, azt, amit elvesztett.

Érzés: mindent elsöprő szeretet (sok más érzelem is van, amit szintén központi elemként lehetne felsorolni, de mind ezek közül, talán ezt emelném ki a legjobban)

U.i.: Mivel kicsit ugrál az időben a fanfiction, így a jelenben történő dolgokat meghagytam az eredeti formátumukban, míg a múltban történteket vastagra nagyítottam. Remélem meg lehet majd őket különböztetni. (Illetve, ami a jelenben játszódik, az olyan igeidőt is kapott, ami meg a múltban, azt a már megtörtént eseményként írtam le) És persze egy ilyen kis jelet ( * ) is tettem a váltások előtt, után, így remélhetőleg senki nem fog megkavarodni.

Ezt a oneshot-ot az Álmok nevezetű blog versenyére készítettem.
A képet ismét köszönöm Zsuzsi~ -nak, ez eddig az egyik legszebb(nem mintha a többi nem lett volna az :D )  

Meleg van, a levegő poros, elhasznált, én még sem megyek el innen, ugyanis hajt a vágy. Mindent meg akarok tenni azért, hogy sikerüljön. Mennie kell! A nap is teljes erejével süt, hiszen már nyár vége van, augusztus, én még sem használom ki a dél-koreai környezet adta lehetőségeket, de mégis miért nem? Miért vagyok egy poros fészerben, ahová normális esetben be sem tenném a lábamat, és szerelek egy régi órát, aminek már semmi haszna nincsen? Mi az a dolog, ami arra vett rá engemet, hogy a szünetemből megmaradt egy hónapomat az időutazás megfejtésével töltsem? Miért érdekel engem ez egyáltalán? Mi köze ennek az egésznek az órához? Sok a kérdés, pedig a válasz annyira egyszerű. Helyre akarom tenni azt, amit elrontottam, vissza akarom hozni az életembe azt a személyt, akiért bármit megtennék, és teszek is!

Káromkodok egy sort, amikor ismét sikerül egy kereket rossz helyre illesztenem a kis hordozható vekkerben. Szétnézek a körülöttem lévő papírkötegeken, amelyek mindegyike ennek a kis szerkezetnek a működését mutatják, amit jelenleg is a kezemben tartok. A műhely teljesen rendezetlen állapotban van, ennek pedig csakis én vagyok az oka, mivel a nagy kapkodásban egyáltalán nem törődöm a rendrakással. Mindennél fontosabb számomra, hogy a ketyegő megfelelően működjön, és mindent visszaállítsak abba a formába, ami még azelőtt volt mielőtt… Mielőtt…

Remegni kezdenek a kezeim, így kénytelen vagyok mindent lerakni az asztalra, közben a könnyeim ismét utat találnak maguknak, és végig szántják meggyötört arcomat. Lehajtom a fejemet, aztán íriszeimet lehunyva adok magamnak pár perc pihenőt, habár megfogadtam magamnak, ilyet többet nem csinálok. Mégis minden nap megszegem ezt az ígéretemet.

Annyira fáj! Minden az én hibám volt… Én rontottam el! Bocsáss meg nekem Sehun!

*

Amikor Dél-Koreába jöttem még nem sejtettem, milyen élményekre is számítsak. Tanulmányaimnak köszönhetően, melyeket az egyetemen végeztem, megkaptam a lehetőséget, hogy elutazzak egy általam választott ázsiai országba. Én pedig ezt a helyet választottam. Mindig is kíváncsi voltam, milyen megtapasztalni egy koreai város adta lehetőségeket, nem pedig a könyvekben található képekről csodálni a látnivalókat.

Nem mondom, hogy gördülékenyen ment minden, hiszen a vonatomat is lekéstem, amivel a városba mentem volna, az ideiglenes otthonom felé, melyet erre a nyárra béreltek ki az én részemre. Hiába integettem a mozdonyvezetőnek, már nem tudta megállítani a püfögő szerkezetet, ezzel pedig én is tisztában voltam. Így hát leálltam az értelmetlen kézmozdulatokkal, és kerestem magamnak valakit, aki útba tudna igazítani engem, vagy legalább megmondja, mikor jön a következő járat. Hála koreai nyelvtudásomnak, hamar szóba elegyedtem egy idős hölggyel, szerencsére elég segítőkésznek bizonyult első ránézésre is.

- Elnézést asszonyom –érintettem meg gyengéden a vállát. – Nem tudja, mikor jön a következő vonat, ami Busan felé vinne engem? –a néni egy tolószékben ült, amivel felém kormányozta magát, aztán mosolyogva megszólalt.

- Szerencséd van fiatalember, az unokámmal éppen oda tartunk, elég, ha velünk várakozik –ennek nagyon örültem, mert legalább nem kellett percenként néznem, mikor ér be a mozdonyom az állomásra, és talán szereztem magamnak egy partnert, akivel beszélhetek, még nem jön a járatom. –Jaj, hol van már ez kis csirkefogó! Így is előbb kellett volna indulnunk, viszont szokásához híven, megint sokat pepecsel –nevetgélt jóízűen a hölgy. –Tényleg fiam! Meg sem kérdeztem, hogy hívnak, hány éves vagy. Na, és honnan jöttél?

- Kínából jöttem. Az egyetem, ahol tanulok, adott lehetőséget nekem az idelátogatásra, én pedig éltem az alkalommal. Lu Han-nak hívnak, valamint huszonhárom éves vagyok –mutatkoztam be rendesen, magamban pedig le is szidtam azt a bolond énemet, amiért nem ezzel kezdtem már a legelején. –Ne haragudjon, amiért udvariatlan voltam!

- Ugyan, én sem követtem a protokollt, szóval ezúttal elnézem –kacsintott felém. – Oh Seoyeon vagyok, az unokámmal majd megismerkedhetsz később is, de nagyjából egy idősek vagytok, ő nemrég töltötte be a huszonegyet. Viszont már komolyan itt lehetne, esküszöm, itt őszülök meg, mire elindulunk –ezen csak egy jót nevettem. Elég szórakozott természetű a korához képest, amit mindig is sokra értékeltem egyes emberekben, mivel, meglátásom szerint, bennük még rejlik egy fajta gyermeki optimizmus, ami egy idő után azért eltűnt az emberekből.

Tényleg elég sokáig vártunk egy helyben, és a kis unoka még mindig nem volt sehol, a vonat pedig nemsokára befut az állomásra. Féltem, hogy egyedül kell hagynom az idős hölgyet, mivel azt a járatot sem fogja elérni a késő rokona miatt. Végül úgy döntöttem, megvárom, amíg a hiányzó alany oda nem ér, és akkor tényleg együtt tudunk menni, ráadásul új beszélgető partneremet sem kellett féltenem, nehogy baja legyen.

Szerencse vagy nem, de pont, mikor megláttam a szerelvényünket a kanyarban, akkor futott felénk egy világosbarna hajú fiú, aki távolról megszemlélve is magasabbnak tűnt nálam, nem beszélve arról milyen markáns és jóképű volt. Megállt Seyeon előtt, majd fejet hajtva esedezett, amiért ismét elkésett, nem beszélve arról, hogy így megvárattam nagymamáját.

- Semmi baj drágám! Legalább nem voltam egyedül, sőt, még idejébe ide is értél –itt rám vezette tekintetét, amit az unokája is követett. Egyből rendben szedtem magam, aztán meghajoltam az új ismerős felé.

- Lu Han vagyok, Kínából –mutatkoztam be, amit a magasabb viszonzott.

- Oh Sehun vagyok, örülök a találkozásnak! –mosolygott rám barátságosan.

Közelebbről megnézve már sokkal több vonás látszott az új fiúról, amit most kellően végignéztem, talán csak azért, hogy az emlékezetembe vésődjön. Szeme sötét barna, míg hajának színe ennél jóval világosabb árnyalatban virított, leginkább a mogyoró színére emlékeztet. Biztos festette, mivel az ázsiaiak közül nem soknak van ilyen lobonca, de amíg neki tetszik, jól érzi magát benne, valamint nem károsítja nagymértékben, addig én sem dorgálom meg érte. Én is szőkére szívtam egyszer a fürtjeimet, aztán vissza feketére, így én igazán nem szólhattam emiatt semmit. Következőleg arca többi szegletét vizsgáltam meg, és egyből szemet szúrt éles állkapocscsontja. Azt hiszem erre szokták az emberek mondani, hogy még a papírt is elvágná, biztos sokszor megkapta már ezt dicséretként. Arcvonala vékony, férfias, zavarba jöttem, ha csak ránéztem, el sem tudom képzelni, mit szólnak hozzá a lányok. Ajkai halvány rózsaszínek, kicsit cserepesek, gondolom a futástól száradt ki, amit nyelvével igyekezett orvosolni, ahogy végig siklott vele párnácskáin. Tekintettem tovább siklott lefelé, hogy a többi részét is lássam a fiúból. Kidolgozott test, még sem túlzásba vitt, a ruhák takarásában nem is tűnni fel senkinek, mekkora izmai vannak valójában, ám a nyárnak köszönhetően trikóban feszített előttem. Stabil, magabiztos testtartása volt, amivel könnyen meg tudta volna félemlíteni az ellenfeleit, ha arra kerülne a sor.

A bámészkodásomban fel sem tűnt, ahogy befutott a vonatunk, és már szállnunk kéne fel a vagonba. Még az volt a szerencsém, hogy Seoyeon rám szólt, mert még a végén engem hagytak volna ott az állomáson, ha nem csipkedem magam. Így felkaptam bőröndömet, új ismerőseimmel karöltve, aztán vártam a fémszerkezet indulását, ami elvitt engem a kijelölt városba, egy eseménydús nyár reményében.

*

Az emlék egy kis mosolyt csal az arcomra, amelyen még mindig látszanak a fájdalom jelei. Az első találkozásunk, ami után egyre jobb és jobb dolgok történtek velünk, miután sikeresen Busan-ba értünk. Sok érdekességet tudtunk meg egymásról, amíg a parton sétálgattunk, és együtt elveztük a kellemes napsütést.

Bár az is kétségtelen, hogy már akkor is megvolt a vonzalmam a fiatalabb felé, de mivel tudtam, ez csak egy ideig tart, így inkább csak barátságot akartam a másiktól, viszont nem is bizonyult az olyan egyszerűnek. Nevezhettem akár nyári kis románcnak, csak igazából nem jöttünk össze, mindössze én vágyakoztam utána. Ennek ellenére is nagyon élveztem a velük töltött időmet, boldog voltam, mint még soha azelőtt.

Sehun-nék a nagymama miatt utaztak a tengerhez, mivel az egészsége érdekében az orvos nyárra elküldte a szennyező levegővel teli Szöulból, a meleg eleve nem tett jót a szervezetének, de így legalább a tüdeje nyugodtabb lehetett annyival. A szülőknek sok volt a dolga, ezért ők nem mentek velük, tehát csak az unoka kísérhette el az idős asszonyt. Szinte el sem akartam menni tőlük, egyfajta kellemes családi légkör alakult ki hármunk között, és azt hittem, hogy ennek az egésznek vége szakad, amint felszállok a gépre, ami hazavisz engem. Ez az egész program csak egy nyárra szólt, mi meg nem tudtuk volna az őseimmel együtt fizetni az utaztatásom és az elszállásolásom.

Egy mély sóhajt követően újra kezem ügyébe veszem a kis szerszámot, amivel a ketyegő órát javítom. Illetve most nem is működik, hiszen akkor nem bíbelődnék vele ennyit, és sokkal hamarabb véghezvihetném azt, amit szeretnék. Sokan lehetetlennek gondolják ennek az összeeszkábálását, és nekem is sokáig csak egy gyerekes ábránd volt. Ám most ez az utolsó esélyem, hogy visszahozzam Sehun-t, helyre tegyem a hibámat, valamint kijavítsam a jelenlegi jövőmet.

Vissza fogok utazni az időben arra a napra, amikor minden elromlott, az én szívem pedig ezer darabra tört.

*

- Hyung, mégis miért szereted az ilyen dolgokat? –szólalt meg Sehun, ahogy beléptünk a kis antikvárium ajtaján.

A második nyár, amikor elutazhattam Dél-Koreába –pontosabban a fiatalabbhoz –ám ezúttal a családommal együtt fizettük ki az utaztatásomat, valamint Seoyeon nagyinál szállhattam meg arra a rövid időre, így csak a repülőjegy árát kellett kiperkálni, meg plusz a vásárlásaimra való összeget. Egy ilyen dolog alkalmából voltunk akkor ott, ahol, egy misztikus ereklyéket árusító bolt kellős közepén. Mindig is imádtam az ilyen tárgyakat, mondhatni a gyűjtőjük voltam, és szerettem volna a nyaralásom alatt is beszerezni egy olyan cuccot, de nem bizonyult egyszerűnek a feladat. Az ilyen dolgok nem olcsók, én pedig nem akartam az összes megtakarításomat ott hagyni.

Elindultam körbenézni a polcok választékai között, nyomomban Sehun-nal, aki továbbra is bombázott a kérdéseivel. Aranyosnak találtam, mikor valamit nem értett, vagy csak szeretett volna többet megtudni rólam, ilyenkor pedig türelmetlen kis gyerek képébe bújt. Szinte el sem tudtam képzel, hogy az-az ember, akit akkor ott magam mellett tudhattam, ugyanaz a valaki, akivel először találkoztam, mikor Szöulba érkeztem. Egyszer játékos természetű, aztán, ha bajom esett, egyből elő jött a macsósabb énje, és mindenkit meg akart ölni a szemével. Kíváncsi a világra, de sokszor elhamarkodott döntéseket hozott, így néha a fontosabb dolgok elkerülték a figyelmét. Nagyon rosszul tudott koncentrálni, hiába akartam, hogy figyeljen arra, amit mondok, mindig pont azt csinálta, amit megtiltottam neki. Nem is értettem, miként bírtam néha napján vele.

- Ezt nehéz megmagyarázni, Sehunnie. Egyszerűen csak érdekelnek ezek a dolgok, kíváncsi vagyok hogyan működnek, és valóban létezik ilyen, vagy csak az emberi elme egy újabb képzeletbeli vívmánya –válaszoltam meg a másik kérdését, miközben leemeltem egy réginek tűnő könyvet az egyik kupacról. „Hordozható Időutazás”. Nem valami vevő csalogató cím, de talán pont ez a célja. Belelapoztam, miközben éreztem, ahogy valaki a vállamra nehezedett, és onnan nézte ő is a kis útmutató, ami egy óra összeszerelését rejtette. –Volt már olyan is, hogy kipróbáltam néhány trükköt, viszont nem jöttek be, pedig ódákat zengtek róla az árusok, mikor megvettem őket.

- És nem vesztetted el ettől a sok kudarctól a hiteted ebben?

- Nem igazán –mosolyodtam el, miközben becsuktam a kis könyvet, majd megnéztem az árát. –Ezt, szerintem megveszem! –indultam is pénztárhoz. –Amúgy meg, ez a sok hiba, veszteség nem azt jelenti, hogy a jövőben valami nem működhet úgy, ahogy mondták, csak, mert nincs tudományosan alátámasztva. Az óceánok nagy részét sem fedeztük még fel, nem tudhatjuk, mi lehet az ismeretlen részeken. Ugyanez igaz a természetfölötti dolgokra is! Csak mert valamit nem ismersz, még nem jelenti azt, hogy nem létezik. Ezt jegyezd meg Sehunnie!

- Rendben, Hyung, a fejembe véstem –a hatás kedvéért még a mutató ujját is a homlokához tette, ezzel jelezte nekem, bizony ő bevéste az emlékezetébe ifjú bölcseletemet. Ám utána ismét felhívta magára a figyelmemet. –Egy utolsó kérdésem még lenne… Pénz kidobásnak sem érzed ezt az egészet?

- Áh! Van, amikor sokkalom az árát egy-egy relikviának, de többnyire olyan dolgokat veszek, amikre nem fáj költenem, illetve, ha nem is válnak be, mutatós kis darabok, amik jól díszítik a szobámat –mosolyogtam sunyin, és mindent számítóan, majd letettem a könyvet a pénztárosnak, hogy lehúzhassa nekem.

- Tudja, uram, ez csak egy bizonyos óra összeszerelésére jó, nem tudja akármelyikre használni –mutogatta a borítón lévő kis szerkezetet, aminek a működését írta le az általam vásárolni készült áru.

- Tisztában vagyok vele, az ilyen könyvek általában ilyenek –néztem körbe a helységben, aztán az eladó mögötti polcra mutattam. –Nem az-az?

A férfi hátra nézett, és lekapta az általam kiválasztott zsebórát, aminek pont olyan karcolatai voltak, mint ami az olvasmányon volt. Ahogy a kezembe adta, hogy megnézhessem, láttam, kicsit megviselte az idő vas foga. Aranyozott színezetű volt, elég nehéz a többi hordozható társához képest, az üvege pedig meg is sérült a szélén. Külsőleg más baj nem nagyon látszott rajta, így a belső szerkezetét vizsgáltam át. Nem akkor találkoztam először ilyen órával, szóval látásra meg tudtam mondani, mi hiányzik belőle, illetve, mindene a helyén volt-e. Meglepő, mennyire vigyáztak erre a kis díszre –mivel talán már csak úgy funkcionálna –és ennyire egybe tudott maradni, pedig tényleg nem mai darab volt.

- Állítólag ez még az első órák között volt, amiket ilyen szabványban készítettek a tizenhatodik században –magyarázta eredetét az árusító. –Akkor még ezek nagyon nehezek voltak, a sok tartozék, meg a működéséhez szükséges eszközök miatt, ráadásul nem is a zsebükben tárolták az emberek, ahogy a nevükben benne van.

- Mennyi lenne?

- Ha külön vennéd meg, elég drága, mivel mégis csak antik darab –ingatta a fejét. –De, ha a kötettel együtt vásárolnád meg, akkor… Nagyjából ennyi –firkantott rá a papírra egy összeget, ami így is soknak bizonyult számomra. Ki is kerekedett a szemem, mikor megláttam az összeget.

Tudtam, hogy együtt kéne őket megvennem, hiszen a könyv önmagában semmire sem jó, csak elolvasni, ám ha valamit kezdeni is akarok vele, akkor kell a hozzá tartozó zsebóra is. Bár még nem tudtam, hogyan lettem volna képes visszautazni vele az időben –ugyanis a mű címe eléggé erre a megvalósításra hajazott –de elvileg csak azzal a kis szerkezettel tudtam csak megcsinálni, ami a kezemben volt. Viszont így is túl soknak tűnt, féltem, hogy idő előtt elfogy a limitem, ha engedek a kísértésnek, és megveszem mindkét dolgot. Nagyon vacilláltam, mit tévő legyek, mivel nem akartam megint valami olyannal haza állítani, ami a szüleim szerint, csak megint porosítani fogja a polcomat, ráadásul a nyaralási pénzem ment rá.

- Majd én, kipótollak –lépett mellém akkor Sehun, ráadásul már vette is elő a tárcáját, de én megfogtam a kezét. Meglepődve nézett rám. –Mi az, Hyung?

- Nem hagyhatom, hogy te fizess –mondtam ellentmondást nem tűrően, viszont ha makacsságról volt szó, akkor a fiatalabban emberemre találtam.

- Én meg szeretném neked megvenni. Tudom, mennyit jelent neked ez a kis… Mondjuk úgy, tudom, milyen az, amikor van egy hobbid, amit mindennél jobban szeretsz –mosolygott rám szelíden, újfajta csillogással a szemében. –Nekem ilyen a tánc, neked meg ezeknek a tárgyaknak a gyűjtése. Hadd segítsek neked, Hyung, kérlek!

Hiába akartam nemet mondani, tény, nagyon szerettem volna azt az órát, hiszen nem minden nap találni egy olyan kis szerkezetet, ráadásul a kíváncsiság is dolgozott bennem, mint mindig, amikor valami újat találok. Lehetőségem nyílik arra, hogy leteszteljem, vissza tudok-e menni az időben. Mégis ki nem élne ezzel a lehetőséggel?

- Rendben van, Sehunnie, de egyszer még ezt visszafizetem neked!

*

A „Hordózható Időutazás” lapjai mostanra teljesen beterítik az asztal minden egyes szegletét, ahogy ismét megpróbálom összeszerelni azt a kis szerkentyűt, melynek már egy teljes hónapot áldoztam az életemből. De megéri! Megéri a sok munka, ha cserébe ismét azzal a személlyel lehetek, aki a legfontosabb lett számomra az elmúlt három évemben. Hiába ér véget mindjárt a nyár, és vele az utolsó esélyem, hogy visszahozzam Sehun-t, nem adom fel, addig, amíg kész nem leszek ezzel a nyamvadt órával, amit csakis a másiknak köszönhetek.

Remélem, ezzel visszaadhatom neked a tartozásom, Sehun!

Előbb helyre hozom a rugóházat, valamint a csigát, amiket beillesztek a megfelelő helyre, majd ezeket egy lánccal kötöm össze a kerékművel. Így tudom majd biztosítani, hogy a szerkezet energiát kapjon a működésre, és egyenletesen mozogjon, ha elindul. Ezután pedig a felhúzó kulcsot a csigatengelyre helyezem, pontosan a rúgómagra, ezáltal tekerhetem a mutatókat a megfelelő pozícióba, ami után, ha meg is nyomom ezt a részét, az óra elkezdhet kattogni is. Ezzel kész is voltam a szerkezet belső mechanikájával, és már csak a külső elemek voltak hátra, ezek viszont már pite könnyűnek mondhatóak. A megrepedt üveget egy teljesen újra cseréltem, megelőzve ezzel a komplikációkat, mert ha működni fog ez a művelet –már pedig fog –akkor sem tudom, mennyire bírja majd a nyomást a ketyegő. Lehet el is törik.

Az óra lapját, amin a római betűk díszelegtek, felhelyeztem a már megjavítót belső részre, aztán összepattintottam őket, és még pluszba jobban rá is nyomtam, hogy ott maradjon, ahol van. Ezután fölcsavartam a két mutatót, amik elég stabil helyzetben álltak, így azok miatt nem aggódtam annyira. Felkaptam a kis ipari ragasztót, és a felhelyezett lapnak a szélét körbe vittem vele, következőleg meg, erre a tapadós részre odaillesztettem az új üveget. Tökéletesen passzolt rá, mint ahogy a munkás is ígérte, ki megcsinálta nekem az új alkatrészt.

Ahogy a Nap felé tartottam, gyönyörű szépen verődött vissza a fény az aranyozott felületről a helyiség falaira. Mivel a tisztogatás már az első feladataim között volt, mikor ezt az egészet kigondoltam, azzal nem kellett vesződnöm. Már majdnem a célegyenesben állok, és akkor végre megtudom, hogy az utolsónak vélt esélyem valós, vagy egész végig csak egy ábrándot kergettem.

- Lu Han –a hirtelen jött hang nagyon megijeszt, főleg, mivel el vagyok veszve az óra szépségében. Hátra fordulok, arra az irányba, amerről a nevemet hallottam. Seoyeon nagymama áll a műhely ajtajában, és fekete gyászruhát vett magára. – Nem sokára kezdődik a szertartás, de te még mindig nem készültél el –dorgál meg, persze csak enyhén, ugyanis ő tud a tervemről. Neki mondtam el először, amikor a fejembe vettem az egész időutazós témát, de inkább elhessegetett, mondván, ő már nem hisz az ilyenekben. Persze, attól még hagyta, hogy az utolsó szalmaszálamba kapaszkodjak, hiszen nem akarta elvenni tőlem a reményt. Mindig is ezt tiszteltem benne a legjobban.

- Mindjárt megyek, csak előbb ezt befejezem –mutattam fel a majdnem teljesen kész zsebórát, aminek már csak az utolsó eleme hiányzott. Persze, eszemben sem volt elmenni a szertartásra, ahol Sehun búcsúztatjuk el, mivel, ha ez sikerül, akkor még az előtt visszamehetek az időben, és helyre hozhatok mindent, mielőtt a föld alá temetnék a legjobb barátomat.

Seoyeon csak kedvesen megrázza a fejét, miszerint megértette szándékomat, aztán már ki is megy az ajtón, amit be is zár maga után. Én visszafordulok a vekker felé, hogy utolsó részét is felhelyezzem rá, ami pedig a másik lapja. Ezzel tudom egy hajtással lecsukni az óra tetejét, és egy pattintással ki is nyitni azt akár. Becsavarozom a széleit, majd amint leraktam a kis szerszámot, mely az elmúlt időben szinte hozzánőtt a kezemhez, késznek is nyilvánítom a ketyegőt.

Az utolsó esélyem, végre tényleg itt van a markomban.

*

Harmadik nyaramat töltöttem Sehun társaságában, ez idő alatt pedig a legjobb barátommá is vált. Többet beszéltem már vele akár telefonon, vagy esetleg küldtem neki üzeneteket, ha valami változás ált be az életemben, akkor is ő tudta meg előbb, mint a Kínában élő ismerőseim. Sőt, a szüleimnél is előbb informáltam egyes dolgokról, amik csak egyre növelték bennem azt az érzést, hogy ez talán már több mint barátság, legalább is, az én részemről erről lehetett szó. Sokszor majdnem be is vallottam ezeket neki, viszont mindig megfutamodtam az ötlettől, ráadásul még személyesen sem mertem neki semmit kikotyogni.

Az utca végén lévő kávézó felé sétáltunk, ami szint a törzshelyünkké vált az elmúlt nyarak alkalmával. Kezdetben Seoyeon is jött velünk, mondván ne hagyjuk otthon poshadni, de, amikor az idő melegebbre fordul, akkor csak ketten tudtunk eljutni a kis épülethez, mert azt a távolságot már nem bírta az öreg hölgy. Aztán rászoktunk arra, hogy csak egymással járkáljunk mindenhova, miután lehűtöttük magunkat egy jegeskávéval. Általában vásárolni, filmet nézni, esetleg egy játékterembe mentünk… Szinte randevúknak is nevezhetném ezeket a programokat, de ezek csak az én képzeletemben éltek, sajnos!

Kikértük a szokásos italokat, majd egy árnyákosabb sarokba telepedtünk le a kinti részen. Hiába volt meleg, attól még jól esett a levegőn lenni, főleg, ahogy egyszer-kétszer a szél is megsimogatta áthevült testünket, kellemes volt. Én a kávém iszogatásával hűtöttem magam, míg Sehun csak bámult engem, bár úgy látszott, nem ott járt fejben.

El is kezdtem szólongatni, majd, mikor rájöttem, nem fog reagálni, a szeme előtt lengettem egyik kezemet, ami szintén nem vált be. Mégis mi a jó isten csináljak vele? Végül az ébresztős módszert alkalmaztam, és belecsíptem izmos felkarjába, ez pedig eredményesnek bizonyult. Meglepetten kiáltott fel a hirtelen jött fájdalomtól, aztán karját masszírozva fixírozott engem gyilkos tekintettel.

- Mégis miért kell engem bántani, Hyung? –egyáltalán nem rémített meg dörmögő hangja, pedig tudom, hogy azért csinálta, de én jól ismertem már. Úgy sem bánt engem.

- Szólongattalak, viszont arra nem reagáltál semmit. Mi tehettem volna még? –néztem rá úgy, mintha választ várnék erre a kérdésemre, pedig tudtam, arra vajnyi kevés esély volt. Vagyis, szerintem, nem létezett rá normális felelet. –Min gondolkodtál el ennyire? –hajoltam közelebb hozzá, amivel párhuzamosan, ő elkezdett hátrálni.

- Semmire –motyogta pirultan.

Olyan édes volt ilyenkor, hiszen nem minden nap látott az ember egy olyan szikla szilárd embert zavarba jönni, mint amilyen Sehun. Kedvem támadt ilyenkor öregasszonyokat megszégyenítően összecsipkedni az arcát, és csak gügyögni neki, akár csak egy kisbabának.

Az iszogatás után kiegyeztünk egy hosszabb sétában, a főutakon, hátha közben megjön valamihez a kedvünk, amit csinálhatunk. Úgy gondoltam, talán ez a mai, az egyik legnyugisabb, és legbékésebb napom, az elmúlt életemben –igaz ezt sokszor gondoltam már –de mostani fejjel azt kívánom, bár ne mondtam volna semmit. Bár ne szóltam volna el magamat!

- Lu Han -szólalt meg félénken Sehun, még meg is állt, így én ugyanezt cselekedtem, és szembe fordultam vele, mielőtt még elindultam a zebrán át a másik oldalra. Furcsálltam a megszólítást, hiszen addig mindig hyung voltam neki, nem hívott soha a nevemen, csak, amikor komoly dologról volt szó.

Megvárta, míg az összes ember elhalad, akik átkeltek, csak utána kezdet el beszélni:

- Nézd, én nem tudom, hogyan mondhatnám el neked –vakarta meg zavarában a tarkóját. –Már régóta érik bennem ez az egész, viszont mindig féltem, és most is be vagyok tojva, így… Csak ennyit teszek –majd magához húzott, mélyen a szemembe nézett. –Szeretlek –és megcsókolt.

Sehun, akire addig áhítoztam, akire annyit vártam, végre megcsókolt. Nem is tudom, mi járt akkor a fejemben, bár, lehet, még nem voltam annyira tisztában az érzéseimmel, mint most, de ellöktem. Ellöktem magamtól, és döbbent tekintetével nem foglalkozva futottam át az úttesten, a piros lámpával nem törődve. Hiba volt! Minden gyorsan történt… A kocsi, ami már nem tudott megállni… Sehun, ahogy a nevemet kiálltja… Egy erős ütközés hangja…

Én az aszfalton landoltam teljesen sértetlenül, talán kicsit sokkosan, viszont a másik. Eszméletét vesztette, miután elütötte az autó, aminek engem kellett volna eltalálnia. Nem akartam hinni a szememnek… Ez nem lehet, ilyen nincs!

- Sehuuuuunnn!!!!

*

Az ujjaim teljesen elfehérednek, ahogy az órát markolom, miközben a szörnyű emlék hatására ismét patakokban kezdenek el folyni a könnyeim. Annyira rossz felidézni azt a fájdalmat, a sok szenvedést, amit azért szenvedtünk el, mert Sehun-t vissza akartuk hozni a kómából, ám egy nap szembesülnünk kellett az orvos válaszával.

„Nem tudunk már mit tenni, sajnos holnap le kell kapcsolnunk a gépekről.”

Egész végig csak magamat okolhattam mindazért, ami történt, hiszen bűnbak mindig kell. Hiába sajnált mindenki, én csak arra tudtam gondolni, hogy ezt helyre kell hoznom. Valamit tennem kell!

Most pedig itt az idő, hogy kijavítsam a hibámat, és megmentsem Sehun életét. Visszahozom az élők közé, ráadásul egy teljesen új nyári történetet írok magunknak, ami nem fog az egyikünk halálával végződni. Csak egy gombnyomás, aztán minden helyre áll, vagyis remélem, hogy helyre jön. Ha nem, akkor én abba… Én abba belepusztulnék. A fiatalabb nélkül én semminek érzem magam, kell nekem, fontos számomra, mindenkinél jobban szeretem. Működnie kell!

Kiegyenesedtem, majd megfogva a kis szerkezetet beállítom a könyvben leírtak alapján. Egy bizonyos időpontban kell lenniük a mutatóknak, csak akkor működik az egész visszatekerés, és persze, ha nagyon erősen gondolok arra a pillanatra, ahova vissza akarok menni. Kis pecek a hatoson, nagy a tizenkettőn, pont hat órát kell mutatnia a zsebórának, ahhoz, hogy az újraindítás elkezdődhessen. Katt! Megvan! Most pedig lenyomjuk a gombot, miközben az időpontra koncentrálunk, így meg is volnánk. Csak erősen figyelj, és ne kalandozzon el az elméd, tartsd magad ahhoz, amit megígértél. Mehet!

Megnyomtam, ám sokáig csak a kattanás hangját hallottam visszhangozni az egész szobában, aztán… Minden megváltozott.

A falak egyre jobban szétestek körülöttem, még a fény egyre jobban beterített engem. Úgy éreztem, mintha valami láthatatlan erő össze akarna nyomni, de egyben szét akar feszíteni. A testem hihetetlen gyorsan rángatózott egyik oldalról a másikra, miközben az órán egyre jobban pörögtek visszafele a másodpercek. Az összes addig átélt élményem, ahogy a szerkezetet javítom, ahogy szidom magamat a szobámban, amikor Seoyeon nyugtatni akart, de csak rosszabb lett minden, az összes emlék mind egyszerre pörgött le a szemem előtt. Mintha csak benyomták volna a visszajátszás gombot, úgy láttam minden eseményt, beszélgetést, de én magam nem mozdulok ülő helyzetemből, csak külsősként látom az egészet.

Szóval ilyen érzés, amikor kilépsz a saját idősíkodból.

Hallom a folyamatosan gyorsuló kattogást, ami jelzi nekem, hogy még működik az óra. Minden egyre fényesebb lesz, én pedig kénytelen vagyok behunyni a szemeimet, annyira elvakít a látványt. Illetve, amit nem látok, ugyanis már a szoba teljesen megszűnt körülöttem, még már csak hangokat hallok az emlékeimből, de inkább sutyorgások, mint rendes párbeszédek. Végül ezek is elhalnak, már csak a vekkert hallom, ami még ekkor is teljes egészében szuperál, pedig az én fejem majd széthasad. Ekkor meghallok egy reccsenő hangot, minden elcsendesedik, viszont a szememet nem merem kinyitni. Mi van, ha nem sikerült, csak elájultam? Lehet, az egészet képzeltem.

- Hyung, minden rendben veled? –az oly rég óta nem hallott hang, amire addig vártam. –Megijesztesz, Luhan, nyisd már ki a szemed!

Megtettem, és el sem hiszem, amit látok. Oh Sehun! Az én Sehun-om! Teljesen épp és egészséges, valamint jelenleg aggódon fürkész engem, a szokásos kávézónkban ülve. Megcsináltam, visszatekertem az időt!

Egyszerűen annyira átjár engem a boldogság, hogy nem bírva magammal, egyből felpattanok a székből, és a másik nyakába vetem magam, úgy ölelve, hogy a szuszt is kiszorítom belőle. Újra ölelhetem, megérinthetem, beszélhetek hozzá, ez mindennél többet jelent nekem, nem érdekel mennyire fog idiótának nézni, de én nem fogom őt most elengedni. Addig zárom a karjaim fogságába, amíg csak élek, addig egy tapodtat sem fog tőlem elmenni. Nem engedem neki!

- Mé-mégis mi ez most így hirtelen? –teljesen le van fagyva, azt sem tudja, mit csináljon. Mennyire hiányzott már ez a fajta viselkedése. Ez a kis aranyos fickó a mindenem.

- Semmi, csak boldog vagyok –válaszolok, majd távolabb húzódva tőle az ölében foglalok helyet, amivel rendesen zavarba hozom. –Mondanom kell neked valamit!

- M-mit, Hyung? –emeli rám barna íriszeit, amikkel szinte csapdába ejt engem, olyan igézőek, ugyan olyanok, mint amilyenre emlékeztem.

Közelebb hajolok arcához, pontosabban ajkaihoz, aztán, mielőtt még egy csókban teljesíteném be azt, amit már rég meg kellett volna tennem, csak ennyit mondok:

- Én is szeretlek téged, Sehunnie!