Americano

Cím: Americano

Páros: JooHyuk ( Monsta X; Jooheon x Minhyuk)

Műfaj: AU, Slash, Shounen Ai, Yaoi, OOC, Romantikus, Slice of Life

Besorolás: +12

Figyelmeztetés: néhány trágár szó

Összefoglalás: Hát eléggé eltűntem az utóbbi időben, és sajnos csak én is azt tudom felhozni mentségül, mint a legtöbb író, azaz a sulit. De ettől függetlenül továbbra is dolgozom azon, hogy hozzak nektek valamilyen fanfiction-t, ami most meg is látszik! Mostanában nagyon rákaptam a Monsta X-re, és azon belül is a JooHyuk és KiHo párosra (főleg az utóbbira nagyon), így nem állhattam meg, hogy valamelyikkel ne hozzak valami „kis” irományt. Eredetileg csak oneshot lenne, ám kicsit tovább gondoltam, és lehet, csinálnék neki egy KiHo side-ot is, de azért a ti véleményetek is érdekelne a témában. A történet pedig: Minhyuk nem rég kezdte el az egyetemet, ám tanulmányai mellett, egy kis plusz pénz reményében, minden nap besegít legjobb barátjának a család kávézójában. Egyik napról a másikra aztán megjelenik Wonho, ami még önmagában nem is lenne baj, de legjobb barátja Jooheon már annál inkább felkelti a mindig vidám, és energikus Minhyuk figyelmét. Aztán egyik nap, főszereplőnk egy igen érdekes üzenetet talál az ott hagyott kávés pohárban, amit neki címeztek.

Persze nem tétlenkedtem annyira, mint az írás terén tűnik, mert megcsináltam a saját WattPad fiókomat, ahova az eddigi összes novellám, és songficem is felkerült (köztük ez a mostani is) Így a facebook oldalamon kívül, már a wattpad-hoz a linket is megtaláljátok az Elérhetőségeim címszó alatt :)

És persze belekezdtem életem első szerepezésével, Zsuzsi~ -val, ami szintén egy KiHo fanfiction (Mondtam, hogy nagyon rájuk kattantam most :D ) A címe I Hate Myself, Because I'm a Journalist. Még csak az ismertető, a szereplők bemutatása, és az első rész van fent, de akit érdekel ez a páros, esetleg a történetet is megnézné, annak ajánlom ;) 

 

- Kérhetnék még egy cappuccino-t?

- Kész van már a rendelésem?

- Tíz perce itt várok már, és sietek!

- Minhyuk, ott egy üres asztal! –szólal meg a nagy kavalkádban Kihyun, a legjobb barátom, miközben igyekszik ő is tartani a tempót ebben a hajtásban. Hiába, mégis csak reggel van, ez meg egy kávézó!

- Már intézem is! –fújom ki magam, hiszen nem igazán könnyű pultos/pincér munka így korán reggel.

Lee Minhyuk vagyok, és éppen most élem egyetemista éveimet. Mivel a szüleim állják a tanulásom költségeit, így azzal nem kell szerencsére megszenvednem, de cserébe az összes többi szükségletemet nekem kell megteremtenem. Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van, ugyanis másokkal ellentétben, nekem már volt egy Jolie Jokerem. Yoo Kihyun, aki az előbb az asztalokhoz küldött, már általános óta a legjobb barát, akit csak kívánhattam volna magamnak. Mindig segített nekem azzal az okos fejével, ha valamit nem értettem, és ahányszor összevesztem valakivel otthon, vagy a suliban, ő akkor is ott maradt velem, és vigasztalt, meg buzdított, hogy álljak ki magamért. Kész szerencse, hogy nem csak ilyen jó barát, de remek álláslehetőséget is tudott biztosítani a számomra.

Kihyun szüleinek van egy kisebb kávézójuk. Általában hangulatos, meg nyugodt, az ember szívesen tölt el egy ilyen helyen pár órát, csak az italát szürcsölgetve, de egy dolog mégis van vele, ami tönkre teheti ezt a képzetet, és, ami miatt egyből erre esett a választásom –mind a mellett, hogy protekcióm volt oda. Az egyetemmel szemben található, ahová én is járok. Ebből következően reggel is, és az órák befejeztével is elég sok egyetemi hallgató tölti el itt az időt. Ilyenkor mintha egy állatkertben próbálna meg az ember rendet tenni etetési időben. Mindenki siet, mindenki a saját ételét italát akarja, és a többi nem is számít számukra. Szinte teljesen elveszíti az ember ilyenkor a hallását.

Jelenleg is ez a helyzet áll fent. Azért is örültem, hogy az asztalokhoz küldtek engem, mert ilyenkor a tömeg nagy része csak a pultnál tartózkodik, amíg rendel, megkapja a kért dolgait, persze elvitelre, és már száguld is kifelé. Nem nagyon szokása az embereknek reggel itt elfogyasztani a rendelésüket, de ez nem azt jelenti, hogy nem foglalják be ugyanúgy a kis fabútorokat. Éppen egy távozó pár után takarítom az ott maradt tálcát, elszóródott morzsákat, és az esetlegesen kilöttyent ital cseppjeit. Miután összeszedtem az ott hagyott eszközöket, már rohanok is vissza pult mögé, ahol barátom végre egy kicsit fellélegezhet, ugyanis az a sok ember, akik előzőleg még itt követelőztek, már lassan szállingóztak kifelé. Első utam a kukához vezetett, ahol a rendes szemétgyűjtőbe bedobáltam a szalvétát, és az ott hagyott blokkot.

- Tudod, Kihyun! Lehet, hogy nem értesz egyet az apád munkamoráljával, de ez az újrahasznosítható pohár egy igazán jó ötlet volt! –mondtam, miközben az általam emlegetett tárgyat éppen a neki kialakított kukába dobtam.

- Persze, de megmondtam neked, hogy itt többről van szó, mint egy kis munkamorálbeli nézeteltérés. Viszont ezt te úgy sem érted meg! –legyintett felém pink hajú barátom.

- Mindig ezt mondod, de csak egyszer mondanád el nekem végre –néztem rá kicsit megbántottan, és talán egy kicsit könyörgően is. Még a pofikámat is felfújtam, hogy durcásabbnak tűnjek.

- Megmondtam, hogy nem olyan fontos most ez, nem kell tudnod róla, ez csak az én dolgom –sóhajtott fel, majd beletúrt a hajába, ezt követően pedig vágott egy grimaszt. –Mégis meddig kell ezt a szörnyű hajszínt viselnem?

- Addig, amíg én azt nem mondom, hogy átfestheted, hiszen én nyertem a fogadást –mosolyogtam büszkén. Amúgy apád nem akadt ki, amikor beállítottál ezzel a cuki rózsaszín vattacukorral a fejeden?

- Köcsög! –csapott volna tarkón, de én sikeresen kitértem előle, és inkább a pult másik végébe csoszogtam. – Amúgy meg nem igazán! Először tényleg nem örült neki, de miután elmondtam neki, hogy vesztettem ellened, már ő is csak röhögni tudott rajtam, amiért így kitoltál velem. Emlékezz, téged szeret!

- Ne mondd ezt, hiszen te vagy az egyetlen fia!

- Az lehet, de ez leginkább azt jelenti számára, hogy egyszer én veszem át ezt a helyet –sóhajtott egyet. – Ez pedig sajnos azt eredményezi, hogy szigorúbban bánik velem, főleg ha munkáról van szó. És amióta végeztem a tanulással, azóta csak rosszabb lett.

- Tényleg, miért is nem….?

- Megmondtam már, hogy nem akarok erről beszélni –fojtotta belém a szót, mielőtt rákérdezhettem volna arra, ami már az egyetem megkezdése óta szúrja az oldalamat, sőt már előtte is kíváncsivá tett. Miért nem jelentkezett a tovább tanulásra?

- Jól van, jól van… -tettem fel a kezeimet, mint aki teljesen ártatlan.

Sohasem bírtam megérteni Kihyun és az apja kapcsolatát, hiába igyekeztem teljes erőbedobással. Egyszerűen nem bírtam felfogni legjobb barátom miért van ennyire az apja ellen, amikor én egy rendes embernek ismerem az idősebb férfit a mai napig. Amikor meg valami miatt leszidja őt az öreg –ami sokszor inkább az én ügyetlenségem hibája, mint az övé- akkor csak csöndben tűri, és nem csinál semmit. Mint aki már feladta, de fogalmam sincs, hogy mit.

- Kihyun… -halkan igyekeztem magamra hívni barátom figyelmét, hogy néhány bátorító szót mondjak neki. Ha pontosan nem is értem, miért, de szüksége van most egy bátorító beszédre. Ám ebben a tervemben megakadályozott a kinyíló bejárati ajtó, aminek következtében megszólalt a csengő. Amint megláttam, hogy kik jönnek be, egy kaján vigyor terült szét az arcomon, és mintha elfújták volna minden bánatomat. Hiába, én ilyen pozitív személyiség vagyok, nagyon nehéz sokáig berántani engem a melankóliába. Gyorsan barátom felé fordultam, még mindig ugyanazzal a bárgyú mosollyal az ajkaimon. – Ó, Kihyuuunn! Nézd csak kik jöttek meg ~~~~

Amint a velem szemben álló odakapta a fejét az ajtóhoz, ahol új vendégeink léptek be, máris kigúvadtak a szemei, és mint akit puskából lőttek ki, már el is tűnt a hátsó üzlethelyiségben, miközben oda kiáltotta nekem, hogy szolgáljam ki én őket. Ezen csak egy jót nevettem, majd gyorsan a pult mögé szambáztam, hogy elvégezhessem a dolgomat.

- Nahát, Minhyuk! Megint te vagy itt? Mi van Kihyun-nal? – lépett oda a kiszolgálóhoz Wonho, vagy hivatalosabb nevén Shin Hoseok.

Nem mondok nagy hazugságot azzal, hogy azt mondom, ez a srác testileg az igazi álom pasi képében tetszeleg. A személyiségét annyira nem ismerem, csak azt, amit megmutat magából az utóbbi időben, amióta ide jár minden reggel, és délután. Bár a hivatalos indítéka az, hogy ez a hely igazán megnyugtatja őt, és kellemes légkörrel bír, a kínálatról nem is beszélve, én sokszor látom, hogy bizony sokszor eltéved a tekintete legjobb barátom felé. Hirtelen jött, és kezdett el mindennap ide járkálni, pedig azelőtt egyszer sem tért be ebbe a kis kávézóba, hiába van ilyen közel az egyetemhez. És persze az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Kihyun ilyenkor elég érdekesen kezd el viselkedni, és sokszor van zavarban is, amikor beszélnie kell Wonho-val, de amikor ezt én is szóba hozom, már inkább a pulykaméregtől piros az arca, és olyankor nem érdemes őt piszkálni.

Sajnos elég sok negatív pletyka kering erről az izmos emberről, amikben én már akkor sem hittem, amikor még nem is járt ide hozzánk. Állítólag elég sok lányt vitt már magával az ágyba, ám eddig mindig csak egyéjszakás kalandjai voltak, és sohasem tartott meg tovább egy lányt se magánál. Elnézve azt, hogy itt, hogyan viselkedik, és amiket a hallottak alapján gondoltam róla, teljesen más ember ismertem meg Wonho személyében, mint amit az ember valójában elképzel magában. Nem is értem Kihyun miért tartózkodik ennyire tőle!

Ráadásul az utóbbi időben nem csak Wonho jön ide, hanem barátja is, Lee Jooheon. Na, ő az a srác, akiről mindent el lehet mondani, ami a tökéletes pasi képéhez kell! Jóképű, és a testalkata, meg az izomzata is teljesen rendben van, bár nem olyan izmos, mint Wonho, de rá nem is tudnék akkora izmokat elképzelni. A legaranyosabb szerintem benne, amikor őszintén nevet, vagy mosolyog, mert olyankor teljesen becsukódnak a szemei, és megjelennek a pici gödröcskéi az arca két oldalán. Hihetetlenül tehetséges, ha zenéről van szó, ugyanis nagyon jó komponáló, dalszövegíró, és rapper is, az egyetemen is ezzel foglalkozik. Elég vicces a személyisége is, legalább is, amikor szóba elegyedtünk, akkor nagyon jól megértettük egymást, mind témákban, mind pedig humorérzékileg. Mondhatjuk azt is, hogy eléggé vonzódom Jooheon-hoz, de szerelemnek ezt még nem nevezném! Ahhoz nem ismerem még eléggé, hogy ilyet ki merjek mondani.

Abba is hihetetlen bele gondolni, hogy néhány hónapja még csak látásból ismertem őket, és akkor sem botlottam beléjük valami sokszor, most meg ők jönnek ide hozzánk, be az üzletbe, és tudják is a nevünket! Elképesztő mik meg nem történnek itt, de attól még mindig szórja az oldalamat, vajon mi lehet ennek a háttér története, és van egy olyan érzésem, hogy ezt Kihyun-tól tudnám meg a leghamarabb.

- Sajnos Kihyun-nak dolga van hátul, így most én állok a rendelkezésetekre –mosolyogtam feléjük. – Mit adhatok nektek, srácok?

- Na, ne viccelj Minhyuk! –nevetett fel Wonho, bár így is láttam rajta, hogy nem esett jól neki az, amit barátomról mondtam. Igaz, ami igaz, nem ez az első eset, és már egy jó ideje, hogy Kihyun kerüli az érintkezést velük, vagyis inkább Wonho-val. – Ennyi idő után már igazán megjegyezhetted, hogy mit szoktunk rendelni.

- Igaz, igaz, mit is gondoltam, -csaptam fejbe magam, mintha csak kiment volna valami a fejemből. – Hiszen miért is akarnátok változtatni a szokásaitokon, nem igaz? Én balga! Szóval egy Americano, és egy jegeskávé rendel! Máris hozom. –szórakozásomon már Jooheon is elnevette magát, és megjelentek azok a gödröcskék, amiket úgy szeretek.

- Köszönjük, Minhyuk! Gyere Wonho, keressünk egy helyet!

Amióta idejárnak, csak ezt a két kávét kérik, és semmi mást, így már sikeresen kitanultam, hogyan kell ezeket megcsinálni. Eredetileg nem nekem kéne csinálnom a kávét, de amióta Kihyun rászokott a rejtőzködésre, azóta ennek a két fiúnak én készítem a kávét. Jooheon kávéját a szokásos pici kávés pohárkába töltöm, ám Wonho-ét már az újra hasznosítható pohárba töltöm. A jegeskávé az egyike azon italok közül, amiket már automatikusan ilyenekbe készítjük el, ám az utóbbi időben egy kis pluszt is raktunk hozzá, ami viszont az én ötletem volt. Amint a jeget is belehelyeztem a nedűbe, már szedtem is elő a kis tollat, és egy-két cetlit, amit a pohárra lehet ragasztani. Akkor jutott eszembe ez az egész üzenet küldősdi, amikor egyik nap Kihyun nagyon szomorú volt, mert senki még csak egy köszönöm-öt sem vetett oda neki. Így eszembe jutott, ha már ezeket a pohárkákat úgy is vissza kell adniuk, akkor miért ne lehetne egy kis post it-re mondjuk egy pár sort írni a pincéreknek –azaz első sorban Kihyun-nak – és ezt akkor is megtehetik, amikor éppen az italukat isszák, így plusz időt sem vesz igénybe.

Persze Kihyun apja nagyon is díjaztam az ötletemet, és még csak nem is került sokba, így hamar bevezettük ezt a szokást, és örömmel tölt el, amikor látom legjobb barátomon, hogy néha mennyire jól esik neki egy-egy üzenet. Végül kitaláltuk, hogy a kedvenc üzeneteinket –vagyis mindegyiket –kirakjuk az üres falrészekre, ahol mindennap láthatjuk őket, így ha aznap nem is kapunk üzenetet, akkor is gyűjthetünk erőt a meglévőkből.

Mindkét kávét felraktam egy tálcára, aztán elindultam a megrendelők felé, ahová le is raktam a rendelésüket.

- Tessék, egy Amricano, és egy jegeskávé! –szólaltam meg, miközben egyesével leraktam a megnevezett dolgokat a megfelelő személynek. – Remélem ízleni fog!

- Ugyan, Minhyuk, tudhatnád, hogy benned sohasem csalódunk – szólt közbe Jooheon, és éreztem, ahogy a mondandójától egészen zavarba jövök. Azt hiszem itt az ideje gyorsan kereked oldani.

- A-akkor, én m-mort me-megyek, oké? – mutattam magam mögé, amivel azt a szándékomat akartam kifejezni, hogy a pult mögött leszek, ha kell valami, amire csak egy bólogatást kaptam válaszul.

Szerintem olyan gyorsan még nem sprinteltem ki egyetlen helyiségből, mit akkor, ám így is sikerült egy nagyon édes pillanatot elkapnom. Wonho, még mielőtt a kávéjához hozzányúlt volna, már vette is fel a tollat és a kis cetliket, majd írni kezdett. Mindig látom, ahogy egyenesen Kihyun-nak adja oda a poharát, vagy mint az utóbbi pár napban, hétben, megkér rá, hogy adjam oda haveromnak a kis üzenetét, amit sohasem néztem meg eddig. Ha Kihyun akarja, akkor úgy is megmutatja nekem, nem fogok a dolgai között kutakodni az engedélye nélkül. Bár sokszor látom, ahogy legjobb barátom milyen cirkuszt nyom le egy-egy ilyen üzenet hatására, és meg kell, mondjam, nagyon szórakoztató látvány. Egyszer azt hittem, annyira felidegesíti magát, hogy kidobja a kukába az irományt, ám a mozdulat felében mégis lefagyott, és két percen keresztül szemezett Wonho írásával, aztán nagy káromkodások közepette a zsebének mélyére süllyesztette. Hát igen, a haverom nem éppen spórol a csúnya szavakkal, de elnézem neki, mert valahogy le kell vezetnie a feszültséget magán! De ezt a cselekedetét a mai napig nem felejtettem el, és mélyen bent tárolom emlékezetemben, hogy bizony izmos „barátunk” nem éppen különb neki sem. Hiába tagadja, én akkor is tudom ezt! Bár azt a mai napig nem tudom, hogy Wonho üzeneteit mégis hova rakja, hiszen ezek szerint nem a szemetes mélyen kötnek ki, mint az előtt hittem.

- Kihyun! KIHYUN!!! –kiabáltam a kis raktárban, ahol elvileg lehetetlenség lenne úgy elbújni, hogy ne találja meg az ember a másikat, de Kihyun még ezt a szabályt is felrúgja. – Ne már Kihyun, gyere elő! Ide úgy sem fognak bejönni!

- Létszíves, hangosabban nem megy? Szerintem Busanban még nem hallották! –bukkant föl a kis rózsaszín hajkoronája a sarokban lévő dobozok közül. Ahogy látom, leltárt készít, ha már egy időre bent ragadt. – Hogy lehet az, hogy a cukor ilyen gyorsan fogy? –gondolkodott hangosan, majd, mint akinek lámpa gyújt az elméjében szúrósan rám nézett. – Minhyuk! Mégis mennyi kis csomag cukrot adsz a vevőknek?

- Jajj, Hyung, ugyan már! Miért kell ezen idegeskedni? –léptem oda mellé, és mosolyogva átöleltem őt, ám ahogy láttam, nem igazán volt kapható most erre.

- Az lehet, hogy neked mindegy, de ezeket rajtam fogják számon kérni, ugye tudod? –hámozott le magáról.

- De Hyung!!!

Lerakta a jegyzeteit, majd elhagyta a raktárhelyiséget, én pedig, mint az árnyék követtem. Nagyon utáltam, amikor ilyen morcos volt! Sokáig viszont nem moroghattam magamban, ugyanis, amint kiléptem az ajtón, már bele is ütk9ztem barátom hátába. Mivel nem értettem hirtelen fékezésének az okát, így vállain át néztem meg, mi történt. Ekkor két, a csodálkozástól elnyílt ajkakat, és tányér méretű szempárral találtam szembe magamat. Tényleg! Jooheon és Wonho még nem is látták Kihyun új frizuráját! Rögtön fel is vettem egy kaján mosolyt, mivel meglátásom szerint kék hajú egyénünknek nagyon is tetszett az új külső.

- Tényleg, Kihyun! Hiszen ők még nem is látták az új hajadat! Nem akarod megkérdezni tőlük, hogy… -ebben a pillatanban drága haverom olyan gyorsan száguldott vissza a raktárba, és csapta be maga után az ajtót, mintha ki sem jött volna onnan. – Hogy áll neked? Wáoo… Ez gyors volt! –fordultam a még mindig sokkosan néző barátaink felé. Elég vicces a látvány, mit ne mondjak. – Fogtok fizetni, vagy egész nap itt álltok még?

Elsőként Wonho tért vissza közénk, ám az a mosoly az arcán elég érdekesre sikeredett:

- Jooheon, most fizess te, én addig megcsinálom ezt –mondta miközben egy újabb cetlit vett magához, és arra is elkezdett valamit írni. Egyem meg, de édes! Bár annyira nem, mint az a srác, aki most nekem szenteli minden figyelmét.

- Szóval, akkor a szokásos ár lesz, ugye? –én csak idiótán bólogattam, hiszen hihetetlenül zavarban éreztem magamat, így a szokásos beszélőkém most cserbenhagyott. – Tessék! –ahj, az a mosoly egyszer a halálomat okozza!

Amikor Wonho is végzett az írással, mindketten elköszöntek tőlem. Persze rám lett parancsolva, hogy Kihyun mindenképp kapja meg az üzeneteket, amit készségesen meg is ígértem. Nem is lenne szíven ilyet elfelejteni!

Úgy döntöttem, hogy mielőtt Kihyun kiugrasztom a rejtekéből, előbb elmosogatok, mivel a reggeli csúcsforgalom mostanra már teljesen elévült, így kevesen tartózkodtak a kávézóban, és azok is inkább az idősebb korosztályból voltak, akiknek nem kell úgy sietni a munkába. Ez pedig azt jelentette, hogy nem sokára nekem is mennem kell az óráimra.

Felkaptam Wonho poharát, hogy célszerűen oda adhassam Kihyun-nak –persze továbbra sem néztem meg, mit írtak rá –amikor is valami szemet szúrt nekem. Jooheon csészéjéhez is oda volt illesztve egy cetli, amit azért nem értettem, mert általában ő nem szokott ilyeneket írni. Meg természetesen ezek az üzenetek csak az újra hasznosítható poharakhoz járnak, bár ez igen gyenge érv arra, hogy már ne is írjon rájuk semmit. Mivel fogalmam sem volt arról, vajon melyikünknek írta az üzenetet, mint egy mindegy alapon, megnéztem, mit írt rá. Azt hittem egyből kiejtem majd a kezemből, ami benne volt, annyira letaglózott, amit rajta láttam. Pár szám, és egy „Hívj fel!” felirat. Úristen, akkor ez most Jooheon telefon száma, vagy Wonho-é? Hülyeséget beszélek, hiszen ezt Jooheon itta! Mégis miért irkálna erre Wonho? D egyáltalán nekem címezte? Mi van, ha ezt is Kihyun-nak küldték? De várjunk…! Mi… és miért? Istenem már!

- KIHYUN!!!!! –kiabáltam el magam, mai nem volt szerencsés, tekintve, hogy a bent lévők elég csúnyán néztek rám, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem hatott meg. Válasz! Kellettek a válaszok!!

- Mi van már??? Ne itt zajong! –lépett ki egyetlen megmentőm ebben a pillanatban, és mint a kutya, aki ezer éve nem látta hőn szeretett gazdáját, úgy rohantam barátomhoz.

- Nézd! –nyomtam a képébe a kis cetlit. –Ezt Jooheon írta!

Barátom először nem értette, mégis miért vagyok ennyire kiakadva egy kis darab papír fecni miatt, de amikor ránézett az írásra, mint akinek fény gyúlt a fejében, elmosolyodott:

- Szóval csak megtette!

- Mégis mit tett meg? –kérdeztem felajzottan, de Kihyun továbbra is csak mosolygott, de azzal a mindent tudó jakgörbülettel a száján, amit nagyon utáltam tőle. –Hyung, nem már! Tudod, mennyire utálom, ha nem mondasz semmit, pedig látszik rajtad, hogy te többet tudsz nálam! –néztem rá durcásan, mire ő csak elnevette magát. Erre egy jó nagyot lekevertem neki a vállára. – Ne nevess rajtam! Mondd, mi van már!

- Előbb hadd nyugodjak le, oké? –lélegzett nagyokat, miközben a nevetés által előcsalt könnyeket törölte le arcáról. Vett egy nagy levegőt majd végre rátért a lényegre. –Tudod, az-az igazság, hogy Jooheon sokkal régebb óta jár ide, mint azt te hiszed. Én már középiskolás koromban is ismertem, amikor elkezdtem itt dolgozni! Mindig forró csokit kért, mert akkor még ugye nem ihatott kávét, de nem ez a lényeg! Szóval, elég jóba lettünk, ám, amikor elkezdte az egyetemet, ahogyan te is, akkor már nem járt annyit ide, és mivel te régen nem igen jártál ide, és csak most kezdtél el dolgozni, így nagyon nem találkozhattatok. Aztán jött a Wonho ügy, aminek a részleteit még mindig nem vagyok hajlandó elmesélni, úgy hogy ne is álmodj róla! –nézett rám ekkor szúrós szemekkel. Ismert már annyira, hogy tudja, ilyenkor csak azért is beletrolkodnék a beszédébe, hogy megtudjam, amit akarok. Inkább befogtam a számat gyorsan. –Szóval Jooheon szólt Wonho-nak, hogy én itt dolgozom, és ismer is engem, szóval az óta már megint ide járnak, ugye bár? Egyik nap aztán Jooheon oda jön hozzám, hogy kíváncsiskodjon felőled mindenfélét, mire én először el akartam küldeni a búsba, amiért kicseszett velem, de végül azt a tanácsot adtam neki, hogy legyen férfi, és ennél többet én nem vagyok hajlandó neki segíteni. Nem akarok kerítőt játszani! És, ahogy látom, végre felkötötte a gatyáját!

Akkor ez a papír tényleg nekem szól? Nekem adta meg a számát? És akkor ez most azt jelenti, hogy ő is érdeklődik irántam? Esetleg azt akarja, hogy randizzak vele, vagy csak barátként akar ennyire megismerni? Jézusom, már megint annyi kérdés van a fejemben, pedig elvileg Kihyun beszéde több választ kellett volna, hogy adjon, mint újabb kérdéseket. Mi van, ha mindketten csak félre értettük Jooheon szándékait? De hiszen barátom azt mondta, már régebb óta ismeri, így csak tudja, mit miért tesz, nem? Vagy lehet így is félre értette, vagy esetleg csak mindkettőnket fel akarnak ültetni? Na, ezt most verd ki a fejedből Lee Minhyuk! Te egy pozitív ember vagy, és senkiben sem keresed elsőre a rosszat! Ne most kezd el ezt a szokást, csak mert te nem bízol magadban, világos?

Belső viaskodásomat egy, a szemem előtt himbálózó kéz zavarta meg, amely a barátom tulajdonában állt. Biztos jó sokáig csak álltam egy helyben, és néztem magam elé üveges tekintettel, mert Kihyun kezdett ideges lenni. Gondolom, jó párszor próbált felébreszteni az elmúlt percekben a kábulatomból.

- Föld hívja Minhyukie-t! Hallasz engem? –megragadta vállaimat, majd rázogatni kezdett, ám látta, hogy már rég visszatértem az élők világába, így elengedett engem. –Nem kéne lassan órára menned véletlen? –mutatott a felfüggesztett órára, ami azt mutatta, hogy pontosan tíz percem van beérni az előadó termembe, mielőtt elkezdődik a tanítás.

Igaz, hogy be akartam érni az előadásra, de most már is volt a figyelmem középpontjában:

- De, Hyung!

- Figyelj! Most elmész tanulni… Aztán a szünetekben, vagy ha annyira nem bírsz magaddal, akkor az órákon is töröd a fejed ezen. Szerintem mire jössz délután, már lesz fogalmad arról, hogy mit csinálj ezzel! –mutatott rá a kis cetlire, amit ismét az ujjaim között szorongathattam, mintha valami mentőöv lenne. –De ha még sem sikerülne, akkor én megmondom neked, mit csinálj, mert én bizony már most tudom, hová fog ez vezetni!

- Hogy érted azt….

- Nincs kérdés! Menj szépen tanulni! –mielőtt újra megszólalhattam volna, már kint is találtam magam a kávézóból, és Kihyun be is csukta előttem a bejáratot, hogy még véletlenül se akarjak vissza menni.

- Francba vele! –bosszankodtam, de amint ismét ránéztem a karórámra, rá kellett jönnöm, hogy most tényleg van fontosabb dolgom is, mint hogy barátomat nyaggassam ezzel. –El fogok késni!

*

Amit Kihyun tanácsol, azt meg kell fogadni! Én is így tettem jó diákként, és egész nap csak azt az egy kis cetlit bámultam az órákon, a szünetekben pedig magamban mérlegeltem, mégis mit tegyek ezzel a helyzettel.

Az igaz, hogy vonzódom Jooheon-hoz… De még mennyire vonzódom hozzá! Imádom minden mozdulatát, minden megszólalását, és mindazt, ami őt jellemzi…! Ám, ha ez valóban egy randevúra való meghívás, akkor az már komolyabb cselekedett, mintha csak bámulnám a távolból, és vágynék utána. Nem tudtam volna egyelőre megmondani, hogy ez a vonzalom van-e olyan erős, hogy akár még szerelem is legyen belőle. Mert ha nem, és Jooheon-nak komolyak a szándékai, akkor meg is bánthatom őt, ellenben én is járhatok rosszul fordított esetben. Ha kiderülne, hogy többet is érzek, ám ő rájön, hogy nem működik ez nála hosszútávon… Az lenne az igazán szívás!

Szóval, mondhatjuk azt is, hogy egy babszemnyit sem haladtam előre a nap folyamán, és hamarosan mennem kell a kávézóba, ahová Wonho-ék megint menni fognak. Képtelen lennék most kiszolgálni őket, ha Kihyun megint játssza az antiszociálist, akinek emberitisze van. Hihetetlenül zavarban érzem magam már csak annak a gondolatától is, hogy én újra beszéljek vele.

Épp ezért szegény, drága jó barátomat igen meglephettem, amikor az egyetem végeztével úgy estem be az ajtón, mint akit üldöznek. Hát végtére is… A gondolataim elől próbáltam elmenekülni, szóval ez a hasonlat megállja a helyét, azt hiszem.

- Kihyun!!!! Ne tudom, mit csináljak! –jelentettem ki hisztisen, erre szemben álló barátom csak egy lemondó sóhajt engedett meg magának. Mivel le volt hajtva a fejem, így nem láthattam pontosan mit csinál, ám a hangokból kivettem, hogy éppen előttem áll. Ám én még erre sem emeltem fel kis kobakomat.

- És, ha elintézném neked? –hallottam meg a hangját, amivel egy mondatot ejtett ki a száján, amivel egyből örömtáncra késztetett.

- Tényleg megtennéd? –néztem fel rá, mintha csak valami istenség lenne. Aztán beugrott valami. –Mégis mit csinálnál ezzel a helyzettel, ha ÉN magam sem tudom, hogy Én mit csináljak? –igyekeztem kiemelni a lényeges tényezőket, hogy bizony itt most az ÉN szerelmi életemről volt szó, azaz annak kialakulásáról, vagy lehetséges történéseiről, útjairól. Már azt sem tudom, hogyan fejezzem ki magam!

- Csak bízd rám! Én mindent megoldok a legjobb, és számodra, meg számára is a legkedvezőbb módon! –jelentette ki barátom, majd betessékelt a raktárba, ahova általában ő szokott elrejtőzni. –Majd én kiszolgálom Jooheon-éket, addig te lelkiekben készülj fel a nagy találkozásra! –ezzel a mondatával pedig már ki is viharzott, hogy az egyetemről kijövő diáktársainkat kiszolgálhassa a délutáni csúcsidőben.

Szerintem senkit sem lepek meg azzal, ha azt mondom mennyire meg voltam ijedve. Legalább sok időm volt, ugyanis Wonho-ék csak mindig a csúcsforgalom után érkeznek, amikor már csöndesebb, és nyugodtabb a kávézó. Igaz, délután sokkal később évül el a hajsza, mint mondjuk reggel, mert akkor az emberek mennek munkába, vagy tanulni, ilyenkor viszont meg idejük, mint a tenger. Tehát több óra is eltelhet, mire vágyaim tárgya megjelenik a színen, így nem is értem Kihyun miért most száműzött engem a raktárba felkészülni. Bár ismerve magamat –és ahogy Kihyun is ismer már –nekem tíz perc nem lenne elég egy ilyen helyzet feldolgozására, pláne, hogy azt sem tudom, barátom miben is sántikál pontosan. Szóval, lényegében, mégis jól jött ez a pár óra!

Egy idő után annyi sok gondolatom lett a helyzettel, meg úgy ám blokk mindennel kapcsolatban, hogy inkább el akartam terelni a figyelmemet valamivel, így azt csináltam, mint Kihyun. Ellenőriztem a leltárat! És meg kell, hogy mondjam tényleg megértem most már legjobb barátomat, amiért ezt csinálja, amikor éppen elbújik Wonho elől. Teljesen kikapcsolt, és le is nyugtatott, ami biztos jól jön majd a későbbiek során, mert biztos, hogy amint meglátom Jooheon-t, a pulzusom megint az egekbe fog szökni.

A nagy rendezgetések közepette, egyszer csak kivágódott az ajtó, és egy igen élénk, és szeleburdi Kihyun lépett be rajta, majd megfogta a karomat, és elkezdett a hátsó ajtóhoz vezetni engem.

- Most hova megyünk? –kérdeztem, miközben igyekeztem lépést tartani barátommal, aki a lakásukra vezetett fel, ami az üzlet fölött helyezkedik el.

- Megyünk, és keresünk neked valami remek ruhát, amiben dögösen festesz majd –nézett rám, hátra, egy nagy mosoly kíséretében.

- De mégis, miért?

- Mert randevúd lesz! –jelentette ki, bennem pedig minden lefagyott. Hogy mim lesz!?

- Na, nem, nem, nem! –fékeztem le a bejárat előtt, és még véletlenül sem engedtem magamat tovább vonszolni. –Csak nem gondolod, hogy egyből megyek a mély vízbe?

- Minhyuk! Jooheon éppen lent vár téged, hogy elvigyen egy remek randira, ami után biztos vagyok benne, hogy minden rendeződni fog majd benned! Nem lenne jó ezen az egészen most átesni, mint, hogy itt stresszelj, ezzel magad körül is kétségbe ejtve másokat? Te egy mosolygós ember, aki fényt hoz másokra! Hát mit csináljunk, ha te is ilyen búskomor vagy, mert azon gondolkozol, „Mi lett volna, ha…?”

Megmondom őszintén, nem csak kicsit lepett meg Kihyun beszéde, hiszen ő sohasem volt az a romantikus alkat. Mindent reálisan látott, és mindig kereste a buktatókat a kapcsolatokban, hogy ez miért nem, azzal miért nem jöhet össze. De ezt tőle hallva igen furcsa volt, és… Melegséggel töltött el! Ha ő képes arra, hogy a nézeteit eldobva segítsen nekem, akkor én miért ne tehetném meg azt, hogy elmegyek egy randevúra azzal a személlyel, aki tetszik nekem. Hiszen egy próbát megér, nem?

- Rendben! –bólintottam, majd belépve a bejárati ajtón, máris belevethettük magunkat Kihyun ruhatárába, hogy megtaláljuk a megfelelő ruhámat az alkalomra.

*

Bár az elején tényleg jó ötletnek tűnt, hogy én és Jooheon most megejtjük majd a randit, vagy nem is tudom, mit akart a másik, de most elég kényelmetlen ez az egész.

Miután Kihyun-nal sikeresen kiválasztottuk azokat a ruhákat, amik viszonylag jók voltak rám, és még tetszetősnek is éreztem magam bennük, lementünk a kávézó elé, ahol már várt a randi partnerem. Hú, de fura ezt kimondani! Szóval, mi elindultunk, fogalmam sincsen, hogy hova, mert elvileg meglepetés lenne nekem, vagy valami ilyesmi. Persze nem hagyhattam ki, hogy ne küldjek egy utolsó segélykérő pillantást legjobb barátomnak, de ezt ő észre sem vette, ugyanis már nagyon elmélyülten szemezett Wonho-val, aki felajánlotta, hogy beugrik helyettem segíteni, amíg én elvagyok. Szerintem az-az ajakgörbület a kék hajú emberünk arcán nem sok jót ígér Kihyun számára.

A lényeg, hogy most itt sétálok Jooheon mellett, és fogalmam sincsen, hogy hova megyünk, de még témám sincsen, amivel előhozakodnék. Teljesen megnémultam, és egy hang sem jött ki a számon, ráadásul folyamatosan kattogott az agyam a megoldáson, ami miatt szintén nem tudtam semmire sem koncentrálni. Nevezhetem ezt ördögi körnek? Talán!

- Tudod, nem kell ám másképp viselkedned, mint általában! –szólalt meg hirtelen a mellettem sétáló személy, ezzel teljesen kirázva engem a transzból. –Nem azért akartam veled randizni, hogy utána meg másképp viselkedj velem –áh, szóval nem kell ezt ennyire túlgondolnom, értem! De… Várjunk, csak!

- Ez akkor tényleg egy randi? –kérdeztem teljesen elképedve, mire ő csak nevetve a fejét rázta. – Szóval akkor te tényleg akarsz tőlem valamit? De… Mégis hogyan, miért, és… és…

- Minhyuk! Ezért levegőt vegyél, kérlek! –fogta meg a vállaimat, majd szembe fordított magával. Istenem, milyen közel van! És azok a szemek, de gyönyörűek! – Ha lenyugszol, elmondok mindent, rendben? –csak bólintani tudtam, mire egy mosolyt küldött felém, a szokásos kis gödröcskéivel megspékelve, amitől pocsolyává is olvadhatnék. Keresett egy üres padot, majd mikor sikeresen talált egyet, kezemet megfogva vezetett az ülőalkalmatossághoz, és leültetett rá. Először azt hittem ő is leül mellém, ám ebben tévednem kellett. Egyenes elém guggolt, és megfogta a másik kezemet is, amit két mancsával fogott össze, és azokat nézte, amikor elkezdett mesélni. –Biztos vagyok benne, hogy Kihyun már nagy vázlatokban elmesélte a történteket, így csak kiegészíteném azt! –ekkor végre fel is emelte rám a fejét, így szemembe nézve mondta a következőket. –Nem tudom pontosan, mikor, vagy miért, de miután Wonho egyre többször akart a kávézóba járkálni, valahogy éreztem, hogy sokkal boldogabb vagyok, ha ott lehet. Ezt eleinte furcsálltam, hiszen középiskolás éveimben is mindig ott lézengtem, még sem volt eddig ilyen érzésem. Végig is pörgettem sokszor az agyamban, vajon miért? De választ nem találtam, viszont egyre többször néztelek, ahogy dolgozol, és mit tevékenykedsz a pult mögött, meg a vendégeknél. Persze még akkor sem kapcsoltam igazán, mert csak annyit éreztem, hogy közelebb akarok hozzád kerülni, jobban meg akarlak ismerni, és ez érdekes érzés volt számomra. Soha senkiről nem akartam eddig ennyi mindent tudni, mint rólad, Minhyuk! Sokszor már azon kaptam magam, hogy amikor órára egy szerelmes dalt, vagy a példaképünkhöz kellett írni egy üzenetet, én akkor mindig rád gondoltam. Te lettél a múzsám! –végig simított a kezeimen, és éreztem, ahogy a jóleső borzongás végig megy a gerincem mentén. –Sokszor elképzeltem már, hogyan mondjam ezt el neked, de nem mertem, féltem a valóságtól, a rossz következményektől. Így elmentem Kihyun-hoz, ő pedig azt mondta cselekedjek minél hamarabb, mert te magadtól nem fogsz semmit sem csinálni, ahhoz te túlságosan félénk vagy –jellemző! –Szóval remélem, elfogadod a vallomásomat, és adsz nekem egy esélyt! –mosolygott rám, majd, mint akibe villám csapozz, gyorsan korrigálni akarta magát. –Vagyis nem kell kötelezőnek venned… ha nem akarod, akkor nem kell válaszolnod, Izé… Én csak…

- Jooheon! –szólítottam meg szegényt, ugyanis rendesen paradicsom színű lett, annyira zavarba jött. – Elfogadom! Mármint elfogadom a vallomásodat, és szívesen megpróbálnék veled randizni! –mosolyogtam rá biztatóan.

Csak kettőt pislantottam, de az előttem térdelő már fel is állt, én pedig a karjai közt találtam magam a levegőben, miközben körbe-körbeforgatott engem, azt szajkózva, hogy mennyire imád, és hogy köszöni ezt az egészet. Hát, nem kicsit lepett meg a tettével, de én is csak nevetni tudtam rajta. Végtére is, boldog voltam, akkor meg miért ne nevethetnék?

*

- Kihyun! Megjöttem! –kiabáltam be az üres kávézóba, amikor átléptem a küszöböt. Már záróra volt, de én szerettem volna visszaszolgáltatni a ruhákat, amiket a randevúra kaptam.

- Na, milyen volt? –lépett elő a pult mögül legjobb barátom, én pedig egyből egy hatalmas ölelést adtam neki válaszul. –Szóval jól telt? Akkor most már mondhatom azt, hogy együtt jártok? –vonogatta a szemöldökét, amikor kiengedtem a szorításomból.

- Még csak azt beszéltük meg, hogy hetente egyszer-kétszer találkozunk, aztán meglátjuk, mi lesz –mondtam pirulgatva, és hogy ne kelljen barátom szemébe néznem, az ujjaimmal kezdtem játszani, mire Kihyun csak egy jót kuncogott rajtam. Tényleg! Eszembe jutott valami! – És Wonho-val ugye nem öltétek meg egymást, amíg távol voltunk? –amikor ezt kiejtettem a számon, mintha Hyung-ban elvágták volna az eddigi jókedve, és hirtelen elpirulva nézett mindenfelé a helyiség különböző sarkaira, miközben a tarkóját vakarta. 

- Hát, elvoltunk… Nem történt semmi érdemleges! –jelentette ki, ám a pirospozsgás arca, ami csak még aranyosabbá tette a rózsaszín hajával, nem éppen erről árulkodott. Aztán, mint egy hirtelen széllöketnél, barátom ismét felém fordult. –De nem is én vagyok a lényeg! Mesélj csak részletesebben! Mit csináltatok, hova mentetek pontosan? –kérdezte, majd elindult a hátsó ajtó felé, hogy felmehessünk a lakásba, közben a villanyokat is sorra leoltotta. Jól van, Kihyun, ezt most megúsztad, de csak azért, mert ilyen boldog vagyok!

- Jaj, el sem hiszed, de elmentünk egy cukrászdába, mert kiderült, hogy mindketten ugyanolyan édesszájúak vagyunk. Aztán meg… -és csak mondtam a magamét, miközben követtem fel barátomat a lépcsőn.

Végül olyan sokáig beszélgettünk a randimról, meg úgy általában Jooheon-ról, és a szájából elhangzottakról, hogy ott tértem álomra, legjobb barátom mellett, aki még mindig néhány téren egy rejtély számomra, ám mégis sikerült elérnie, hogy álmaim netovábbjával randevúzhassak, és a későbbiekben, talán, az igaz szerelmet is megtalálom benne.