MIIV KAMPÁNY

Most nem új fanfiction-nel jöttem hozzátok, hanem egy kampánnyal! Az egyik író rakta ki egy facebook csoportba, és szeretném én is támogatni ilyen módon is ezt az egészet, lévén, hogy az az én kedvenc írómnak is sokáig volt ezzel gondja (és most is nagy szüksége van az olvasói véleményére).

De, hogy mi is ez a kampány?

„Szeretsz blogot olvasni, igaz? Ki ne szeretne, hisz ingyen van és akad köztük hihetetlenül jó, szépen megírt, választékos. Nem tudhatom, a te olvasási szokásaid milyenek. Kedveled azt, ha hétről-hétre kapsz egy újabb kis morzsát, vagy jobb szereted megvárni, hogy egy történet véget érjen és egyben elolvashasd, de ez mondhatjuk, hogy nem is fontos momentuma a mondandómnak.

Gondolom, azért olvasod a kedvenc történeteidet, mert megszeretted egy részét vagy egészét. Megfogott valami benne. Talán a hangulata, az egyik szereplője, vagy akár az egészet, ahogy van, imádod, de te azon olvasók táborát gyarapítod, akik elolvassák a friss részt, majd bezárják az ablakot. Nem hagysz nyomot, nem írsz kommentárt, nem lájkolsz, csak jössz és mész. Most játszunk el a gondolattal, hogy egy nap visszanézel a kedvenc oldaladra, de nem látsz új részt. Pár nap múlva megint, de még mindig semmi. Eltelik egy hét, majd kettő, de az oldal érintetlen, csupán a legutolsó bejegyzés alatt kezdenek el gyűlni a kommentárok úgy, ahogy azelőtt ez egyik alatt sem volt szokás. A kíváncsiságod hajt, ezért megnézed a kommenteket, ahol szomorúan tapasztalod, hogy arról írnak a társaid, hogy a blogot nem írják tovább, mert az írója azt hitte, hogy egy olvasója sincs. Az elején nagy kedvvel és lelkesedéssel írt, mára viszont úgy vélte, hogy a történet folytatását megtartja magának, nem tölt többet hosszú órákat azzal, hogy többször átnézze a helyesírást, a párbeszédeket, nem tölt több időt egy olyan oldal csinosításával, amire senki rá sem bagózik, hiába tölti ő minden szabad percét azzal, hogy a blogja minden formában szép és igényes legyen. Úgy vélte, hogy a gondolatait megtartja magának, hisz minek is tenné fel, ha az nem érdekel senkit, pedig te ott voltál, csak ezt ő nem tudta.

Tegyél azért, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Hagyj magad után nyomot. Nem muszáj regényt írnod, elég, ha jelzed a jelenléted kommentben egy "#miisittvagyunk <3 " jeligével. Persze, ha hosszabb véleményt írnál, ezt a jelige után nyugodtan megteheted. A MIIV (Mi is itt vagyunk) nem kötelez semmire. Nem kérem, hogy oszd meg ezt a bejegyzést, nem kötelezlek, hogy tegyél ki egy plecsnit a blogodra. Semmi sem kötelező, de tudd, hogy az, hogy te leírsz pár betűt néhány másodperc alatt, neked semmi, de a kedvenc íród tudni fogja, hogy ott vagy, nagyobb kedvvel és talán hamarabb hozza majd a részt. Tegyünk azért, hogy a tehetségek köztünk maradjanak, és ne adják fel!”

 Tehát ez az egész nagyjából erről szólna! Nem kell hozzá sokat tenni, csak amikor valami igazán kedvedre valót olvasol, akkor írj valami kedveset az írónak, hogy tudja, vannak, akik olvassák őt!

Ez nem a saját magam megsegítésére került ki, hanem tényleg szeretném támogatni ezt a kampányt, mert ha nem is én, ismerősöm már tapasztalt meg ilyet. Írt, de nem mondott senki véleményt a munkájáról, és majdnem fel is adta. Ezt pedig nem szeretné senki sem! Nem szeretnék senkit kötelezni, mert mindenkinek a maga dolga eldönteni, mit tesz ezek után, de szerettem volna felhívni erre a figyelmet.

Forrás: Sky Jensen

The Lonely Prince pt. 2

Cím: The Lonely Prince pt. 2

Páros: JinMin

Műfaj: slash, shounen ai, yaoi, romantikus, hurt/comfort, AU, fantasy, fluff

Besorolás: +12

Összefoglalás: Kim Seokjin mindig is utálta a városi legendákat, vagy valótlan történeteket, pletykákat. Ám, most mégis úgy hozta a szerencséje, hogy a magányos hercegről kell egy beadandót írnia a tanárnak. Ez a történet a saját városának a históriája, amit a világon a legjobban utál Jin, mégis kénytelen belevetnie magát a történetbe, ha nem akar rossz jegyet kapni. Így kénytelen ellátogatni arra a helyre, ahol a hiedelmek szerint, lakott a herceg. Ott főhősünk találkozik egy ismeretlennel, aki teljesen felbolygatja az addigi hitét.

Ha érdekelnek további fanfiction-jeim, illetve szeretnél majd a jövőben is többet olvasni tőlem, akkor fentebb megtalálod a blog facebook oldalát :)

Vége az évnek, nincs több dolgozat, felelés, vagy egyéb, az életemet megnehezítő, iskolai tényező. Amit lehetett, azt mind leadtam, hogy elkezdhessem az új életemet, ugyanis ez volt az utolsó évem a felső középiskolában. Még azt a nyamvadt füzetet is odaadtam a tanárnőnek úgy, ahogy megírták. Semmi kedvem nem volt átnézni, vajon mi hiányzik még belőle, mit kéne pótolni. Teljesen meg voltam elégedve azzal, ami benne állt, hiába nem tudom, mi is az. Annyira nem akartam emlékezni arra az időszakra, amit abban a kúriában töltöttem, hogy szinte ki sem járkáltam sehova, és az iskola utolsó napjait is zombi módra jártam végig.

Nem akartam az sem tudni, milyen lett végül a jegyem a beadandóra. Csak beírt valamit rá a tanár, aztán megkaptam a jobb jegyet, és igyekeztem a többit elfelejteni. Még csak vissza sem kértem a füzetet, miután felajánlotta nekem, hogy megtarthatom. Bár kicsit furcsán néztem rá, tekintve, hogy soha nem szokta visszaadni a beadandókat, mondván, később még hasznát veheti valaki más is. De nekem nem kellett! Én felejteni akartam!

Tény, hogy a férfiak párkapcsolat gyanánt nem fordultak meg a fejemben, de nem egyszer volt már, hogy megnéztem magamnak valakit, aki velem egynemű volt. Szóval alapjáraton, mindig is azt vallottam, hogy nem számít kicsoda, én akkor is szeretni fogom, legyen férfi, vagy nő. Na, de hogy egy olyan ember, aki eddig az általam el nem fogadott legenda szereplője, és bizonyosan tényleg élt? Ezt egyszerűen nem akartam elhinni! Nem létezhet ilyen dolog, nincs bizonyíték meg semmi! Bár tény, hogy azok a festmények elég hitelesek voltak, de azon kívül semmi más nem utalt arra, hogy tényleg az-e, aki mondja magát.

Hiszen a mi szóhasználatunkkal beszélt hozzám, nem pedig régiesen. Ráadásul mai ruhákat hordott, amik szintén nem illenének bele a képbe ilyen szempontból. Honnan szerzett ruhát, honnan tanulta meg a nyelvjárásunkat, azaz amennyit változott a nyelvhasználat. Hogy? Kikészülök, ahányszor ezeken gondolkodom, és sohasem találom a megfelelő válaszokat rá. Mindig csak kérdezek magamtól, de válaszolni nem tudok, és tekint, hogy én mindig is a reális válaszokat kerestem mindenhol, ez teljesen felborítja az életemet. Mind ez Park Jimin miatt, aki lehet nem is az, akinek mondta magát!

Egy hónapja, hogy az-az eset megtörtént, és én, lehetőleg örökre, ott hagytam azt a kúriát, benne Jimin-nel, aki olyan keservesen igyekezett rábírni, hogy maradjak vele. Összeszorul a szívem, ha csak magam előtt kell látnom térdelő testét, amint vörösre sírt szemeit rám emeli, és könyörög nekem. Soha sem voltam képes az ilyen eseteket kezelni, és általában én is elsírtam magam ilyenkor tehetetlenségemben, de ezúttal megpróbáltam erős maradni, amíg a telek határát el nem értem. Ott történt meg, hogy én is letérdeltem, bele a sárba, és fejemet lehajtva bömböltem, mint egy kisgyerek, aki a legkedvencebb játékát vesztette el éppen. Az sem érdekelt, hogy milyen piszkos lettem, vagy anyám mennyire szidott le miatta! Otthon a kádban is csak bámultam ki a fejemből, és még válaszolni sem válaszoltam egyetlen kérdésre sem, amit az ajtó túloldaláról kiabáltak át nekem. Mint aki ott sincs lélekben, csak a teste végzi az alap funkcióit. Evés, ivás, fürdő, ahol dolgomat végezhetem. Ezekből álltak a napjaim, és persze bementem az iskolába is, ahol már hétfőn megszabadultam a füzettől, úgy hogy órám sem volt a tanárnővel. Szóval, mondhatni, nem voltam valami kiegyensúlyozott állapotban!

Most pedig ismét az iskola falai közé tartok, hiába van nyári szünet. Elvileg a tanárnő, akinek a beadandót csináltam, felhívta anyukámat, hogy egy kis megbeszélésre jó lenne, ha bemennék. Azaz nem is kérte, hanem egyenesen követelte, hogy menjek be, és nincs apelláta.

Most itt állok az intézmény bejárata előtt, és éppen felkészítem magam arra, ami bent várhat rám. Bár fogalmam sincsen, mi az, amit, a most már volt, tanárom akarhat tőlem. Főleg, hogy hivatalosan nem vagyok már az iskola tanulója. Végül kinyitom a nagy falapot, és belépek az aulába, ahol a lépcsőn felmenve a tanári szoba felé veszem az irányt, ugyanis ott vár engem a pedagógusom. Belépve az ajtón, már meg is látom a rám váró hölgyet, aki éppen az én füzetemet olvassa maga előtt. Hirtelen egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, amit nem vagyok képes lenyelni. Minek van nála az a vacak?

- Elnézést, tanárnő! Látni akart? –szólaltam meg igen halkan, és még abban sem voltam biztos, hogy a másik személy hallotta, de csalódnom kellett. Az idősebb korban lévő nő felnézett rám, majd a vele szemben lerakott székre bökött, hogy üljek le az asztal másik feléhez.

- Foglalj helyet, Kim Seokjin!

Megtettem, amire kért, és igen feszült csönd vette kezdetét, amíg tanárom visszamélyedt a füzet lapjai közé. Szinte úgy szuggeráltam azt a pár –azaz inkább jó sok –lapot, mintha bármelyik pillanatban megölhetne engem. Akkora bűntudat fog el már csak ettől is, hogy úgy érzem magam, mint egy klausztrofóbiás a négy fal között, és egy kiút sincsen sehol. Mivel, hogy én sem menekülhetek ez elől, hiszen illetlenség lenne a tanárnőt itt hagynom, és úgy kiviharzani, mint valami hiszti díva. Mert, hogy ezt csinálnám ismét! Pont, mint akkor is! Menekülnék, hiszen nem bírom elviselni azt a nyomást, ami a vállamra nehezedik, és összeroppant. Ezért ahelyett, hogy tűrném, és elviselném, valamint megküzdenék vele, inkább elmenekülök, megfutamodok, mint egy gyáva, szívtelen ember. Jelenleg így látom magamat, és ezt a füzet csak még jobban kihozza belőlem. Hiszen az a kis köteg volt a legnagyobb kapocs, ami Jimin-hez kötött. Az miatt jártam hozzá minden hétvégén, az miatt szórakoztunk együtt, amíg a másik irkált bele, az miatt kezdődött az egész! És ebbe belegondolni egyenes vérfagyasztó! Pár hét alatt így megváltozzon egy olyan embernek az élete, mint amilyen én vagyok, szinte lehetetlennek hangzik.

Gondolatmenetemet a tanárnő zavarja meg, amint a füzetet elém helyezi, így kénytelen vagyok tényleges farkasszemet nézni azzal az átkozott tárggyal.

- Tudod, Jin… Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nagyon szép munkát végeztél ezzel a feladattal. Egy hiba nincs benne, és látszik, hogy sokat kutakodtál hozzá. Ráadásul olyan dolgokat is írtál bele, amit csak kevesen ismernek… -ahogy a tanár egyre jobban dicsér, nekem arányosan fogy az életkedvem, amint belegondolok, hogy ezek a szavak nem engem illetnének meg igazán. –Kár, hogy nem te csináltad! –ebben a pillanatban emeltem fel kikerekedett szemeimet, hogy ránézhessek oktatóm arcára.

- Mégis honnan…?

- Ugyan Seokjin! Az évek alatt már felismerem a kézírásodat, így könnyű volt rájönnöm, hogy nem te írtad. Ráadásul az is felötlött bennem, hogy el sem olvastad, amit a másik írt, különben nem vétesz ilyen hibát –ekkor a füzetet a legutolsó lapján nyitotta ki, ahol egy csomó post-it volt található. –Még benne is hagytad ezeket, amiket a barátod írt bele! –bár a tanárnő hangja nem volt vádló, és tekintve, hogy beírta a jobb jegyet, biztos nem ezért haragszik rám. De akkor miért mutatta meg most nekem ezt.

Hiába esett nehezemre ránézni a lapra, mivel a velem szemben ülőn látszott, hogy nem igazán akar innen megmozdulni, amíg meg nem lestem azt, amit ő látott. Így hát mindkét kezemet megemelve fogtam meg remegve a füzetet, és kezdtem el olvasni a kis cetliket, amik oda voltak ragasztva.

„ Remélem, tetszik majd, amit írtam! Elég sok munka van benne, szóval értékeld!”

„ Hát, ez a rész egy kicsit kínos lett, de érted bármit megtennék! Ugye lesz ennek jutalma? „

„ Megint én! Nem tudom, hogy amúgy ezeket te elolvasod, tekintve, hogy még mindig itt van az összes, és nem reagálsz semmit, de én…”

„ Á, tudod mit, felejtsd el, amit írni akartam. Remélem megkapod a jó jegyet”

Mindegyik kis cetli az én készletemből van, amit elvittem a közös találkáinkra, hogy használja. Onnan is ismertem fel, hogy csak tőlem tudott volna rózsaszín, szív alakú post-it-et szerezni, hiszen rajtam kívül ki vihetett neki ilyet. Még dátum is van rajta, így könnyen meglehet mondani, hogy melyik feladathoz szánta írni az üzeneteit. És nem csak ezeket, hanem sokkal több is volt, úgy nagyjából húsz, vagy egy picivel több ilyen kis jegyzet volt azon az egy oldalon. Viszont az utolsó kettő nagyon betalálta nekem, és éreztem, ahogy végig szántanak a sós cseppek az arcomon, ezzel közel egy hónap szenvedését kiengedve magamból.

„ Na, jó, tudod mit? Én ezt nem tartom már magamban!”

„ Szeretlek, te idióta!”

Édes istenem, mit tettem! A papíron lévő dátum alapján, ezt pont akkor írta, amikor elrohantam a kúriától, amint megtudtam ki ő. Pont akkor akart vallomást tenni, és talán, mindent elmondani nekem. Istenem, de egy idióta vagyok, pont ahogy Jimin is írta!

Ekkor a tanárnő nyugtató hangja szólat meg mellettem, akiről teljesen elfeledkeztem, hogy itt van velem, és ezt most mind látja:

- Nem tudom, miért borultál ki ennyire… Én csak szerettem volna megmutatni, hogy annak ellenére, hogy megkaptad tőlem a jobb jegyet, tudd, hogy csak azért adtam, hogy jó legyen neked év végén, de igazából csak a barátod érdemelné meg. De látva, mennyire megríkatott téged ez a sok üzenet, azt ajánlom, beszélj vele! Lehetett rajtad látni, hogy nem vagy önmagad az utóbbi időben, és ha ennek ez az oka, akkor beszélj vele, az lesz a legjobb!

Szinte meg sem várva utolsó szavait, már ugrottam is fel a székből, és egy gyors meghajlást követően már száguldottam is a bejárat felé. Aztán hirtelen, mint akibe villám csapott, úgy álltam meg a lépcsőfordulóban. Mi van, ha nem is lesz semmi baja? Ha fölöslegesen izgatom magam? Tudom, mi lett volna Jimin-nel, ha elfogadom a kérését, és a vallomását, de mi van akkor, ha visszautasítom?

Ezen gondolat menetemen elindulva néztem a kis füzetecskére, amit a nagy rohanásban kaptam föl a tanári asztalról, fogalmam sincsen, minek a hatására, de most áldom magam, amiért mindig előre cselekszem. Mint az őrült úgy kezdtem el lapozni a már így is teljesen megtépázott oldalakat. Nem volt egyszerű megtalálni, ugyanis fogalmam sem volt, Jimin milyen rendszerezésben írta meg a feladatokat, de miután rájöttem a sémára, már sikeresen lapozgattam azokon az oldalakon, ahol a következményeket ecsetelte. Kezdetben még a jó oldalát mutatta, mi lesz akkor, ha az a személy, akibe a herceg beleszeret, viszonozza az érzéseit, de ne kellett sokat várnom ahhoz, hogy a fekete leves az arcomba csapjon. Nagyjából ennyi állt a szövegben:

„ Ha esetleg a herceg ajánlatát még sem fogadja el a kiszemelt személy, és visszautasítja, akkor a fiú fokozatosan elveszti lékel erejét, egyre fáradtabb, gyengébb lesz, és már alig látni az életet a szemében. Meghalni nem fog, ugyanis a boszorkány átka miatt, köti még őt az örök magányhoz is a sorsa. Így mindössze egy mozdulatlan test lesz, amiben a lelke egy örök rabságra van ítélve, amíg ki nem szabadítják. De nem csak maga a herceg, hanem a kúria is, és a telek növényei is felveszik ezt az állapotot. Vagy elhalnak abban az állapotban, ahogy vannak, vagy tüskéssé változnak, így távol tartják a betolakodókat a legyengült, törött szívű fiútól. Ezt az állapotot pedig csak az képes megszüntetni, akinek a herceg szerelmet vallott, ha viszont ezt az illető nem teszi meg –vagyis nem viszonozza az érzéseket –és meghalna, akkor tényleges örökké tartó magány köszöntene a kúriára és a benne lakóra is. Ez annak tudható be, hogy a boszorkány lánya, amikor enyhíteni akarta az átkot, akkor nem tért ki arra, hogy több ilyen szerelem is lehet a herceg életében, és ha visszautasítják, akkor újra szerelembe eshet másba. Mivel ez nem vált lehetővé, így a hercegnek csak egy igaz szerelmet lehet, de ha az visszautasítja, akkor nincs visszaút. Vagy az örök szerelem, vagy az örök magány!”

Ilyen rövid szöveg, mégis hatszor újra kellett olvasnom, hogy rendesen megértsem, miközben majdnem elájultam, annyira fojtogatott a sírógörcs. El sem akarom képzelni, milyen szenvedéseken ment keresztül Jimin. Hiszen egy hónapja már, hogy elhagytam, és mivel nincs ideírva, pontosan mikor kezdődik ez a gyengeség, így fogalmam sincsen, mióta szenved fizikai fájdalmakban. Mert biztos, hogy már a testi fájdalmakig is eljutott! Édes istenem!

Rohamosan becsuktam a füzetet, és ismét futásnak eredtem, ezúttal meg sem állva a kúria határáig. Ez meg is látszott rajtam, ugyanis húsz perces folyamatos gyors futás eléggé leterheli a tüdőmet, így kénytelen voltam pár percre megállni, hogy levegőhöz jussak. Úgy éreztem majd szétszakad a torkom, ami sikeresen kiszáradt, tehát eléggé kapart is, és ebből az érzésből másik légzőszervem sem maradhatott ki, ami hihetetlenül szúrt, mikor lassan vettem magamba az éltető oxigént. Még szerencse, hogy megálltam magam feltölteni, ugyanis a következő látvány, a mi elém tárult ismét leállította légzési funkcióimat.

A növények, amik a kúriát vették körbe, mind a fekete és a vörös színeiben játszottak, egy igen vészjósló elegyet alkotva ezzel. Szinte éreztem, ahogy a vérem egy pillanatra megfagyott az ereimben, hogy aztán lassan újra felpumpálódjon a szívembe, ezzel elérve, hogy mozgásba lendüljek. Így tehát megközelítettem a rózsabokrokat, melyen az általam jól megszokott kék és rózsaszín virágok helyett, most elhalt feketék, és vérvörösen rikító szirmok voltak. És ez még nem volt minden!

Amikor a szabad kezemmel –amivel nem a füzetet szorongattam –a bokor rengetegbe nyúltam, hogy utat biztosítsak magamnak, éreztem egy igen éles, szúró fájdalmat, majd ahogy a karomra pillantottam, megláttam egy hosszú vércsíkot. Nem is egy, hanem sokkal többről volt szó, végig az egész karomon, hosszában, vagy kisebb pontokban serkent ki vérem. Amikor megnéztem a gond okozóját, megláttam a több szár hegyes türkét, amik a rózsák száraiból álltak ki, és olyan hegyesek voltak, mit ember eddig nem láthatott. Nem is csodálom, hogy egy gyengébb érintésemre is, ekkora sebet ejtett rajtam. Biztos ez is az egyik védelmi változások egyike, amikkel Jimin-t védik.

Nem foglalkozva tovább ezzel az akadállyal vágtam neki a nagy bozótosnak. Itt sem kerültek el engem a tüskék, minden oldalról éreztem, ahogy végig szánt egy-egy kitüremkedés valamelyik testrészemen, még talán a ruhámat is felszaggatták pár helyen. De még ezek a tényezők sem bírtak meggátolni abban, hogy odaérjek a kúria bejáratához. Viszont pont mielőtt elérhettem volna az ösvény végét, az egyik növény szára annyira rátekeredett a füzetet tartó kezemre, hogy akárhogy húztam, ráztam, kiszabadítani nem tudtam, viszont sikerült még több sebet szereznem arra a karomra is. Végül úgy döntöttem, hogy eldobom az a halom papírt, és így sokkal könnyebb dolgom volt a kiszabadulással, meg persze a másik kezemre is szükségem lett. Így már sikeresen kint voltam a rengetegből, de amikor a hát felé néztem éreztem a hideg bizsergést végig menni a gerincemen.

A kúria falain végig húzódó kúszó növények mind kiszáradtak, és ugyan úgy hegyes tüskéket növesztettek maguknak, valamint valami feketés mázolmány is folyt lefelé a téglákon, ami miatt teljesen eltűnt a korábbi vöröses árnyalat. Szinte el sem akartam hinni, hogy ez ugyan az-az építmény, mint amit itt hagytam nem is olyan régen. Az ablakok egy része is megrepedt, vagy betört, de még a falon is voltak kisebb-nagyobb repedések. Hihetetlen, hogy ez mind csak azért, mert nem mondtam igent Jimin-nek. Jimin!

A bejárathoz rohanva már egyből készültem a szétfeszítésre, de itt is nagy meglepetés fogadott. Az elhalt szárak nem is voltak olyan kiszáradtak, mint azt az ember gondolná. Iszonyú erősek voltak, ráadásul tüskések is, amik szintén szurkálták a tenyeremet, ezért nem tudtam maximálisan fogni az ajtót. Így viszont kinyitni sem voltam képes, de itt már nem fordulhattam vissza, hiszen olyan közel volt a célom. Ekkor eszembe jutott, hogy lábbal talán nagyobb eredményt érhetnék el, hiszen azt valamilyen szinten védi a cipőm, tehát nem karcolná szét annyira a sok szúrós felület. Így hát távolabb léptem az ajtótól, és egy rúgással igyekeztem volna, minden erőmet bevetve, kiugrasztani a falapot a helyéről, de ez nem volt elég. Addig rúgtam sorjában ugyanazt a részt, amíg végre, egy hatalmas csapódást követően, ki nem tárult előttem a bejárat. Azon nyomban, amint szabad volt az utam, már bent is voltam a hatalmas ház falain belül.

- JIMIN!!! JIMIN!!! –hiába kiabáltam torkom szakadtából, a válasz nem érkezett meg így nekem kellett rájönnöm, hol tartózkodik a másik. Persze sokáig ezen sem törtem a fejem, ugyanis egyetlen helyet tudtam csak, ahová menekülhetett Jimin. Pontosabban, ahonnan el sem mozdult! A hálószobája! Kettesével szedve a fokokat értem az emeletre, amely legalább olyan súlyos állapotban volt, mint a kert, vagy a kúria külső fala, nem beszélve a többi szobáról, amiket hiába nem néztem meg sietségem okából, de nagyon is sejtetem, milyen állapotban lehettek. A megfelelő ajtóhoz érve, végre, kicsit nyugodtabban konstatáltam, hogy nincsenek rajta tüskézett növények, így könnyebben kinyithatom most már. Elfordítva a kilincset nyitottam be a helyiségbe, és már a küszöbön földbe gyökerezett a lábam, ugyanis eddigi életem legrémisztőbb látványa tárult elém. –Istenem, Jimin!

Jimin az ágyán feküdt, körülette az általam készített képekkel, amiket én adtam neki, és olyan sápadt volt, hogy el se akartam hinni, hogy él még. Olyan fehér volt, mint a fal, és emiatt úgy nézett ki, mintha csont sovány lenne, pedig biztos vagyok benne, hogy nem fogyott semmit. Csak annyira beesett az arca, hogy távolról tényleg elhiszi ezt az ember. Teljesen mozdulatlanul feküdt, és még abban sem voltam biztos, hogy hallotta, ahogy beléptem az ajtón. A körülötte lévő képek, mid szétszórtan helyezkedtek el az ágy különböző részein, kivéve egyet. Azt az egyet a szívéhez szorítva tartotta, és még a pici ujjacskáin keresztül is átláttam, hogy az a kép éppen engem ábrázol. Még emlékszem is, amikor elkérte tőlem, és kérdezte a miértjéről, mire csak annyit mondott, hogy teszik rajta a mosolyom. Úgy szorította magához azt az egy kis papírdarabkát, mint egyetlen legféltettebb kincsét, és közben hullottak a szeméből a könnyek. Legalább is úgy véltem, hogy a könnyei hullnak, mivel az összegömbölyödött testtartásából nem láttam tisztán az arcát, mivel azt lehajtva tartotta, beletemetkezve a párnájába, de a szipogását tisztán lehetett hallani. El sem hiszem, hogy így volt egész végig egy teljes hónapon keresztül.

Lassan lépkedtem a másikhoz egyre közelebb, miközben az én könnyim és útnak indultak, ezzel eláztatva sebes arcomat, ami kifejezetten csípett is, de ezzel nem foglalkoztam, hiszen most csak Jimin fontos. Lássam újra mosolyogni azon az édes kis arcán, hogy a boldogságtól ismét akkora görbület legyen a száján, hogy teljesen félhold alakúak legyenek a szemei. Megint ugrándozzon, és még a puszikat is megengedném neki, csak ne legyen ilyen szomorú.

Az ágy széléhez érve óvatosan leguggoltam, hogy pont egy magasságba legyen a fejem a másikéval, majd ezt követően finoman megérintettem a vállát, hátha erre megmozdul. Szerencsére ez nemsokára tényleg be is következett, ugyanis lehet kicsit lassan, de Jimin felemelte a fejét, majd abba az irányba fordította, ahol én ültem. Először teljesen olyan volt, mint aki még fel sem fogta, ki ül mellette, de aztán ahogy a fény kezdett visszatérni a szemébe, úgy vált egyre meglepődötté. Egyik kezét, amivel a képet szorongatta a mellkasához, elemelte helyéről, majd az arcom felé közelítve óvatosan megérintette számat, először csak egyik ujjával, majd jobban felbátorodva, már egész tenyerével simított végig az arcélemen. Az érintése hatására jobban hozzádörgölőztem kezéhez, aztán a sajátomat is odaemeltem, hogy megfoghassam pici mancsát, és adhassak rá egy csókot.

- Tényleg te vagy az? –annyira nem akart hinni a szemének, hogy még ezt a kérdését is alig bírta feltenni, anélkül, hogy ne szipogott volna bele, a visszafojtott sírástól. Bár én sem voltam jobb állapotban! Ugyanúgy folytak a könnyeim, és nekem is csak egy gyenge bólintásra futotta válaszul. Erre Jimin csak egy halvány görbületet varázsolt sápadt arcára, így már egy kicsit több élet mutatkozott meg rajta. –Örülök, hogy itt vagy!

- Annyira sajnálom! Amit tettem, az megbocsájthatatlan, és megértem, ha dühös vagy rám.

- Jin! Miért lennék dühös? Teljesen jogosan akadtál ki.

- De akkor is… A legrosszabb döntést hoztam, amit csak ebben a helyzetben lehetett hozni! –ahogy kimondtam az utolsó mondatomat, már másztam is fel az ágyba, hogy Jimin mellé feküdhessek. Aztán amint sikeresen elhelyezkedtünk, megfogtam azt a kis képet, amit még mindig a mellkasához tartott, és magunk mellé hajítottam. –Nem lesz szükséged arra a képre! Mostantól itt maradok veled!

- De mi lesz az életeddel? Hiszen ott vannak a barátaid! –igyekezett néhány ellenérvet felmutatni, de közben körém fonva karjait bújt a mellkasomba, hogy oda rejthesse arcát. Én pedig szintén átöleltem őt egyik kezemmel, míg a másikkal a haját kezdtem el simogatni. Pontosan olyan puha volt, mint első látásra képzeltem, és ez egy kis mosolyt csalt az arcomra.

- Nem számít már! Rájöttem, hogy túlságosan szeretlek ahhoz, hogy magadra hagyjalak!

- Tényleg? –emelte fel fejét, hogy a szemembe nézve kapja meg a választ, így biztos lehetett benne, hogy nem fogok hazudni. –Tényleg szeretsz engem? Úgy ahogy én téged?

- Persze! Nehéz volt megemészteni, tekintve, hogy eddig nem is hittem a létezésedben, de… -itt mélyen a szemébe néztem, hogy biztos kellően eljussanak hozzá a szavaim. –De én tényleg őszintén, és tiszta szívemből szeretlek téged, Jimin!

Ez után már nem is beszélgettünk sokat, ugyanis szegény Jimin nagyon fáradt volt, és engem is lefárasztott ez a hosszú út, amit idáig meg kellett tennem. Ebből következett, hogy hamar elnyomott minket az álom, és csak másnap reggel keltünk fel. Azaz, pontosabban, én ébredtem föl hamarabb, még a másik édesdeden aludt tovább.

Ahogy megnéztem a másik arcát, már sokkal jobban nézett ki, teli volt energiával, és ismét virított, nem volt már falfehér, mint tegnap. Karjaival még mindig engem ölelt át, és pici ujjaival a fölsőmbe kapaszkodott. Igazán édes volt, ahogy így ránéztem! Viszont fel szerettem volna kelni az ágyról, hogy megnézhessem, a ház is, meg a kert is ilyen formában van-e, mit Jimin. Így megpróbáltam lefejteni magamról kezeit, ám ahogy igyekeztem ezt végig vinni, úgy szorult egyre jobban a szorítása.

- Ne menj még! Aludni akarok! –szólalt meg mellettem egy pici, halk hang, ami csakis egy valakihez tartozhatott.

- Csak szeretnék körbe nézni.

- De ne most akarj. Maradj még! –nézett fel rám ismét azokkal a nagy kiskutya szemeivel, és ekkor éreztem, hogy ezzel a jövőben bármire rá tud majd venni. Míg én bólintottam neki a kérésére, addig ő az arcomat és a karjaimat pásztázta végig. –Sajnálom, hogy így felsértettelek!

- Nem a te hibád! –próbáltam megnyugtatni szegénykémet, és közben megint a haját kezdtem el simogatni.

- Hát… Gyakorlatilag miattam nőttek azok a fura növények, szóval részben az én hibám.

- De nem számít, hiszen… Itt vagyok veled!

- Igen… Ez igaz! –utolsó mondatát már igen halkan mondta, szinte alig hallottam, majd elkezdett az arcával közelíteni felém, és mikor már csak pár centi választotta el ajkainkat, ismét megszólalt. –Szabad? –bólintottam, majd már csak annyit éreztem, hogy hihetetlenül puha ajkai az enyémekre tapadtak, és finoman elkezdte mozgatni őket. Viszonoztam mozgását, és kezemet még jobban bevezettem hajába, meg is markolva azt, hogy többre ösztökéljem társamat, aki nem váratott soká magára. Nyelvével végig szántott alsó ajkamon, hogy bejutást kérjen, én pedig néhány pillanattal később meg is adtam neki, így már nem csak párnácskáimat szívta, harapta, hanem nyelvemet is táncba hívta saját ízlelőszervével. Felemelő érzés volt őt csókolni, és szinte a fellegekbe jártam tőle. Ha mostantól mindig ilyeneket kapok majd, én leszek a legboldogabb ember a világon. Ám sajnos ez sem tarthatott sokáig, ugyanis levegőhiány miatt el kellett szakadnunk egymástól. Ezt követően a szoba csendjében csak a mi zihálásunkat lehetett hallani, majd nem sokkal később Jimin is megszólalt. –Szeretlek, Jin!

- Én is téged, Jimin!

És ennél többet senkinek sem kell tudnia!

The Lonely Prince pt.1

Cím: The Lonely Prince pt.1

Páros: JinMin

Műfaj: slash, shounen ai, yaoi, romantikus, hurt/comfort, AU, fantasy, fluff

Besorolás: +12

Összefoglalás: Ez egy twoshot, amit a JinMin-nel készítettem (meglepő módon :D ) A történet pedig nagyjából ez lenne; Kim Seokjin mindig is utálta a városi legendákat, vagy valótlan történeteket, pletykákat. Ám, most mégis úgy hozta a szerencséje, hogy a magányos hercegről kell egy beadandót írnia a tanárnak. Ez a történet a saját városának a históriája, amit a világon a legjobban utál Jin, mégis kénytelen belevetnie magát a történetbe, ha nem akar rossz jegyet kapni. Így kénytelen ellátogatni arra a helyre, ahol a hiedelmek szerint, lakott a herceg. Ott főhősünk találkozik egy ismeretlennel, aki teljesen felbolygatja az addigi hitét.

Ha tetszett ez a rész, és kíváncsi vagy a folytatásra, vagy érdekelnének a további munkáim, akkor fentebb megtalálod a blog facebook oldalát :)

„A szóbeszéd szerint régen élt a városban egy család. Egy olyan család, akiket mindenki szeretett, és tisztelt. Egyszerű kis emberek voltak, hiába a leggazdagabbak közé tartoztak, és nem voltak restek segíteni minden rászoruló lakosnak, akiknek szükségük volt a vagyoni támogatásra. A háztartást egy középkorú házaspár vezette, akiknek csak egyetlen fia volt. Akár csak a szülők, úgy a gyermek is mindig barátságos, kedves, és adakozó szellemű volt, imádták is őt. Sokan csak a város királyi családjaként emlegették őket, a fiút pedig előszeretettel hívták hercegnek, amit mindenki használt, ahányszor csak szembejött velük az utcán az ifjú. Minden asszony álma az volt, hogy egyszer majd ehhez a remek fiúhoz adhassa a lányát feleségül, de a lányok sem voltak ezzel másképp. Végtére is egy herceghez mehettek volna hozzá. Kinek ne lenne ez az álma?

Amikor a fiú abba a korba lépett, hogy menyasszonyt választhatott magának, szászával jöttek az előkelőbbnél előkelőbb fiatal lányok kéréseik, ajánlásaik. Mivel a szülők nem voltak szigorúak a párválasztás kérdését illetően, ezért a döntést fiúkra hagyták, aki azonban minden kérést visszautasított, mondván, ő még erre nem áll készen. Túl sok dolog van, amit még nem fedezett fel az életben, és mielőtt végleg lekötné magát, szeretné ezeket megtapasztalni. Mivel sokan szerették őt, így nem vonták kétségbe szavait, ám ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkoztak.

Szegény fiú, végül egyik nap annyira belefáradt a sok levélbe, és találkozókba, amit azért szerveztek, hogy összehozzák a szebbnél szebb lányaikkal a szülők, hogy egyszerűen eltűnt. Hiába keresték őt a szülei, a város lakói, senki sem találta meg az elkóválygott fiatalt.

A fiú igazából nem bújt olyan messzire a szülői fészektől, ugyanis csak a birtok mögötti kis erdő egyik magasabb fáján talált magának menedéket, ahol tudta, senki sem keresné. Mert kinek is jutna eszébe, hogy egy olyan jómódú ifjú, mint ő, fára mászna?

Egészen késő estig ott maradt, amikor is a nap lenyugvóra készülődött, és tudta, itt az ideje hazamenni, mielőtt komolyabb bajt is okozhatna őseinek. Így hát szépen leereszkedett a fáról, ám nem számított rá, hogy egy váratlan vendége akad majd, aki szintén otthona felé tartott, átvágva az erdőn. Így pedig a földet érés következtében a kis herceg fellökte a mellette elhaladó csuklyás alakot. Szerencsétlen személynek, emiatt el is ejtette a kosarát, amiből mindenféle finomsága, amit az asztalra szánt vacsorának, mind kiömlött, ezzel a felét tönkre téve. A herceg, amint érzékelt a helyzetet, máris segített a földön fekvő személynek, akiről -miután lekerült a csuklyája, ami eddig az arcát takarta –kiderült, kicsoda is valójában.

A város egyik szélén volt a herceg családjának a birtoka, míg a másik végén a boszorkánynak titulált asszony élt egy szem lányával, akit most a fiú sikeresen fellökött. A fiú sohasem értette, miért bántják ennyire azt a nőt, meg a gyermekét, hiszen ő sosem hitt az ok nélküli erőszakban és pletykákban. A lányt is látta már egy párszor, és kedvesnek ítélte meg, legalább is egy rossz lépése sem volt felé, amikor találkoztak, csak egyszerűen köszöntek egymásnak, aztán mentek tovább a magok útján.

Mivel a fiúnak bűntudata volt, azért mert tökre tette a lány vacsoráját, ami így sem volt valami sok, így felajánlotta, hogy ha eljön vele a birtokig, akkor ad valamennyit az ő étkükből, nekik amúgy is sok van három emberre. A lány először nagyon zavarba érezte magár, hiszen ekkora kedvességet már senkitől nem várt el az évek során. Viszont a herceget nem tudta eltántorítani céljától, így bele ment az alkuba.

Miután sikeresen a birtok határára értek, a fiú megkérte a másikat, hogy itt várja meg. A lány így is tett, majd egy kis idő elteltével a herceg egy kisebb kosárnyi étellel tért vissza, amit az eddig várakozó kosarába rakott át. Szegény leány hiába szólt, hogy ez már sok lesz, a fiú rendre lecsapta a kezét, mondván, ennyire jár azért, amit vele tett. Miután az elemózsiát sikeresen átadta az ifjú, a két fiatal elköszönt egymástól, azzal a feltétellel, hogy nem most találkoztak utoljára. És ez így is lett!

Attól a naptól kezdve a két fiatal mindennap ugyanott találkozott, mint első elválásuk alkalmával. A hercegnek tetszett, hogy végre nem valamelyik kérőjével kell unalmas, száméra teljesen érdektelen párbeszédet lejátszania, míg a város boszorkányának a lánya élvezte, hogy végre ő rá is figyel valaki, ráadásul az a valaki egy ilyen jóképű férfi. Ebből következett az is, hogy a lányban már nem csak a barátság fogalmazódott meg, de már romantikus szálak is fűzék a herceghez. Ezeket az érzéseit pedig nem is rejtette véka alá, amikor az anyjának minden este beszámolt a vacsoránál, az aznapi dolgairól. Amikor az idős asszony először hallotta lánya szájából a szerelmes szavakat, még nem igazán akart többet képzelni bele, de ahogy egyre erősödtek a lányban érzések, úgy anyja is egyre inkább ízlelgette a lehetőséget a házasságra. Ezért egyik nap azt mondta a lányának, mielőtt elment a következő találkára, hogy valljon szint a fiatal fiúnak. A lány nem igazán akart egyet érteni anyja kérésével, de miután látta, hogy járt az a sok kérő, akik szintén a herceg szívéra pályáztak, rájött, hogy a hagyományos úton már nem működne ez az egész.

Így történt az, hogy legutolsó ilyen találkájuk során a lány szerelmet vallott, de a fiú visszautasította. Hiszen ő mindig is csak a barátot látta a másikban, akihez menekülhetett, ha elege volt a társadalmi normákból. Hiába voltak megértők a szülei, van, amit még ők sem tudtak befolyásolni, és kénytelenek voltak véghezvinni, különben oda lett volna a család jó hírneve. Ez pedig a fiú teljes mértékben meg is értette, de akkor is frusztrálta őt a sok szabály, amit be kellett tartania, és több órán keresztül hallgatnia, ahogy a lányok folyamatosan csak önmagukat fényezik, hogy ők legyenek a szerencsések, akik feleségül mehetnek hozzá. A boszorkány lánya pedig pont ez elől óvta meg, de semmi más érzelmet nem táplált iránta, csak a barátjaként tekintett rá.

Amikor a lány mindezt realizálta, sírva hagyta ott a megszeppent fiút, aki hiába kiáltozott utána, már csak süket fülekre találta kétségbe esett hangja. A fiatal leány, amint hazaért, anyja meglátta vörösre sírt szemeit, és egyből kérdezgetni kezdte a baj forrásáról. A lánya, nem gondolkozva a következményeken, mindent elmondott a félre siklott vallomásról, mire az idős asszony vérszemet kapott. Csapot-papot ott hagyva ment a királyi család birtoka felé, meg sem állva az ajtójukig. Ott durván neki feszülve kezdett dörömbölni, mire az ajtót nagy ijedten kinyitották a ház tulajdonosai.

A nő ekkor követelni kezdte, hogy a fiú vegye feleségül a lányát, különben súlyos következményei lesznek az egésznek. Mivel a szülők tiszteletben tartották fiúk döntését, ráadásul a hangnem sem tetszett nekik, amit az öregasszony megengedett magának, így ők is ellenkeztek a kéréssel szemben. Erre a boszorkány dühösen elkezdett valami furcsa mondókát mormolni, a szél egyre jobban feltámadt, a felhők egyre sötétebbek lettek, és még pár villám is végig cikázott az égen. A család teljesen megijedt, köztük a fiatal herceg is, aki a könyvtárban bújt meg, amikor meghallotta a boszorkány hangját.

Mint kiderült egy átkot szórt a családra; a szülők meghaltak, a fiút pedig örök magányra akarta száműzni, hogy sohase találhassa meg az igaz szerelmet, és ugyan azt átélje, mint lánya. Ahogy az utolsó szavak elhagyták cserepes ajkait, a házat már lehetetlen volt felismerni. Mindenhol benőtte a sok növény, aminek köszönhetően a herceg el sem hagyhatta a házat, így ténylegesen örök magányra lett kényszerítve. Ezzel véglegesen is bebizonyította az öreg banya, hogy nem szabad őt alábecsülni.

Miután a boszorkány lánya is értesült az egészről, hirtelen bűntudata lett, amiért ezt tette szegény családdal, akik csak jóságot hoztak a város életébe, és nem érdemelték ki ezt a sorsot. Így hát egyik este, amikor már anyja is nyugovóra tért, felkapta azt a könyvet, amiből a varázsigéket tanulgatta, és elindult ahhoz a házhoz, mely jelenleg örök börtönként szolgál a fiatal hercegnek.

A lány, ahogy megérkezett célja felé, kinyitotta a könyvet, és habár az átkot megszüntetni nem tudta, de enyhíteni képes volt már az erejével. Így történt az, hogy a hercegre nem örökké tartó magány szállt, hanem csak akkor törik meg az átok véglegesen, ha a herceg szívből beleszeret valakibe, és az a személy viszonozza is az érzéseit. A házat pedig csak annyira zárta le, hogy más emberek ki- és beléphessenek, de a fiú azt a helyet sohasem hagyhatja el, amíg az átok tart.

Miután befejezte a rituálét, a lány még utoljára meghajolt a ház felé, ezzel megköszönve a hercegnek, amit eddig érte tett, és örökre távozott a háztól, sőt, vissza sem nézett. Másnap, pedig a dühös tömeg már csak üres telket látott, ahol addig a boszorkány élt. Még a ház is teljesen kámforrá vált.

Ám sajnos azt csak kevesen tudják, mi történik akkor, ha a herceget visszautasítják! Ugyanis…”

- Jól van, Namjoon! Azt hiszem eleget hallottam! –csaptam le jegyzeteimet, amiket folyamatosan körmöltem, miközben legjobb barátom szavait hallgattam.

- Nem már, Hyung! Mindig itt állítasz le, és kezdem kicsit unni, hogy hatodára kéne nekem elmesélnem neked! Mindenki ismeri az egész történetet a városban, csak te nem vagy képes egyszer is végig hallgatni! Egyáltalán, miért is kéne neked így nagy hirtelenjében, hogy elmeséljem? –zúdítja rám kérdéseit Nam, de megértem őt. Elég kiakasztó lehet, tekintve, hogy sohasem hallottam még a városunk legendáját a magányos hercegről, aki egy hatalmas kúriában várja szíve választottját, aki feltöri az átkot. Ennyi tudtam mindig s csak erről a históriáról, de ezzel bőven meg voltam elégedve.

- Azért, mert csak akkor hajlandó a tanár feljebb vinni a jegyemet, ha ebből a legendából írók neki egy teljes füzetnyi házi dolgozatot. Szó szerint a kezembe nyomott egy egész füzetet, hogy töltsem meg az általa adott feladatokkal, a témával kapcsolatban, és addig vissza se adjam, amíg be nem telik a füzet. És ha lezárás előtt nem adom neki vissza, akkor úgy veszi, hogy nem kell nekem a jobb jegy –csaptam le idegesen az asztalra azt a fránya füzetet, amit mondandóm közben kirángattam a táskámból, hogy meg mutassam barátomnak a bizonyítékot.

- Értem! De miért ezt a témát kaptad? Hiszen ez kötelező tananyag nálunk, tekintve, hogy nem csak a városban, de az országban is elég jól ismerik ezt a mondát!

- Amikor tanultuk tavaly, akkor ebből elég sok egyest kaptam, és mikor rákérdezett a tanár, hogy miért nem voltam képes elolvasni, akkor rávágtam, hogy utálom az ilyen városi, meg mi egyéb mondákat. Gyakorlatilag minden évben ezekért szívom meg az osztályzatomat. Szerintem ezért csinálta ezt velem. Ha már a világirodalmi legendák nem fekszenek, akkor legalább a saját városomét tudjam már.

- Más szóval, nem nagyon engedi neked ezt megúszni, igaz? –nézett végig rajtam Namjoon az állát vakarva, amint végig vette fejében a helyzetemet.

- Pontosan!

- Igazából lehet, hogy már kérdeztem, csak rég volt és nem emlékszem… De miért is utálod te az ilyen legendákat?

- Hah… -sóhajtottam egy nagyot, ugyanis ez a kérdés a könyökömön jön már ki, amiért életem során annyi ember kérdezte ezt tőlem. –Igazából már gyerekkorom óta nem bírom az ilyeneket, főleg, amikre nagyon rá akarják beszélni az embert mindenféle bizonyítékokkal. Mint ennél az esetnél a kúria, amiben az állítólagos herceg lakott. Egyszerűen csak idegesít, hogy az ember a tudatlansága miatt régen kitalált valamit, amivel megmagyarázhatta a furcsa jelenségeket, és a mai időben pedig nem, hogy a megoldását keresnénk a legenda miértjére, és végre megcáfolnánk, hanem minél inkább gerjesztjük, és hasznot húzunk belőle –néztem fel barátomra, ki elég kétkedve nézett rám. –Bár kicsiként csak annyi volt a kifogásom, hogy semmi valóság alapja nincs ezeknek a legendáknak, és ne is meséljenek nekem többet ilyeneket. Ezért maradt ki nekem a magányos herceg legendája. Nem hagytam, hogy kiskoromban elmeséljék nekem, úgy ahogy nektek elmondták.

- Szóval, most gyakorlatilag a semmiből kell egy beadandót csinálnod! De miért egy füzetnyit?

- Hát igazából… Teljes részletességében le kellene írnom a teljes sztorit, aztán a kúriához is el kéne mennem, és egy elemzést írni róla, hogy milyen a mostani állapotában, aztán… Vélemény kéne a családról, a boszorkányról, a hercegről külön, meg a lányról is. Ezeket pedig ugye addig nem tudom megcsinálni, amíg nincs meg az egész legenda. Aztán saját véleményt kér utolsónak, de én azzal kezdtem igazából. Így a füzet negyede már tele is van.

- Nem mondod, hogy teljes történet ismeret nélkül csináltad meg az összefoglalót a munkádról?

- De! Hiszen nem fog így se változni az, amit erről az egészről gondolok, hiába csinálom ezt most meg! De akkor megbeszélünk egy újabb időpontot?

- Tudod, Jin… Nekem kicsit kezdesz már sok lenni azzal, hogy folyton félbe szakítasz, és hisztizel, mert nem akarod végig hallgatni! Így azt kell, mondjam, hogy keres valaki mást, aki mesél neked!

- Kösz! Igazán jó barát vagy! –pufogva szedtem össze cuccaimat, amit a nagy magyarázásom közepette rámoltam ki a táskámból, és már álltam is fel, hogy ott hagyjam az egyetlen embert, aki tudott volna nekem segíteni, tekintve, hogy az anyja foglalkozik a kúriához tartozó idegen vezetéssel, ennél fogva pedig mindent tud a témáról, akár csak a fia.

- Így is hatodik alkalommal áldozom rád a szabadidőm, hogy elmeséljek neked valamit, ami nem is érdekel téged! –erre a kijelentésére sajnos igazat kell, hogy adjak, ugyanis ezer jobb dolga is van annál, mint hogy nekem segítsen, pluszba még hallgassa, ahogy nyafogok neki.

- Tudom, és sajnálom!

- Semmi gáz haver! Na, de sok sikert a továbbiakban! –felállva még utoljára megpaskolta vállamat, majd elindult az ajtóhoz, amin át máris távozott.

Nem sokkal ez után én is követtem példáját, és szint úgy elhagytam a könyvtár épületét, ahol a mai napunkat arra akartuk áldozni, hogy végre befejezhessem ezt az átkozott füzetet, de persze megint nem jött össze. Mivel a mai napra már nem tudok magamnak új embert keresni, tekintve, hogy szombat van, így azt a feladatot csinálom meg, amihez nem kell másnak a segítsége. Mivel jobb dolgom nincsen már, tekintve, hogy a fontosabb tanulni valóimat már le tudtam, és az év vége miatt már nem is kell olyan sok anyagot bemagolnom, így bőven van időm hazamenni, aztán összepakolva egy kis elemózsiát magamnak, már indulhattam is ahhoz a híres nevezetes kúriához. Tekintve, hogy a leíráshoz nem kell más ember segítsége, csak az én két szép szemem világa, így ez bizonyul a legkönnyebb feladatnak, amit el tudok képzelni az összes közül. Mivel fényképeket is kért a tanár, így anya fényképezőgépét kölcsönkérve vágok neki az útnak, ami sétálva úgy fél óra lehet. Nem kis város a miénk, és a kúria a város legszélén van, teljesen az erdő közepén. Tekintve, hogy az átkot követően senki nem ment oda lakni, így ahogy az erdő tovább terjedt a ház is kezdett kiválni a városból. Innentől kezdve pedig nem is terjesztették arra a város határát, ezzel meghagyva azt a helyet. Micsoda badarság!

Mindössze azért merek egyedül elindulni, mivel a városban lakók családosan is, és osztálykirándulás keretein belül is el szoktak látogatni a kúria területére, persze tisztes távolságra. Természetesen ezekből a kirándulásokból én sem maradhattam ki, nem beszélve arról az idióta éjszakai próbáról sem, amit a sok agyatlan lány talált ki magának, hogy egy estét bent tölt a ház falain belül, így úgy ismerem oda az utat, mint a tenyeremet.

Elérve a telek azon határát, amit senki sem szokott általában átlépni, annak ellenére, hogy nincs megtiltva, realizálódik bennem, miért is nem teszik meg. A kúriáig vezető utat teljesen benövik a bokrok cserjék, és nagyobb fák, amik teljesen eltakarják, az amúgy is környezetébe olvadó kúriát. Ezért nem szokták a gyerekeket ide engedni, és csak a turisták is csak felügyelővel együtt mehetnek tovább. Egyszerűen annyira nehéz innen kilátni, és megtalálni a megfelelő irányt, hogy senki nem mer önszántából egyedül átkecmeregni. Kivéve persze engemet! Mivel elég sok osztálytársammal kellett az éjszaka közepén átküzdenünk magunkat a bozótoson, így a helyes út megtalálása nappal, már a kisujjamon jön ki.

De mielőtt teljes egészében neki vágnék az útnak, ami a kúriához vezet, még gyorsan készítek pár képet a rózsabokrokról, ugyanis most kezdtek el virágzani. Annyira szépek, és mutatósak, és nem utolsó sorban, hihetetlennek találom, hogy gondozó nélkül is ilyen gyönyörűek, ahányszor csak látom őket. Persze ehhez is van valami mondva csinált kis történet, hogy a rózsák mindig olyan színűek, mint amilyen az adott illető kedvence, ezzel is magához csalja őket herceg, hogy megtudja ő-e az igazi. Ezt is csak onnan tudom, hogy egyik kirándulásunk alkalmával szóba hozta a tanárunk, még általánosban. Én, akármit mondanak, mindig kéknek és rózsaszínnek látom őket, pedig csak a második az, ami a kedvencem. Amint azt a pár képet elkészítettem, már nem is foglalkoztam többet a növényekkel, inkább próbáltam minél gyorsabban letudni a feladatot.

Amint sikeresen kiértem a növény rengetegből, ami nagyjából tíz percet vett igénybe –mert igenis ilyen sokáig tart onnan kikerülni –megláthattam azt a kúriát, ami azt a rengeteg rejtélyt övezi a városunkban. Konkrétan csak egyet, de ahhoz az egyhez már annyi rémtörténet, meg furcsa jelenség kapcsolódik, hogy kész mitológiát lehetne belőlük írni. Volt már olyan híresztelés is, hogy a herceg, akit nem talál megfelelőnek arra, hogy a felesége legyen, azt megöli, és az emberek örökre elfelejtik, hogy valaha létezett is. De kérdem én, akkor mégis honnan szedtek erről tudomást? Szóval lassan már igen elfajzott lesz ez az egész, és ez is egy jó ok rá, miért ne szeressem az ilyen történeteket. Egyszerűen túlzásba viszik már az emberek, és egy alapjáraton, még értelmesebbnek mondható történetet teljesen befeketítenek. Viszont az is tény, hogy a kúria igen horrorisztikusan néz ki még nappal is, nem hogy éjszaka!

A növényzet teljesen benőtte az egész épületet, sőt, mivel én már láttam korábban belülről is, így tudom, hogy a kúszó növényzet már a házba is betelepedtek, így a belső falakon is végig cikáznak. Ezt leszámítva nincs olyan rossz állapotban, mint azt az ember gondolná egy ennyi idős kúria láttán. Tudomásom szerint még egyetlen csavart, vagy ajtót, ablakot nem kellett kicserélni, elszállítani, mert meglazultak, ami kicsit furcsa, de nem lehetetlen. Régebben nem arra mentek az emberek, hogy minél többször kelljen az ilyen részeket kicserélni, hanem, hogy tényleg tartósak legyenek ezek a tartozékok. A ház színei kicsit kopottasak voltak, de jól kivehető volt még az enyhe vörös árnyalat, ami a tégla színére utalhatnak. Sok ablak, aminek meglepő módon egy üvege sem tört be, bár abból következtetve, hogy sok növény arra fele kezdte leveleit, szárait növeszteni, valószínűleg ott jutottak be a kúria belsejébe. Ironikusan még a ház teteje is úgy nézett ki, mintha csak egy vár lenne, pontosabban bástya alakja volt minden részen, és sehol egy tetős rész, ezzel az emberek alá adva a lovat, hogy bizony egy kész királyi család lakott itt. Nevetséges!

Odalépve a bejárati ajtóhoz igyekeztem szétveszíteni a nyílászárót a puszta kezem használatával. Hiába van még mindig jó állapotban, a ránőtt növények miatt eléggé be tud ragadni, és nehezen nyitható lesz, de szerencsére kézzel még simán ki lehet feszíteni, egy kis erőlködés útján. Amint a zárt sikeresen megadta magát, már be is csusszantam a hallba, ami a többi helyiség felé vezetett, pluszban középen egy lépcsősoron fel lehetett menni az első emeletre.

Úgy döntöttem előbb a földszinti szobákat nézem meg, és fotózom le, hogy aztán majd otthon megírhassam a feladatot. Fölösleges most itt megírnom, ha később is megcsinálhatom biztonságos környezetben, a képek alapján meg úgy is emlékezni fogok ezekre.

A benti terek meglepően világosak, elég sok fényt engednek be az ablakok, így kevésbé ijesztő ez az egész, mint ha kívülről látná az ember. Az első helyiség, ahova betérek, az a nappali.

Sok tárgy van itt, amit az emberek nem mertek megmozdítani, mondván, hogy antik darab, ki tudja mi lesz vele más környezetben. Na, meg persze, mit szólna a kis herceg, ha eltűnnének a tulajdonában lévő dolgok. Remélem le esett az irónia a hangomban! Persze vannak így olyan helyek, amik jelzik, régebben ott volt valami, csak el lettek mozdítva. Ilyenek például a képek is, amik elvileg a családot ábrázolhatták, mivel a régi időkben ez volt a divat. Persze ez csak találgatás, ugyanis a képek soha nem kerültek elő. Már az első ilyen körülnézések alkalmával sem voltak meg a festmények –mert, hogy régebben festették a portrékat –csak az üres helyük, ahol nem lepte el a por, ezzel mutatva a képkeret formáját. Szóval ezért nem tudjuk pontosan, hogyan is néztek ki ezek az emberek, és mivel név sincsen, ami igazolná, hogy tényleg létezett ez a család, így mindig csak királyi családként vannak megemlítve a történetekben, a fiú pedig hercegként. Ezeket az elnevezéseket pedig néhány régi levélből tudták meg, amik –mint később kiderült –házassági ajánlatok voltak különböző nemesektől. Innen származik az is, hogy a herceg mindig elmenekült, ha új kérő került a láthatárba. Bár, én kicsit kíváncsi vagyok, mégis mi lett ezekkel a képekkel! Legalább valami normális bizonyíték is lenne, nem csak a találgatások!

Amint körbe néztem a nappalit, és készítettem pár képet, következő utam a mellette lévő könyvtár, ami egyben a dolgozó szoba is, és közvetlen az előző helységből lehet oda jutni. A ház magasságát figyelembe véve, hihetetlen nagy ez a helyiség. Nagyjából a kúria felét teheti ki, amit az is bizonyít, hogy konkrétan van egy másik emelete is, ami, gondolom, arányos a ház első emeletével, vagyis valahol ott is be lehet ide jutni. Legalábbis, akik ezt a helyet nézték át, azt mondták, hogy egy titkos ajtón lehet az első emeleten ide bejutni, ami a könyvtárban is el van rejtve, szóvak mindkét oldalon nehéz megtalálni a bejáratot. Bár ez a nagy tér nem véletlenül van, ugyanis tényleg szörnyen sok könyv található itt. Kész könyvtár, és egyben a régészek álma is! Nagyon sok könyvet találtak, ami a világirodalom, valamint más kisebb népszerűségnek örvendő köteteket leltek itt, amik szintén csak a család jómódúságára engedtek következtetni. Itt sem múlattam sokáig az időmet, csak egy-egy polcot, vagy esetleg könyvet fényképeztem le, amiknek még olvashatóbb volta címe és a szerző, meg a dolgozó asztalt szántam még a többi kép közé, és már fordultam is vissza.

A többi földszinti helyiségnél is ugyanígy tettem, miközben a folyosókat is megnéztem, melyeken ugyan úgy hiányoztak egyes festmények, így arra tippeltem, ezek is a családot, vagy egy-egy tagját ábrázolták. Csak tudnám, kinek volt jó, hogy ezt mind eltüntette? Konyha, belső kert, érkező, a háziban dolgozó szolgák szállás része, és hasonló szobák voltak itt megtalálhatók, amik nem is igazán kötöttek már le annyira, mint a könyvtár, de mivel ezek is a ház részei voltak, kénytelen voltam egy minimális átvilágításnak alávetni az összes helyet.

A dolgom végeztével elérkeztem utam feléhez, azaz elindultam a felső emeletre. Itt inkább a család hálószobái, fürdő, és persze a titkos ajtón át vezető könyvtár másik bejárata volt, így ezt az emeletet gyorsan végig tudom vinni.

Elsőként a szülők hálójába mentem, amit csak onnan tudtak megállapítani –lévén, hogy festményeket itt sem találtak –hogy kétféle ruhásszekrény található bent, amikben külön volt férfi és női ruha. Így biztosra vették, hogy ez a házaspár szobája volt, és ez az óta sem változott. Talán a legszebb ebben a helyiségben az ágy volt. Baldachinos volt, és igen szépen bele illet a szoba környezetéhez, és habár már itt is jócskán voltak már növények, amik belepték a helyiséget, mégis tökéletesen passzolt az ágy ehhez a helyzethez is, ugyanis úgy lett megtervezve, hogy úgy nézzen ki, mintha csak egy fán lenne az ágy. Kicsit furán hangozhat, de látványra mégis szép, sőt, egyenesen gyönyörű!

Na, de annyira nem kötött le engem, hogy öt percnél tovább bent maradjak, hanem máris igyekeztem megkeresni azt a titkos ajtót, ami a könyvtárba vezet. Szerencsére még emlékeztem Namjoon anyukájától, hogy a folyosón található könyves polcok közül lesz az egyik, amelyik mögött a bejárat van, Micsoda ötletesség! Jó, ez már kicsit gonosz volt, tekintve, hogy attól még menőn hangzik egy ilyen ajtó. Én is karok egyet! Rálelve a megfelelő helyre már ki is nyitottam a nyílászárót, és miután benéztem rajta, leellenőrizve, hogy tényleg a könyvtárba nyílik, lefotóztam, és visszacsuktam. Ezt követően pedig az utolsó szobához mentem.

A hideg futkosott a hátamon, ahányszor ehhez az ajtóhoz értem –azaz mindkét alkalommal, amikor itt jártam –ugyanis valami furcsa érzés fogott el, amikor megpróbáltam kinyitni. Ugyan az a történet, mint a főbejáratnál, vagyis annyira benőtte az egész növényzet a falapot, hogy csak erőlködés útján adja meg magát, viszont eddig senki sem próbálkozott meg komolyabban kinyitni, mert féltek attól, hogy eltörik. Ráadásul, mivel ez az egyetlen helyiség, ami kizárásos alapon a herceg hálója, így azt gondolták, biztos, ő nem akarja, hogy kinyissuk, és inkább lezárta. Még egy nagy hülyeség, ami a legendából indult ki!

Ennél a gondolatnál fogva, mint jó kutató, elkezdtem ismét a kezemmel kifeszíteni a faajtót, nem törődve a furcsa bizsergéssel, ami a végig halad a gerincemen. Szinte úgy érzem, mintha valaki nézne, ahogy bénázok, és a megfelelő pillanatra vár, hogy…

- Szerintem nem kéne azt piszkálnod!

Egy bolha megirigyelhetné azt az ugrást, amit az előbb megejtettem, miközben a szívemre szorított kezemmel igyekeztem helyre állítani a szívemet, nehogy ilyen fiatalon halljak meg szívrohamban. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, közben még mindig hevesen lélegeztem, amikor is szembe kerül velem egy nagyjából az én korosztályomból való, fekete hajú, kicsit alacsonyabb termetű srác. Haja olyan hosszú volt, hogy ha nem lett volna rendesen hátra fésülve, még a szemét is eltakarta volna rendesen, pici ujjai voltak, amiket csak azért vettem észre, mert mikor elkezdett rajtam röhögni, a kezével takarta el a száját. Igazából még aranyosnak is találtam volna, hogy szinte teljesen csíkká vékonyodik a szeme, mikor ilyen jót kacag, ha nem éppen engem tett volna nevetség tárgyává.

- Ya! Ne nevess rajtam, a te hibád! Minek ijesztettél meg? –mutogattam rá, mint valami eszeveszett, amitől csak még inkább elröhögte magát, és szabályosan már könnyezett a nevetéstől. Így már biztos nincs egy szemernyi tisztelete se felém. ennek hatására elkezdtem egy helyben ugrálgatni, miközben nyüszítettem is hozzá, mint valami kölyökkutya. –Ne nevess már!

- Jól van… De ez… Fergeteges volt! –aztán, ahogy lenyugodott, köhögött még egy párat, hogy visszaszerezze a hangját, majd felém nyújtotta a kezét. –Park Jimin! Örvendek!

Bár kissé gyanakodva néztem rá, de mivel jó módra neveltek, így elfogadtam a felém nyújtott jobbost, és erősen megráztam, ezzel az utolsó feszültséget is levezettem rajta, ami látszólag kicsit fájt is neki, mert enyhén eltorzult az arca. Helyes, fájjon is, te szemét!

- Én pedig Kim Seokjin vagyok, azaz a barátaimnak Jin! Vagyis te csak Seokjin-nek hívhatsz!

- Kedves, mit ne mondjak! –elengedve kezem fordult egyszer körbe a tengelye körül, majd ismét szembe fordulva velem szólalt meg újra. –És mi járatban itt? Nem sok koreait látni erre felé szőke hajjal! Vagy inkább alig látni bárhol is szőke hajú ázsiait!

- A hajamhoz semmi közöd! Ráadásul én sem láttalak még téged, pedig én kiskorom óta itt lakom a városban! –fontam keresztbe kezeimet, és próbáltam elő venni a legkomorabb nézésemet, amim csak volt. Bár a barátaim elmondása szerint nem hozzám illő az, hogy dühös legyek. Még ha komolyan haragszom is valakire, akkor sem vagyok képes egy normális, mérges arcot felvenni anélkül, hogy ki ne nevetnének, mondván, milyen édes vagyok.

- Ha már ilyen burkoltan céloztál rá, akkor… -mosolyodott el újra, majd kezeit hátra kulcsolva elő-hátra kezdett hintázni, amitől még édesebbnek találtam, ha az eddigiek miatt nem is, de ettől függetlenül, még mindig nem szimpatizáltam vele. –Szóval, Jimin vagyok! A szüleim, úgy mondd, ilyen régészek, de ők csak az ilyen városi legendák után nyomoznak, ami megköveteli a folytonos utazgatást, így én magántanuló vagyok. Nem rég érkeztünk erre a helyre, hogy kicsit többet megtudhassunk erről a magányos hercegről. Röviden ennyi, most te jössz!

- Hmm… Én Seokjin vagyok, mint előbb is mondtam! Kiskorom óta itt élek, és meg kell, hogy mondjam, eléggé utálom ezt a helyet, meg az egész magányos herceg históriát…

- De hát miért? –nézett rám szomorú kiskutya szemekkel.

- Lehet, hogy neked külsősként izgalmas egy ilyen hely, de nekem a kezdetektől fogva folyamatosan belém sulykolták, hogy ezt ismernem kell, ráadásul úgy, hogy nem is szoktam az ilyenekben hinni. Tehát, ja! Utálom, és nem is hiszek benne!

- Kár! De akkor miért is vagy itt? –nézett rám, oldalra döntött fejjel, amivel szintén egy kíváncsi kiskutyára emlékeztetett. Lehet, mostantól csak így fogom magamban emlegetni.

- Kaptam egy feladatot, amit azért kéne megcsinálnom, hogy jobb jegyet kapjak! A feladatban pedig ezt a mondát kéne részletesen feldolgoznom egy teljes füzetben levezetve.

- Komolyan egy egész füzetnyi beadandót kéne megcsinálnod olyan témáról, amit utálsz? Hát… A tanárnak sem lehetsz a szíve csücske –ahogy ezt kimondta újabb nevetésbe kezdett, bár ez inkább egy gyengébb próbálkozásnak lehetett venni, tekintve, hogy nem igazán volt poénos a visszaszólása. Még csak sértő sem!

- Igen! Szóval, ha megbocsájtasz, akkor gyorsan befejezném, amit elkezdtem –fordultam vissza az ajtóhoz, aminek kinyitásában megzavartak, és újra próbálkoztam, amikor is egy kezet éreztem a vállamra fonódni.

- NE! Azaz… Mármint úgy értem, hogy… Mit szólnál, ha kötnénk egy alkut? –visszafordulva az alacsonyabb fiúhoz kissé furcsán nézhettem rá, mivel egyből magyarázkodni kezdett. –Vagyis, mivel te utálod ezt az egészet, én pedig mindent tudok a témával kapcsolatban, így megírhatnám helyetted azt a beadandót, neked meg csak annyi a teendőt, hogy minden hétvégén ugyan így eljössz ide, és itt találkozol velem…

- Miért jó nekem az, ha megcsinálod a házim, és neked miért jó, ha ide jövök veled találkozni? Egyáltalán, miért ide? Miért nem a városban? –látszott, hogy ezzel a kérdéssel kicsit zavarba hoztam, amit azzal is kimutatott, hogy elég erősen vakarta a tarkóját, miközben a jó válaszon gondolkodott.

- Hát,mert… A szüleim nem igazán engednek be a városba, és pedig csak idáig ismerem az utat. Ha el is mennék veled a városig, vissza fele, biztosan eltévednék. Ráadásul ennyit igazán megtehetnél nekem, ha már bevállalom, hogy megírom helyetted is a beadandót –bár kicsit gyenge kifogásnak hangzott, de el kellett ismernem, hogy jól jött ez a kis lehetőség. Végtére is csak hétvégéken kell vele találkoznom, és hét közben meg nem kell ezzel a témával semmit sem csinálnom. Csak elhozom a találkákra a füzetet, ő itt ír valamennyit, elviszem haza, porosodik egy hetet nagyjából, aztán megint elviszem neki. Így akár pont év végére vissza is tudom adni, és cserébe csak annyit kell tennem, hogy a társasága leszek addig, amíg ez tart. Gondolom, elég magányos lehet, figyelembe véve, hogy magántanuló, és folyton úton vannak a szüleivel.

- Rendben van, Jimin! Megegyeztünk! –nyújtottam felé kezemet egy kisujj esküért, amit először elég furán fogadott, de végül egy mosoly kíséretében elfogadott.

Így történt, hogy közel három hétig járkáltam péntek délutántól egészen vasárnap estig ahhoz a kis romos kúriához, hogy találkozzak Jimin-nel, akivel elég jóba lettem a kezdeti bemutatkozásunk ellenére is. Mindig, amikor találkoztunk, én hoztam a felszerelésemet, amivel dolgozhat, köztük a képeket is, amiket készítettem a házról, meg sok elemózsiát is, amit elmajszolhattunk közösen. Persze a fényképezőgépet sem felejtettem elhozni magammal, és így egy csomó emléket is gyártottam, amikből Jimin-nek is adtam, de az én falamat is bőven díszítették a képek róla.

Közben furcsa változásokat is érzékeltem a kúrián. Például egyre kevesebbszer botlottam kúszó növényekbe a házon belül, és most már a rózsabokor ösvény és kisebb fák rengetege sem takarta annyira a házat, hogy megtalálni se legyek képes. Persze furcsa volt, de ráfogtam arra, hogy ezek biztos csak eddig élnek, aztán pár hét múlva megint kinőnek, vagy valami. Elég gyengén hitegettem magam!

Közben persze Jimin-nek is érdekesen változott a viselkedése. A kezdeti csipkelődős magatartása mostanra teljesen átváltott arra, hogy amikor csak teheti, ölelget, vagy éppen a hajamat túrja szét, de olyan is volt már, hogy amikor jöttem a találkánkra, akkor annyira megörült nekem, hogy szó szerint a karjaim közé vetette magát, és megpuszilt. Nem mondom, hogy szokatlan, mert ki tudja, lehet, mivel nem volt nagyon közösségekben, ezért ő így nyilvánul meg előttem, de akkor is furcsa volt átélni mindezt.

Ráadásul az-az ajtó sem hagyott nyugodni, amit eddig soha nem tudtak kinyitni. Mindig, amikor az emeleten járok, szinte, mintha csak hívna engem, hogy nyissam ki, és az a baj, hogy egyre jobban nő bennem a vágy is, azért hogy teljesítsem ezt. Főleg az óta, mióta már nem teríti be annyira az ajtót a növényzet, így pedig már simán ki bírnám nyitni. Sokszor próbálkoztam is vele, de akkor Jimin állandóan megzavart, és elvonszolt engem onnan, mondván, hogy valami nagyon érdekeset talált. Amikor pedig szóba hoztam az egészet, akkor meg hárított, miközben egyre kényelmetlenebbül ficergett a helyén.

Szóval, most itt vagyok a kúria előtt, az utolsó héten, amikor találkozunk. Direkt előbb jöttem, hogy végre gondtalanul kinyithassam azt a falapot, mielőtt Jimin megint megakadályozna benne. Csak egy kicsit álltam meg a bejárat előtt, ugyanis most realizálódott bennem, hogy nem csak a ház belsejében kezdtek a növények visszahúzódni, de a kúria külső falán is egyre kevesebb a zavaró élőlény. Most már sokkal jobban ki lehet venni a ház színét, meg egyéb olyan részeit is, amiket eddig nem is láthattam igazán.

Még a rózsabokrokon is könnyebben átjutottam, és már a határnál láttam a ház nagy részét, pedig eddig attól féltem, hogy eltévedek benne. Ám, most kész kitaposott út volt előttem, ami azért hihetetlen, mert bármennyire is tudtam, merre kell menni, ennyire azért nem járhattam le ugyanazt az útvonalat. Ahhoz minimum egy év kéne, hogy ilyen út kialakuljon, vagy lehet, elég lenne rá egy nyár is, de akkor sem három hét alatt, úgy hogy csak hétvégeken jártam itt!

Amint a kezdeti gondolataimon végig jutottam, már vettem az irányt eredeti célom felé, azaz a felső szinten lévő, eddig ismeretlen eredetű szobába. Felmenve a lépcsőn máris éreztem azt a falta bizsergést, ami akkor fogott el, amikor megközelítettem ezt a helyiséget, de most még erősebben éreztem, mint eddig. Valahogy éreztem, hogy vagy ezúttal tényleg megnézem azt a szobát, vagy újra visszanő rá a növényzet, és megint zárva lesz számomra, és sohasem tudom meg, mi van benne.

Az ajtóhoz érve szinte már kapkodtam a levegőmet, akkora adrenalin löketet kaptam, és ezzel a lendülettel kezdtem el kifeszíteni a falapot újra. Meglepően tapasztaltam, hogy még könnyebben is nyílik most, mint a bejárat, pedig azt hány ember használhatta már, még ezt senki sem merte ennyire kinyitni. A kezdeti sikerélményemet azonban gyorsan lerombolta az a sokk, amit a bent látott dolgok okoztak nekem.

Semmi különös nem volt első látásra az egész! Egyszerű kis egyszemélyes szoba, amiben egy jó kis olvasó sarok is volt, ami pont úgy volt kialakítva, hogy a félkör alakban kialakított ablakba lehetett ülni, és ott olvasgatni. Az ágyban sem volt semmi különös, azt leszámítva, hogy szintén két személyes volt, de ez azokban az időkben, amikor az egész épület készült, még teljesen normálisnak számított. Ami a frászt hozta rám, az pár, lepedővel letakart tárgy volt, amik formára képkereteknek tűntek. Közelebb léptem a lepedőkhöz, és mikor felrántottam őket, akkor ért az igazán nagy sokk.

A képeken egy család volt, meg annak különböző tagjai, akár külön-külön egy portrén is. Megszámolva őket, nagyjából el tudtam dönteni, hogy mindegyik nagy valószínűséggel az eltűnt festményekhez tartozik. A dátumok is erről árulkodtak, amik a legalsó sarokban voltak feltüntetve. De nem ez okozott nálam ekkor bajt!

Az egyik legnagyobb képen egy fiú volt. Pontosabban egy fiú, aki kiköpött úgy nézett ki, mint Jimin!

Még csak azt sem mondhatnám, hogy koholmány, vagy átverés, mivel a keretekről és a képekről is simán megmondaná, még egy hülye is, hogy igaziak. Fel sem akartam fogni, hogy mi van a szeme előtt. Egyszerűen túl sok volt ez nekem!

- Megmondtam, hogy nem kéne az ajtót piszkálnod!

Szépen lassan fordítottam fejemet a hang irányába, és ekkor szembe találtam magamat egy igen szomorú ábrázatú Jimin-nel, akinek ott volt a kezében a füzetem, ugyanis a múltkor nála hagytam, hogy időben befejezze a beadandót. Csak kapkodtam a fejem a hús-vér eleven fiú, és a képi mása között a tekintetemet, de egyszerűen így sem akartam tisztán értelmezni, amit látok. Közben Jimin megpróbált közelebb férkőzni hozzám, vagy legalább is a küszöböt igyekezett átlépni, de én azonnal rákiabáltam:

- NE GYERE KÖZELEBB!!!

- Soekjin, csak én vagyok…

- Mégis kit takar az-az én, ha? Megmondanád, hogy mi ez az egész? –csapkodtam mindenfelé a kezeimmel, és még a lábammal is egy nagyot dobbantottam, hátha elérek vele valamit ebben a kilátástalan helyzetben.

- El akartam mondani! –ahogy felnézett rám, láttam a feltörni készülő könnyeit, de ezek jelen pillanatomban egyáltalán nem tudtak meghatni.

- És mégis mikor, és mit? Mi a franc ez? Miért látlak egy régi képen, amikor itt vagy előttem, pedig rég halottnak kéne lenned, ennyi erővel?

- Megmagyarázom! Csak kérlek hallgass végig! Kérlek! –már térdelésben kérlelt engem, miközben a könnyei folyamatosan folytak le az arcán, és abban sem vagyok biztos, hogy jól látott engem. –Kérlek, hadd magyarázzam meg, utána, ígérem, azt tehetsz, amit akarsz! –felnézve rám várta válaszom, ami csak egy biccentés volt, miközben keresztbe fontam a karjaimat magam előtt. Jimin még utoljára nyelt egyet, majd egy mély levegőt véve belekezdett a mondandójába. –Igazából, azokon a képeken tényleg én vagyok! Éltem akkor, és élek most is! Ez pedig azért lehetséges, mert én… Én vagyok az a herceg a legendákból! NE! Ne szakíts félbe! –szólt rám, amint látta, hogy levegőt készülök venni, hogy leszóljam őt, amiért badarsággal akar etetni. Így hát visszanyelve a keserű pirulát hallgattam tovább, miközben elég szúrós pillantásokkal díjaztam. –Ez az igazság, és én igazából, azért nem akartam, hogy bárki belépjen ide, mert rossz élményeim voltak abból, hogy mindig a külső alapján ítéltek. Ráadásul miután rájöttem, hogy sokan csak azért jönnek ide, hogy velem találkozzanak, akkor azt akartam, hogy akit é szeretnék magam mellé, az tényleg azért szeressen, aki vagyok. Ne csak egy legenda legyek, akit ő szabadít fel, ezzel gyakorlatilag egy hős lesz belőle. Aztán jöttél te, és minden a feje tetejére állt bennem! Vártam, mikor jössz el újra hozzám, és igazából ezt az egész találka ürügyet is arra használtam, hogy többet lássalak, és jobban megismerjelek. Az első pillanattól kezdve szimpatikus voltál nekem! Aztán, ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy… -itt felnézett rám, és nagyon is féltem attól, amit nagy valószínűséggel ki akart mondani, és még a fejemet is ráztam, sőt, már fogtam be a füleimet, hogy ne kelljen hallanom a szavait. De azok így is eljutottak hozzám. –Szerelmes vagyok beléd, Seokjin! Nem érdekel a nemed, vagy mennyire hittél eddig bennem, mert én csak veled akarok lenni! Veled aludni, enni, olvasni, vagy csak egyszerűen megcsókolni! EL sem hiszed, hányszor akartam azt a puszit az arcod helyett a szádra adni! És még…

- Elég, nem akarom ezt tovább hallgatni! –ráztam a fejemet, miközben még mindig igyekeztem valahogyan befogni a füleimet, ami nem sok sikerrel járt.

- De Seokjin!

- Nem! Te nem létezhetsz! Ez csak egy buta vicc, amit az elmebeteg fejedben találtál ki, hogy majd egy jót nevethess rajtam, a végén!

- Ez nem is…

- Kérem a füzetet! –parancsoltam rá, figyelmen kívül hagyva magyarázkodását. A rideg hangom hallatán Jimin csak még jobban elsírta magát, majd miután a kérlelése süket fülekre talált, kinyújtotta kezét, amiben a füzet volt.

Elindultam felé, persze csak szépen óvatosan, amíg ő lehajtott fejjel és rázkódó vállakkal várta, hogy elvegyem tőle azt a halom papírt, amit úgy szorongat, mint az utolsó mentsvárát. Ahogy közeledtem felé, egyre hangosabban kezdett szipogni, és már a másik karjával igyekezett letörölni könnyeit, de azok mindig újra eredtek, ezzel teljesen eláztatva az arcát. Amint elég közel voltam hozzá, már ki is kaptam kezéből a füzetemet, és már száguldottam volna ki, abból az átkozott szobából, amikor egy kicsi kéz erősen visszarántott. Csak a fejemet fordítottam enyhén hátra, így megláttam, ahogy Jimin, még mindig térdelő pozícióban néz fel rám teljesen vörösre sírt szemekkel, könyörögve:

- Még egy esélyt sem adnál nekem, hogy bizonyítsak? Egyetlen egyet sem?

Először szemeibe néztem, amiket teljesen eltakartak könnyei, melyek folyamatosan záporoztak íriszeiből. Aztán a karomra fonódott kezét, és hogy az ujjaival át sem érte a csuklómat, olyan kicsik voltak. Hiába vált ilyen jó barátommá, hiába töltöttem vele a legtöbb időmet az elmúlt időben, és hiába nehéz ez nekem is, ezt a békát még sem vagyok képes lenyelni. Így hát erőszakosan kihúztam karomat fogásából, és ridegen csak ennyit mondtam neki, mielőtt végérvényesen is elhagytam, nem csak a szobát, de a kúriát is:

- Viszlát, Jimin!

Vissza sem nézve vágtam keresztül magam azon az ösvényen, amin eddig gyönyörű szép rózsaszín és kék rózsák nőttek, de most már csak rothadásnak indult felismerhetetlen gumók voltak megtalálhatók. Még ezek sem tudtak eltántorítani engem attól, hogy végleg itt hagyjam ezt a helyet, és miután leadom ezt a nyavalyás füzetet, örökre elfelejtsem ezt a helyet, de legfőképp Park Jimin-t, akinek sikerült néhány hét alatt teljesen felforgatnia a teljes életemet. Mert nem csak az övé ment tönkre ezzel a találkozással, ami bár soha ne történt volna meg, de az én eddigi nézeteimet is teljesen felkavarta. Én pedig sosem tudta ekkora lelki csapásokkal megbirkózni, hanem inkább mindig elmenekültem a gondok elől.

Ahogy most is tettem!