Trick or Treat

Kicsikét felszívódtam két hétre, és nagy valószínűséggel a Friends With Benefits új részét még az őszi szünetben sem tudom majd hozni, mivel most kell a legtöbb projektet megcsinálnom (ami sok hosszú oneshot-ot ígér :D ) ráadásul házi feladataim is akadtak bőven. De addig élvezzétek ezt a kis Halloween alkalmából megírt irományt. Nem írtam még ilyen témájú oneshot-ot, sőt, nem is áll hozzám közel ez a téma, így nem tudom, mennyire sikerült horrorisztikusra csinálnom, a döntést rátok hagyom inkább.
(U.I.: Mellékesen megjegyzem, hogy World-ben 13 oldal lett az egész dokumentum :D )

Ha szeretnél a későbbiekben többet megtudni a munkáimról, esetleg az új részeket szeretnéd jobban nyomon követni, akkor az Elérhetőségeim alatt megtaláljátok a blog facebook oldalát.

Ajánlott zene:
The Nightmare Before Christmas - This Is Halloween
BTS - Butterfly Haunted Version
BTS - Baepsae Wonderland Version

Cím: Trick or Treat

Páros: SugaKook (BTS; Suga x Jungkook)

Besorolás: +16/+18

Műfaj: Slash, Shounen Ai, Yaoi, Romantikus, Angst, Hurt/Comfort, Horror

Figyelmeztetés: Szereplő halála, Vér, Kínzás, Gyilkosság, Bántalmazás

Összefoglalás: A Halloween egy ünnep, mely minden gyermek számára egyet jelent a sok édességgel, cukorkával, amit a jól megmunkált, ötletes jelmezeikért kaphatnak. Ezzel a véleménnyel élt együtt a kis Jungkook is, míg első egyedül töltött édességgyűjtő estéjén ki nem kezdenek vele az idősebb srácok és jól helyben hagyják őt. Onnantól kezdve már nem ugyanaz a Halloween, mint addig, sőt, még évek múltán sem múlik el a bosszúvágy a fiú számára. Egyik évben viszont ismét kénytelen kimerészkedni, hiszen az unokatestvérét kell elkísérnie a házakhoz gyűjteni. Ám azon a napon minden megváltozik Jungkook számára… Amely befolyásolja ÉLETÉT.

Utáltam, egyszerűen gyűlöltem a Halloween-t. Házról-házra járkáltál, miközben nevetséges jelmezekbe öltözve csináltál magadból komplett idiótát pár apró csoki reményében. Hiába, ha sikeresen összeszedtél, annyit, amennyi, szerinted, egy életre is elég lett volna neked, mert a szüleid, amint haza értél, már vették el tőled az egészet, mondván, oszt be magadnak. Mi értelme volt az egész felhajtásnak, amikor amúgy sem kaphattad meg, amit akartál. Bár, igazából, én még ezeken a dolgokon se törhettem a fejemet, hiszen nálam, az őseim, egy darab édességet sem találtak, mikor a nagy utazásaimról visszatértem.

Ennek oka általános iskolás koromban kezdődött, ahogy elsőnek mehettem egyedül az év legfélelmetesebb napján –bár ez inkább emberfüggő, ha úgy vesszük –mivel az azt megelőző években mindig elkísért valaki. Izgatott voltam, alig bírtam megmaradni a lábamon, tagjaim csak úgy reszkettek, nem győztem kivárni anyukám beleegyező bólintását, miszerint indulhattam végre. A jelmezemet hetekkel előtte kiválasztottam, amikor az ünnepély előkészületei még sehol sem voltak, illetve, órákat álltam a kosárkák részlegén, hiszen a legjobb edénykében szerettem volna tárolni az édességeket, amiket összegyűjthettem az esti túrám alkalmával. Olyan lehettem, mint aki egy új világba tévedt, ahol a horrorisztikus megjelenések ellenében, mégis minden világosabb, vidámabb volt, még a kísértetek is mosolyogtak, ahogy a többi természetfeletti lény, mik a házak előtt lettek dekorációként elhelyezve.

Maga a gyűjtögetés is fantasztikusan sikerült, főleg az akkori barátaim társaságában, kikkel, a véletlen folytán, egymáshoz passzoló jelmezeket választottunk magunknak –mindenki egy Marvel hősnek öltözött be –a zsákjaink pedig a nagy körutunk végére teljesen megteltek különféle nyalánkságokkal, melyeknek egy részét már út közben elkezdtük falatozni, nehogy mindet elvegyék tőlünk otthon. Sok nevetés, kacagás hangzott fel köreinkben, nem beszélve a sikongatásokról, melyeket egy-egy remekül elkészített jelmez csalogatott ki belőlünk, amikor ajtót nyitva, ránk ijesztettek a háztulajdonosok, nem beszélve egy kísértetkastélyról, melyet az egyik szomszéd készített minden évben. Átrenoválta a saját otthonát, hogy aztán a gyerekek végig szaladjanak rajta, végül a kijáratnál megkapják a jól megérdemelt cukorka adagjukat, melyet a bátorságukért cserébe szerezhettek meg. Minden jól alakult, minden tökéletes volt, jobb nem is lehetett volna számomra, mint azon az estén.

Akkor kezdődtek a bajok, amikor pár sarokkal odébb elváltam a többiektől, hiszen ők a város másik felébe mentek még gyűjtögetni, ám én inkább hazafelé vettem az irányomat, mert elégnek éreztem a beszerzett édességadagomat. Kezdetben semmi se történt… Amíg be nem fordultam a szomszédos utcába, melyen végigmenve csak pár méter lett volna otthonom biztonságos melege, de három illető megakadályozott a továbbjutásban.

Szabályosan neki csapódtam egy erősebb, izmosabb testnek, minek köszönhetően, a földön kötöttem ki, jelmezem pedig enyhén átázott az előző napi zápornak hála, ami tócsákat hagyott maga után. Egy szó nélkül gyorsan felkeltem, majd készültem meghajolni és bocsánatot kérni az ismeretlentől, hiszen azt gondoltam az egész az én hibám, mivel nem előre néztem, ezért történt az ütközés. Ám a következő mondatnál még a vér is megfagyott az ereimben, mivel nem volt számomra ismeretlen a hang, mely a szavakhoz párosult.

- Na, mi van, Törpe? –a hetedikesek félelmetes triója állt velem szemben.

Kis városunknak egyetlen iskolája van, mely óvodától, egészen a felső középig tart, az a három személy pedig, akikbe sikeresen beleütköztem a legbefolyásosabb családok következő generációi voltak. Minden, náluk fiatalabb gyermek egyenesen rettegett tőlük, hiszen simán megverhettek minket bármiféle következmény nélkül, mivel csak egy telefon a szülőktől és el lett simítva az ügy. Nem volt olyan ember, aki ne tudta volna megmondani, milyen emberek is ők, ám örökké nem élhettünk lehajtott fejű, meghunyászkodott kutyánként, így egyszerűen csak reménykedtünk benne, nem mi leszünk a következő áldozatuk, a többi felett pedig szemet hunytunk. A másik mellett álltunk, amikor vigaszt kellett nyújtanunk, de a harcokban sosem vettünk részt, elmenekültünk, elfutottunk a veszély elől. Tisztában voltunk a tényekkel, miszerint, ha csoportba ki is állhattunk ellenük, attól még ugyanúgy csattant rajtunk az ostor a szüleik által, kik a seggük alá tolták a pénzt minden egyes alkalommal. Hiába, a pénz a mozgatórugója mindennek ebben a világban.

Sokszor láthattam őket tisztes távolságból, amikor másokon vezették le a feszültséget, sőt, néha íriszeim elé került a látvány, ahogy egy-egy osztálytársammal bántak durvábban. A sok lila heg, vérző orr, esetleg felrepedt száj, mind-mind a tudatomba égett, a piszkos, beteges nevetésükkel együtt, mely az ő részükről a tiszta boldogságot, kielégülést hangoztatta, míg én egyenesen örültnek tartottam. Örültek voltak a szememben, amiért abban lelték örömforrásukat, hogy másokat láttak szenvedni, küzdeni a kegyelemért, melyet végül soha sem kaptak meg. A gyerekek reményvesztettsége hozta meg számukra az igazi Kánaánt, a megnyugvást, a Walhallába vezető utat, melyben kellemesen sütkérezhettek. Akkor nem ismertem rá a megfelelő szavakat, ám tudtam, mennyire veszélyes az a fajta aura, amit magukból árasztottak; sötét, élettelen, a boldogság leghalványabb szikrája sem mutatkozott meg rajtuk, csak a beteges, pszichopatás vigyor az, mely felfedte, mi járt fejükben, az pedig nem sok jót ígért a védtelen gyerekek számára.

Amint sikerült felébrednem a bambulásomból, kiborult édességeimmel nem törődve, felkaptam a kosárkámat, mely érzésre is már csak fele annyira volt nehéz, mint az ütközés előtt. A menekülés, az egérutak tömkelege az, mely a fejemben cikázott, ám hiába keltem fel a földről, hiába kanyarogtam jobbra, esetleg balra, már elkéstem. Falhoz szorítottak, a meglévő oldalakról pedig elállták a menekülési lehetőségeket, így egy nagy emberi ketrecbe zárva engemet, melyhez a hozzá való kulcsot valahova messzire, a végtelenbe hajították. Csapdába estem és nem tehettem ellen az égvilágon semmit, maximum törhettem, engedelmeskedhettem, illetve fejet hajthattam a nálam erősebbek felett, mely cselekedeteimet fölöslegesen tettem, mivel a verést így sem bírtam elkerülni, hiszen az szintén a műsor része kellett legyen.

Azon az estén egy törött szemüveggel –mely nélkül alig találtam haza, mivel a szemem már akkor nem volt a legjobb –egy teljesen üres, kifosztott édesség hordozóval, valamint szétszaggatott jelmezzel tértem haza, az arcomon, illetve karomon szerzett sebeimről nem is beszélve. Megvertek, megaláztak, ellopták a nehezen megszerzett jutalmamat, ráadásul szánt szándékkal összetiporták a látásban segítő lencséimet, a kerettel együtt, aminek következtében, már értelmetlennek tartottam felmenekíteni a földről, aztán a kezemben haza cipelni, újat kellett vennünk így is, úgy is. Lábaim alig akartak mozdulni, minden erőm elveszett a testemből, éppen, hogy nem ájultam a verandánk elé, amikor végre átléptem kerítésünk határát, és érezve a biztonság ígéretét, minden maradék energiámat felszabadítottam magamból, ahogy megnyomtam a csengőnket, mellyel kihívtam a szüleimet, ajtót nyitni. Sohasem fogom elfelejteni a megdöbbenést, melyet a látványom váltott ki őseimből; tehetetlenek voltak, megkötötték a kezüket, hiszen hiába mondtam el, mi történt velem, ők is tisztában lehettek a tényekkel, miszerint nem tehettek semmit a három srác ellen, amikor a legpénzesebb szülők álltak a hátuk mögött, akiket abban a kis városban csak el tudtunk képzelni.

Azóta egyszer sem mentem többet halloweenezni a barátaimmal, amit elég nehezen akartak elfogadni, főleg, mert nem meséltem nekik semmit arról az estéről, ám egy-két év után beláttak, veszett ügy vagyok. Lassan, de biztosan elkezdtem önvédelmi órákra járni, amikor alsó középiskolába kerültem, amely eredményezte azt is, hogy izomzatom, illetve fizikumom megnövekedett, így egy leheletnyi önbizalom visszaszállt a testembe, de a három bunkó ellen ez sem segített. Eggyel még elbántam volna simán, viszont ők mindenhova egyszerre jártak, vagy párba, vagy trióba, így az esélyeim ugyanúgy a nullán maradtak. Háromszor-négyszer cseréltünk új szemüveget az elmúlt pár év során, mivel a bántalmazóim sorozatosan a lencséim eltörésével szórakoztatták magukat, miközben ellopták az aznapi ebédpénzem, illetve egyszer bezártak a szertárba, ahonnan csak záráskor jöhettem ki, mert a gondnok sikeresen megtalált időben.

Hiába lett szálkás, enyhén izmos testalkatom, hiába hordtam napközben inkább kontaktlencsét, hiába jártam önbizalom növelő órákra, amikor az életem megrontói attól a bizonyos halloweeni éjszakától kezdve minden napomat megkeserítették, holott az előtt még csak kutyába sem vettek engem. Nem tudtam, miért én, minek kellett engem bántaniuk, minek volt jó nekik, ha láttak a szenvedésemet –meg másokét is –egyáltalán, miért alakult ki bennük ez a hajlam. Feladtam egy bizonyos szinten; egyszerűen túl akartam élni az iskolát, utána pedig elutazni jó messzire, egy számomra kedvező egyetemre, ahol azt tanulhatom, amit szeretek, ők pedig nem jönnének utánam. Nem lenne több verés, bántalmazás, csúfolás, menekülés, félelem, semmi sem lesz a boldogságon, a felhőtlen jókedven és a szabadságon kívül. Amíg ez meg nem valósult, tartottam magamat, legalább a becsületemet nem engedtem elvenni.

Ezen a halloweeni éjszakán már előre elterveztem, miket fogok csinálni, míg az ide utazott rokonok elviszik az unokatesómat a cukorkagyűjtő túrára; mivel anyuék nyitottak mindig ajtót, így én békésen, a kanapénkon fetrengve nézhettem a sok horror történetet, mellyel tele aggatták a tévécsatornákat az ünnep idejére. Nem kellett újra találkoznom, a már végzős korban lévő, elkényeztetett hármassal, nem lett volna újra verés, a szemüvegem megmarad, melyet otthon viseltem már csak, mivel lusta voltam akkor a kontaktlencsékkel szórakozni, a saját házunkban meg senki sem törődött azzal, mit viseltem. Tökéletes tervnek bizonyult, én pedig nyeregben éreztem magam, amiért megúszom az estémet sértetlenül, egy nyamvadt karcolás nélkül fogok az ágyamba bújni, másnap pedig fel sem kelek majd délig, hogy utána a megmaradt édességeket a rokonommal együtt dézsmáljuk be… De arra nem készültem fel, ami a nagy gondolat menetemet is megzavarta.

- De én Hyung-gal akarok menni! –hisztizett a bejárat előtt álló szüleinek Taehyung, aki még túl kicsit volt, hogy egyedül menjen a házak között, idegenekkel az oldalán.

- Kicsim, ha ő nem szeretne, akkor nem erőltetheted rá –győzködte nénikém, de eléggé reményvesztett próbálkozásnak bizonyult a részéről, ami meg is mutatkozott előttünk, ahogy a kicsi gyermek hozzám rohanva nézett rám könyörgően, miközben nagy nehezen felmászott hozzám, majd körbeölelte a nyakamat karjaival.

- Kérlek, Hyung!

Normális esetben azonnal rávágtam volna az igent, ám abban a helyzetben egyáltalán nem fűlött az egészhez a fogam. Taehyung azon kevés emberek közé tartozott, akik egy rossz napomon ugyanúgy képesek voltak az arcomra mosolyt varázsolni, ráadásul csak annyit kellett tennie, hogy egyszerűen, teljesen természetesen játszott a plüsseivel, esetleg bukdácsolva szaladgált a kutyájuk után, kivel sokszor fogócskázott a házon belül. Imádtam a gyermeki ártatlanságát, mely a régi énemre emlékeztetett, a lelkesedését a felfedezések irányába, a kalandvágyát, hogy új dolgokat ismerhessen meg, valamint az örökös fantáziáját.

Azon az estén is, az anyukája által elkészített, saját ötlet alapján kigondolt jelmezt vette fel; valami furcsa űrlényszerű lénynek öltözött, melyhez még egy saját történetet is kreált. Emlékszem, egyik nap elmondta nekem, de én annyira fáradt voltam a sok házi feladatom miatt, csodálom, hogy nem ájultam a rokonom elé, ám szegény még így is megszidott, jelzem, jogosan. Viszont, ennek ellenére, el kellett ismernem, nagyon szépre sikeredett a ruha, ráadásul biztos nem találtunk volna olyan lurkót, aki csak hasonlót hordhatott. A jelmez feje szív alakú volt, az anyag színe, amiből készült, pedig piros lett, természetesen, míg az alsó rész világoskék szövetből lett összeeszkábálva, majd ezt az egész kompozíciót egy nagy kezeslábassá illesztették össze, bár az öcsém szerint, ez a kis űrlény legegyszerűbb alakja, mert igen, alakváltó az ő teremtménye. Ártalmatlan és aranyos, mint Taehyung maga. Csak ne egy génmódosító, genetikai laborban akarjon nagy korára dolgozni, hiszen, szerintem, az senki sem köszönte volna meg neki.

Ám hiába az aranyos tekintett, ha számomra a Halloween már rég nem azt a fajta szórakozást jelentette, mint a többi gyerek számára. Nekem valós, indokolt félelmeim voltak, mely erősebbnek bizonyult annál, minthogy az unokaöcsémet kísérgessem az utcákban, megvárjam, míg összeszedegeti a csokikat, aztán hazahozzam bármiféle baj nélkül. Erős izomzattal rendelkeztem, megvédhettem volna a kis csöppnyi testét, de három vérengző vadállat ellen még én sem állhattam ki egyszerre.

- Sajnálom, Taehyung, de… -ekkor pedig éreztem, ahogy valaki a hajamban matatott valamit, majd egy kisebb nyomást éreztem a fejem két oldalán. Pont olyan volt… mint egy fejpánt.

- Mi lenne, ha mégis elkísérnéd, mi meg addig elkészítünk mindent a vacsorához?

- Anya? –jobb kezemmel gyorsan lekaptam magamról a fejdíszt, melyet meg is néztem, hogy utána szörnyülködve nézzek fel szüleimre. –Nyuszi fül? Most komolyan? Nem elég, hogy kerek szemüvegem van, de még ilyet aggatnátok a fejemre? Ráadásul… -gyorsan letettem rokonomat, majd felállva odasétáltam őseimhez, aztán félre húzva őket suttogva folytattam beszédemet. –Tudjátok, hogy miért nem megyek már ki Halloween-kor. Nem tehetitek ezt velem! Mi van, ha megint megvernek, vagy esetleg, ami rosszabb… Mi van, ha Tae-t bántják, én pedig nem tudok rajta segíteni?

- Hidd el, kicsim… -fogott anyukám nyugtatóan a karomra. –Ezúttal semmi rossz nem fog veletek történni. Érzem, hogy egy apró vágás nélkül fogtok mind a ketten haza térni, Taehyung-nak pedig egy jól megrakott édességes kosara lesz majd. Kérlek szépen, fiam! Kísérd el most te!

- Jó megteszem –adtam be a derekamat, majd visszahelyeztem magamra a nyuszis hajpántot, közben éreztem, ahogy egy alacsony test a lábamnak ütközik, majd rövid karjaival körbefonja azt. –Gyere, Tae, gyorsan essünk túl rajta!

- Oké…

Igazából, meg kellett valljam, nagyon hiányzott az élmény, ahogy a sok jelmezes gyermek mindenfele rohangál, hogy minél több házhoz jussanak el, a vékony sikongatások, melyek jelzik egy-egy ijesztgetés sikerét, az elemekkel ellátott díszítések félelmetes nevetése, amikor egy ember elmenve mellette beindítja a játék érzékelőjét. A sok narancssárga, barna, bordó színek, mely a fák leveit tarkította, miközben egy enyhén borongós hangulat lepte el az utcákat, hiszen a hallottak ünnepén nem csak móka az élet. Mindenki gyászol, imádkozik elhunyt szeretteiért, ám előtte még jöhetett a mulatság, hiszen a halottak napja pár nappal később volt esedékes, előtte pedig kellett egy kis szórakozás, egyfajta kedvhozó mulatság, mely inkább érintette a gyerekeket, kik csak arra a pillanatra vártak. Ők még nem érezték át a Halloween szomorúbb, lehangoltabb lényét, számukra a cukorka, a mentás édesség, és a csoki, ami létezett az egész ünnep részéről.

A sok töklámpás elkészítése, mely eredetileg egy babonából született meg, de mostanra inkább az is csak egy jópofa elfoglaltsággá nőtte ki magát, egy igazi családi program lett belőle, ahol mindenki egy tetszőlegesen megalkotott fejet faraghatott a növénybe, melyet aztán közszemlére tehetett a többi ember számára. Valaki vette a fáradtságot az új lámpás elkészítésére, valaki az évek óta használatos, régi, ócska, műanyag tökjét rakta ki, de a lényegen az sem változtatott. A fényjátékok varázslatosak voltak, szemet gyönyörködtetőek, szinte, teljesen megfeledkeztem arról, miért nem akartam Taehyung-gal együtt menni, annyira magával ragadott a hangulat.

Végül a kis körutunk sem sikeredett rosszra, a többi gyermek kedves volt, unokaöcsém sokat nevetett a társaságukban, miközben a különböző házaknál sorra szedte be a finomabbnál finomabb falatokat, melyeknek számolását nem győzte minden látogatás után. Hangosan elmélkedett arról, melyiket fogja a vacsora után, esetleg a karácsonyig tartó napokon elfogyasztani, valamint melyiket adja nekem. Azoknak a cukorkáknak a nagy része, természetesen, olyan volt, amit ő nem szeretett, vagy nem bírta megenni, de nem szidtam érte, milyen önzőn viselkedik, hiszen én el sem akartam vele jönni, így örülhetek, hogy egyáltalán gondolt rám. Amint befejezte a szortírozást, máris szaladt a következő úti célunk felé, járása pedig inkább emlékeztetett egy gondtalan őzgida ugrándozására, mint egy ember lépéseire, de aranyosnak tartottam, amiért ennyire beleélte magát a halloweeni gyűjtögetésbe.

Az utolsó ház, melyet meglátogattunk az egyik barátom otthona volt, amikor pedig bekopogtunk, rendesen meglepődtem, ugyanis Jimin nyitott nekünk ajtót.

- Hát, te? –néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben ő egy visszatartott nevetéssel küszködött. –Nem mentél a többiekkel „bandázni”? És mégis, min nevetsz most?

- A fülek… -mutogatott rám, miközben hatalmas csaholásba kezdett. Nem viccelek, már a térdét csapkodta, annyira fuldoklott a nevetőrohamától. –Sohasem gondoltam volna… Ha egyszer újra látlak Halloween estéjén kint, akkor… Ez tárul elém –mutatott ismét rám, az egyik kezével pedig a kibuggyant könnyeit törölgette.

- Mi ilyen vicces, Jimin? –lépett hozzánk egy újabb személy, aki történetesen Seokjin-hyung volt, a baráti társaságunk egy újabb tagja. Amikor meglátott engem, hirtelen meglepődött, majd kedvesen elmosolyodott. –Szerbusz, Jungkookie, mi szél hozott ide? –kérdése után szúrósan nézett a kicsivel alacsonyabb Jimin-re, aztán rácsapott egyet a tarkójára, amitől a másik felszisszent az enyhe fájdalomtól, arca pedig grimaszba fordult. –Ne röhögj szegényen, nincs rajta semmi kinevetni való!

- A szüleim azt akarták… Igazából, pont Tae akarta… hogy kísérjem el őt, mivel még túl kicsi.

- Nem is vagyok kicsi –duzzogott az eddig csöndben figyelő unokaöcsém, majd elengedve kezemet felnyújtotta az édességes kosarát. –Csokit vagy csalunk!

- Milyen édes vagy –nyújt Jimin a kis tálkáért, amiben még bőven fellelhetőek voltak a különböző cukorkák halmaza. Leguggolt Tae-hez, majd egészen halkan kezdett beszélni, amit persze, így is meghallottunk. –Neked bármennyit szabad venned, de ígérd meg, hogy egyet sem fogsz Jungkookkie-nak oda adni, rendben?

- Megegyeztünk –bólogatott a gyermek, aztán tenyerestül belenyúlt a tálkába minimum háromszor.

- Mivel Jimin nem jutott el a válaszadásig… -néztem szúrósan az említettre, mire ő csak felemelkedett, lerakta a tálcát, majd egy szemtelen vigyorral jutalmazott engemet. –Miért vagytok itt ketten, és mi van a többiekkel?

- Fogadást kötöttem Hyung-gal, hogy végig tudja-e nézni a Horrorra akadva filmeket, anélkül, hogy felsikoltana mindegyiknél –dörzsölgette a kezeit Jimin, hiszen sejtette, hogy ezt az egész játékot ő már rég megnyerte. –Ha csak egy-két filmnél kibírja egy hang nélkül, akkor ő nyert, de már a második filmnél tartunk, és eddig folyton megijedt valamitől…

- Hosszú még az este Jiminnie –jelentette ki az idősebb, mire a mellette lévő csak legyintett egyet, aztán elköszönt tőlünk. Seokjin csak sóhajtott egy nagyot. –Nekem kell megcsinálnom az ebédjét a téli szünetig, ha ezt elveszítem. A többiekről szólva… Azt mondták, ha már te sem jössz szokásosan, meg mi ketten sem megyünk sehova, akkor inkább ők is otthon maradnak segíteni, esetleg osztogatni a kicsiknek –simogatta meg Taehyung fejét, ami inkább a jelmez volt, mint sem maga az illető, de az lényegtelen. –Haza mentek ez után?

- Igen, vacsoráznunk kell menni –megfordultam, miközben unokaöcsém kezét ismét megfogtam. –Jó mulatást, és sok sikert Jin-hyung! Én neked drukkolok.

- Sziasztok! –integetett még utoljára barátom, majd már el is tűnt a bezárt ajtó mögött.

Igazából, pozitívan csalódtam az estémben, hiszen jól éreztem magamat, sehol sem találkoztam a gazdag bántalmazóimmal, ráadásul Taehyung-gal lehettem egy kicsit.  Talán, még közelebb is kerültem a kis lurkóhoz, ami sokat számított nekem, hiszen jó példát szerettem volna mutatni számára, ami talán akkor sikerült is.

Az utcák kezdtek elhalni, a gyereksikongatások szintén halkultak, ahogy minden jelmezes gyűjtögető hazatért már, a házakban lévők pedig kapcsolták ki a díszvilágításokat, meg egyéb hangeffektjeiket. Szinte csak az utcai lámpák és a töklámpások adták a fényt utunk során, éreztem is, ahogy Taehyung jobban megszorította a kezemet. Hiába szeleburdi, élénk fiú, ilyenkor biztos megrémült, hiszen eléggé sötét volt kint, ráadásul az árnyékok is eléggé becsapósak lehettek, ahogy különböző ijesztő formákat öltöttek fel maguknak. Próbáltam nyugtatgatni a kicsit, hogy nincs mitől félni, senki sem fogja bántani, meg majd én megvédem minden szörnyetegtől, ami elébünk kerül.

Sajnos, hazudtam neki… ugyanis a következő eseményeknél nem tudtam azt nyújtani számára, amit megígértem.

Ismét megjelent a három alak, kik, akárcsak régebben, most is felénk tornyosultak, hiszen, mint korábban említettem, ők is eléggé kigyúrták magukat az évek során. Elfogott a déjá vu érzés, amitől teljesen megrémültem, belül reszkettem, féltem, megint megtörténik az, ami pár éve, ugyanígy, Halloween éjszakáján. Ezúttal pedig Taehyung-ot is bánthatták, amit nem engedhettem meg nekik. Rám bízták, felelősséggel tartoztam érte, a biztonságáért, hogy épségben haza térjen a szüleihez, ha pedig megszegtem ezt… Akkor nagyobb lenne a bűntudatom mindennél, pláne, ha elképzelem, milyen szomorú lenne a kicsi, amiért tönkre ment a szórakozása. Tudtam, hogyan érezné magát; ugyanúgy, mint én évekkel ezelőtt, mikor még én is ilyen hiszékeny és naiv voltam, akárcsak ő. Nem akartam, hogy ezek a tuskó, szívtelen férgek még egy életet tönkre tegyenek az önzőségükkel, így kész voltam feláldozni magamat unokaöcsémért.

- Nocsak-nocsak, Jungkookie, hát téged is látni erre? –nevetett fel öblösen az egyikük. –Azt hittem végleg elijesztettünk téged a Halloween-tól, de jó látni, hogy itt vagy te is.

- Ráadásul hozott magával még valakit –szólalt fel a második tag, kit azonnal követett a harmadik elmebajos is.

- És még édesség is van náluk, jó sok –húzta száját kaján vigyorra, aminek a látványától majdnem a betonra rókáztam, bár a hányingerem megmaradt utána. –Nincs kedvetek nekünk is adni belőle?

- Ja, úgy az összest? –hahotáztak egyszerre a „frappáns” viccükön.

- Őt hagyjátok ki ebből! –kiáltottam fel, miközben a hátam mögé tereltem Tae-t, ki csak reszketve engedelmeskedett nekem. Látszott nagyra tágult szemeiben, mennyire félt ezektől az emberektől, én pedig, ha kellett, lefoglaltam volna őket, hogy addig a kicsi elmenekülhessen haza, mivel, szerencsénkre, nem tartózkodtunk messze a szülői háztól, simán oda szaladhatott, hogy aztán szóljon a nénikémnek, bácsikámnak, esetleg anyáéknak. –Velem csinálhattok, amit akartok, de őt engedjétek elmenni!

- Rendben –válaszolta rögtön az egyikőjük, amin meg is lepődtem, hiszen túl gyorsan engedtek akaratomnak. –Amúgy is valami újat szerettünk volna kipróbálni… Te pedig tökéletes kísérleti patkány lennél rá.

Szemetek! Ennél szebben most nem fejezhettem ki magamat, mit gondoltam erről a három ördögfajzatról, de legalább az unokaöcsém biztonságban hazajuthatott így. Gyorsan magam felé fordítottam aprócska testét, mely még mindig reszketett a félelemtől, ám próbáltam nyugtató simogatások közepette megértetni vele a helyzetet és csak reméltem, a sokkos állapota ellenére felfogja, amit mondok neki:

- Figyelj csak, Tae! Tudom, hogy most félsz… minden okod meg van rá, de arra kérlek téged, menj haza és mondd azt anyáéknak, hogy pár barátommal elmentem szórakozni, oké? Megértetted? –enyhén megrázta a fejét, jelezvén, eljutott hozzá az információ morzsák halmaza. –Akkor fuss! Most! –engedelmeskedve parancsomnak, már szedte is vékonyka lábait, én pedig addig néztem távolodó alakját, amíg be nem fordult a sarkon.

- Akkor mehetünk Jungkookie? –befeszítettem minden végtagomat, majd kimérten felálltam, szembe fordulva a három démonnal. –Nem érünk rá egész éjszaka, szóval nyomás!

Először fogalmam sem volt, merre akartak elvezetni engemet, amíg meg nem láttam a jól ismert környéket. Ha az emberek tudatába beéghetett valami, akkor az a városunk temetője lehetett, a maga félelmet sugárzó valójában. Annyira ijesztő a hely, hogy különböző históriák születtek róla, melyek közül az egyik pont arról szólt, miért nem mert még a sírásó sem bejárkálni a területre, csak ha már nagyon muszáj volt. Kísértetek, élőholtak, vámpírok, várfarkasok, gyakorlatilag, ahány természetfeletti lény valaha létezett is, annyi fordult már meg a mi szeretteink nyughelyéül szolgáló nagy telken, legalább is, az emberek elmondása szerint.

A kerítéseket benőtték a különböző kúszó növények sokaságai, a fák teljes egészében elfedték a helyet, ezzel egyfajta titokzatosságot sugallva az emberek felé, így még az autókkal sem bírták megközelíteni a temető bejáratát, mindig kénytelen voltunk gyalog megtenni utunkat egy idő után, főleg a kígyózó sorok miatt, amiket az előttünk érkezők okoztak. Esőben, ködben, de főleg sötétségben, sohasem merészkedett senki még csak a hely közelébe sem, de még nappal is tartottak a sok sírtól, elkezdett gödröktől és a gyásztól terhes levegőtől. Ide az ember a végső útjára készült, aki pedig élni akart, messze elkerülte a helyet.

Engem, személy szerint, bár furcsán hangozhatott, de valamiért vonzott a hely különös, hátborzongató varázsa. A durva és kemény föld, mely akkor is csak úgy porzott talpam alatt, a kissé sötét fényviszonyok, amit egy-egy gyertya fénye igyekezett kompenzálni, mivel néhány elözvegyült öregebb nő, férfi már korábban eljött meggyászolni elhunyt házastársait, esetlegesen egy-két családtagot látogatott meg néhány magányosabb lélek, kik az óta sem találtak lelki békére szerettük halála után. A hatalmas pókhálók, amiket ki tudja mekkora monstrum alkotott meg egy nap alatt, sőt, néhányban rég a végzetükre váró, begubózott rovar hevert, kiknek talán nem lehetett reményt adni szabadulásukra, mielőtt a háló gazdája megéhezhetett volna. A szél süvítése, mely hangzásra, leginkább, egy elkeseredett sóhajtásra emlékeztetett, egy illetőtől, aki az utolsó fénysugarát elveszítve végleg kilehelte utolsó lélekerejét, azóta pedig itt keringett a temető környékén, várva, hátha meghallgatásra találnak segélykérései. A síremlékek sem lehettek jobb állapotban, tekintve, hogy senki sem mert a szükségesnél több időt rászánni a bent tartózkodásra; mindenki lerakta a meggyújtott gyertyákat, felületesen letisztogatta a köveket –természetesen csak azokat a szennyeződéseket tüntették el, melyeket akár a szél is simán elszállított volna onnan –aztán pár imát elmormolva, néhány gyémántcsepp kíséretében elfordultak a hallottak emlékét őrző helytől, majd nyúlcipőt húzva eltűntek, akár a kámfor. Mindent belepett a penész, a murva, a moha, sőt, sok helyen még mérgező gombát is felfedeztem, ahogy bukdácsolva haladtam bántalmazóim előtt.

Melegítő felsőm tiszta sár lett már, hiszen az idevezető úton számtalanszor gáncsoltak már ki, kezeimen több vágás keletkezett, melyek nem voltak súlyosak, de irritálták bőrömet. Erre tartják azt, hogy rosszabb egy kisebb felületi seb, mint egy mélyebb vágás, hiszen az idegek fentebb találhatóak, így nagyobb a fájdalom hatása. Szemüvegemet nem vették el, ám az egyik esésem alkalmával sikeresen lebucskázott orrnyergemről, a nagy kutakodásom közepette pedig hallottam, ahogy eltörik a lencséje, mivel valamelyik idióta szándékosan rálépett. Szerencsémre, csak az egyik üveg veszett oda, így fél szememre még tökéletesen láttam az előttem lévő utat, valamint a feliratokat, melyek egy-egy síron helyezkedtek el.

Ketten mentek előttem, egy pedig a hátam mögött noszogatott a gyorsabb tempóra, ahogy a kitaposott járdákon jártunk a sok elhantolt, eltemetett ember között. Fogalmam sem volt, merre vezetett irányunk, de ahányszor csak egy angyal szobrot pillantottam meg, egyből fohászkodni kezdtem, hátha az akaraterőm segítségével életre kelthettem, majd kezei közé kapva elszállt volna velem jó messzire ezektől az emberektől, kik valami szörnyűséget terveztek ellenem. Egy védőszent kellett nekem, ki megvédhetett a bajtól ilyen esetekben, de még kicsiként elvesztettem a hitemet bennük, amikor először éltem át azt a brutális támadást, ám ezek ellenében is újra visszatért gyermeki naivitásom, ahogy a fentiekhez fohászkodva kérleltem segítséget. Zokogtam, sírtam magamban, hogy engedjenek haza, hadd térhessek vissza szüleimhez, az édes kis Taehyung-hoz, aki nagy eséllyel már rég könnyek közt borult a nénikém karjaiba, hiszen tudtam, nem tartotta be a nekem tett ígéretét, miszerint azt mondja, csak a barátaimmal mentem el szórakozni.

Lassan kezdtük elhagyni a sok sírt, amelyeket sorban helyeztek el egymás hegyén-hátán, és már látszódtak a különböző kripták, melyek még régebbiek és lepusztultabbak voltak, mint a temető többi részei. Ezeknek az építményeknek a nagy része még az évezred forduló előtti időkből származtak, olyan huszadik század elejéről talán, nem emlékeztem rá pontosan. Egy valamit tudtam biztosra, még pedig, hogy ezeket a helyeket rég nem látogatják, hiszen az itt elhelyezett családok tagjai már rég mind elhunytak, vagy olyan messzire költöztek, hogy az évek múlásával teljesen megfeledkeztek az örökségükről. Ennek fényében, ezek a tömegsírhelyek még leharcoltabbak, még mocskosabbak lettek, mint bármi ezen a területen, a növényzet annyira belepett egyes épületeket, hogy egy betűnyi írás sem látszódott ki alóluk, pláne az én félig törött szemüveges valómnak, nekem végképp homály fedte egy-egy emléktábla faragványát.

Végül megálltunk a legnagyobb, a legrégebbi kripta előtt, ahol a két srác elkezdte kiveszíteni a bejáratot, miközben a harmadik tag erősen tartott engem, hiszen rájöttem, mit terveztek ellenem; be akartak zárni a hideg, sötét helyiségbe, egy csomó csontváz társaságában, Isten tudja, mennyi időre. Rúgtam, kapálóztam, de csak nem bizonyultam elég erősnek, pedig tényleg nem voltam már egy nádszál vékony gyermek, rendes izomzatot szedtem magamra, direkt az ilyen helyzetek miatt, ám támadóim sem lacafacáztak az évek során, ahogy tapasztaltam.

A zsanérok megadták magukat az erős feszítésnek, így nyikorogva kitárulkozott a hatalmas fa ajtó, melyen az engem szorító illető egyből belökött, majd felocsúdni sem maradt időm, máris bezárva találtam magamat a kripta belsejében. Kintről hallottam, ahogy jóízűen nevetnek rajtam, én pedig szégyen, vagy sem, de elkezdtem könyörögni nekik, hogy szedjenek ki onnan, mert nem akartam ott maradni. Dörömböltem a falapon, mely olyan masszívan állt, akár egy kőfal, semmi sem mozdíthatta el a helyéről, pláne nem az én gyengébb testem, hiszen még a támadóim közül is ketten kellettek az elmozdításához, akkor én mégis mit kezdhettem volna vele egymagam. Itt már csak a meghunyászkodás lehetett az egyetlen menekülő utam.

- Kérlek, engedjetek ki!

- Majd holnap reggel érted jövünk Jungkookie, addig pedig vigyázz, nehogy megtámadjanak a kóborló lelkek.

Kiáltoztam, sírtam, most már nyíltan, hiszen nem veszíthettem semmit abban a helyzetben, de ők csak nevettek, kacagtak az én nyomoromon, szinte visszhangot ütött a füleimben kárörvendő hahotázásuk, de ez nem a legrosszabb volt, amit megélhettem… Akkor lett az igazán nagy baj, amikor már őket se hallottam. Minden csöndessé vált; egy tücsökciripelés sem hangzott, hogy felidegesítse így is háborgó elmémet, egy holló se károgott, ahogy felszállt a magasba, halál hírét hozva a város lakóinak. Az én halálom hírét… Még a patkányok is visszahúzódtak rejtekhelyeikre, amikor felvertük őket portyázásuk közben. Egy pisszenést, egy sikolyt, egy jajveszékelést, semmit nem érzékéletem abból, ami körülöttem zajlott. A látásom is hasztalannak bizonyult, hiszen korom sötét volt a kripta büdös, áporodott belsejében, idő érzékem úgy szint cserbenhagyott, hiszen a fene tudta, mennyi ideje cipeltek magukkal azok a szemetek. Telefont szintén nem tartogattam magamnál, mivel meglátásom szerint, gondoltam, nem lesz rá szükségem arra az egy-két órára, amíg gyűjtögetni megyek. Én balga, idióta, hiszékeny barom! Egyedül maradtam a gondolataimmal, a sötétséggel, egy temetőnyi hullával, valamint a fullasztó csönddel karöltve.

A néma csönddel, melynek közepén hirtelen, nehézkes léptek zaja hasadt fel, kihozva engem a sodromból. A folyamatosan ismétlődő, ritmusos kopogások egyre közelebbről hallatszódtak, én pedig lélegzetvisszafojtva reménykedtem abban, nem hozzám akar jönni, nem hallotta meg, ahogy bezártak ide, én pedig a segítségért kiáltoztam. Inkább maradjak ott egész estére, de ne kelljen szembe néznem valami örült pedofillal, esetlegesen egy tömeggyilkossal, vagy, ami rosszabb… Egy élőhalottal, ki csak az én élettel teli valómra fente a fogát egész idő alatt.  Tudtam, gyerekes ilyesmikre gondolnom, hiszen ezek a lények nem léteztek, csak az emberek beteges kitalációi, amivel egymást ijesztgethették, ám én mindig is elhittem a történeteket. Éjt nappallá téve a különböző medvemondák után kutattam, más-más kultúrák szellemtörténeteit bogarásztam interneten, vagy ahol csak fellelhetőek voltak. Biztosra kellett mennem, mik vártak rám a nagyvilágban, mi az, amitől az ember rettegett, amitől kiverte a víz, ha csak rágondolt, mi az, amitől fejvesztve menekült mindenki.

Most pedig, talán én is találkozhattam egy ilyen szörnyeteggel, hiszen egyre közelebb hallottam a nehézkes, megfontolt, lassú lépteket, melyeknek kitűzött célja biztosan az én börtönöm volt. Túl közel volt már hozzám. Légzésemet igyekeztem megzabolázni, mivel a nagy izgalmak közepette úgy kapkodtam az éltető, jelenleg poros oxigént tüdőmbe, mintha rohamot kaptam volna, pedig csak féltem, mi történhet velem azon az estén. Annál a hideg érzésnél még az is jobb eset lehetett, ha azok a szemetek nem mennek el, kivárják, míg teljesen megőrülök a sötét, magányos kelepcémben, aztán ismét összevernek, csak ne lennék abban a borzalmas helyen többet.

Bebújtam egy sarokba, ahová viszonylag nehéz belátni, melynek tényét akkor realizáltam, amikor a fényhiány ellenében sikeresen kiszúrtam; ha én sem vettem észre egyből, csak ahogy hozzászokott a szemem eme vak feketeséghez, akkor az újonnan érkező sem vehetett észre engem, amikor belépett a kriptába. Abba a pici lyukban igyekeztem magam meghúzni, amíg vártam, mi következik ezek után; a lépések kezdtek lassulni, ám annál hangosabbak lettek, egyre közelebbről hallottam jövetelüket, a kavicsok súrlódása tette egyértelművé, hogy nem soká oda ér hozzám. Vacogtam, mind a hidegtől, mind a félelemtől, fogaim erősen egymásnak ütköztek, ezért letakartam számat, amikor hirtelen az ismeretlen léptek tulajdonosa elkezdte szétfeszíteni a kripta bejáratát. Innentől kezdve egy hangot se adhattam ki magamból, hiszen abban a néma csöndben, melyet csak az idegen kaparászásai zavartak meg, simán megtalálhatott volna, ha csak a zajt követte, melyet magamból adtam ki. Nehéz volt meglépnem az adrenalin löketem miatt, de lenyugtattam félelemmel átitatott testemet, így minimálisra csökkentve remegésemet.

A zsanérok ismét megadták magukat, ahogyan azt a három támadómnál is tették, ekkor ugyanúgy úrrá lett rajtam a rettegés egy másik szakasza, hiszen csak egy embert hallottam közeledni, előzőleg pedig két személy volt szükséges a nehézkes bejárat feltárásához. Mekkora erő lakozott benne, ha egyedül képes feltörni egy szinte már sziklaszilárdan bezárt falapot, melyhez az általam ismert legfélelmetesebb emberekből is ketten kellettek?

„Csak ne találjon meg, könyörgöm! Bármit, csak ne haljak meg most…”

- Hahó! Van itt valaki? –egy selymes hang, mely dobhártyáimat simogatta. –Hallottam, ahogy segítségért kiáltozol… Gyere elő, segíthetek neked.

A félelem sötét fellege egy csapásra megszűnt körülöttem, hogy helyét a megnyugvás és a szabadságérzet vegye át, ahogy az ismeretlen megszólalt. Akinek olyan bársonyos, fül számára kellemes hangja volt, az nem lehetett egy emberölő szörnyeteg, ki a feketeségből leste, mikor támadhatja meg a védtelen áldozatokat. Furcsán megkönnyebbültnek éreztem magamat, ahogy az a pár biztató szó elhagyta az idegen száját, ami szokatlan is lehetett volna számomra; sohasem volt rám hatással még senki ilyen mértékben, mindig a rettegésnek, a bujkálásnak éltem, közben titkon erősítettem magamat, erről pedig egy barátom sem tudott leszoktatni. Viszont… Ezt az illetőt meg akartam ismerni, megkérdezni tőle, hogyan csinálta, hogy lehetett képes arra, amire más azelőtt soha.

Kíváncsiságom felülkerekedett a pánikfélelmemen, így habozás nélkül másztam ki rejtekemből, szembe találva magamat a kiszabadítómmal, ki ugyanúgy engem bámult percekig, ahogyan én is őt.

Haja olyan fekete volt, akárcsak a helyiség többi zegzuga, ha nem a fény előtt állt volna meg, elzárva a kiutat, akkor tincseiből semmi se látszódhatott ki, melyek rendezetlenül és kuszán meredeztek a szélrózsa valamennyi irányába. Arca, nem is, inkább bőre, akár egy porceláné; fehér, hibát, karcolásmentes és teljesen sima, elképzelésem sem volt, milyen lehetett az érintése, ám megszállt a gondolat, miszerint kideríthetném, hiszen csak pár lépésre, valamint egy karnyújtásnyira helyezkedett el csak tőlem. Vágy fokozódott bennem, melynek nem tudtam ellent állni, nem is akartam, vonzott, egyben taszított. Az agyam egy kis szeglete még eszénél kellett legyen, mivel a vészcsengőm belül, hatalmas, éktelen visításba kezdett, azaz szükséges vigyáznom. Nem minden a külső, ami a szemünk előtt tárult fel sokszor; van, hogy a legszebb emberek a legmocskosabbak belülről, én pedig nem bízhattam meg egy idegenben.

Lejjebb vittem tekintetemet tökéletes arcáról, piros ajkáról, mely olyan bűnre csábított, amit addig sohasem tapasztaltam, ám szokatlan módon még sem rémített meg. Hiszen azelőtt mindig megijedtem az új érzésektől, nem bírtam elfogadni azt sem, amikor először lettem szerelmes az egyik lányba az évfolyamomból. Ám most más lett minden előttem… Sokkal… Tisztábban láttam, mi zajlik bennem; vágy, megvalósítás, szabadság, biztonságérzet, mind csupa pozitív érzelemként jelent meg kusza gondolataim hálójában.

Ruháját kissé szokatlannak találtam, mivel nem mostani divat szerint viselte, sokkal inkább hasonlított azokra a kosztümökre, amiket még a dédszüleim hordtak magukon a fontosabb eseményeken. Elegáns ing, melyen minden kis hajtás teljesen rendezetten volt összeállítva, egyetlen gyűrődés sem akaródzott megjelenni szemeim előtt. Ugyanez elmondható a cipőről, valamint a nadrágról is, mely szokatlanul furcsa párosítás volt számomra a hivatalos öltöny mellé, hiszen szinte rá simult a vékony, majdhogynem nőiesnek nevezhető, de mégis a határon belül mozgó lábaira. Az egész szett tökéletesen volt, akár csak a viselője.

Ekkor beugrott… Halloween éjszakája hódított az egész világon, így nagy valószínűséggel a srác jelmezt viselt, ami a régi hagyományos öltözeteket idézte, mégis egyfajta egyediséget vitt bele a szűk alsó ruházattal. Lázadó alkat, ki mégis a segítségemre sietett, amit igazán illett volna megbecsülnöm.

- Nem szeretnél kimenni innen? –kérdezte kuncogva, mire száz százalékosan kikapcsolt az agyam. A nevetése is káprázatos volt, zene füleimnek, akárcsak a hangja. –Nem szívesen várnám meg, amíg a kis barátaid, akik bezártak ide, visszatérnének.

- Igaz… Ezzel egyetértek –makogtam ki végre valami értelmes, összefüggő választ, miközben követtem kifelé az ismeretlen idegent.

A kripta ajtaja előtt ismét egymással szembe megálltunk, így felnéztem a szemébe, amit előzőleg nem tettem meg… hogy mekkora ostobaság volt az tőlem! Apró szembogarai olyan fénnyel csillogtak rám, melyet még sohasem tapasztaltam azelőtt; mint egy sötét ónix, melynek külsejét tökéletes mesteri kezek által elvégzett munka után állítottak ki az egyik legnevezetesebb múzeum központi elemeként bemutatva. Egy drágakő sem érhetett fel azzal a gyönyörűséggel, melyet annak az embernek a tekintetében véltem felfedezni. Lábaim rázkódtak, remegtek, bár már nem a félelemtől, ajkaim szintén hasonló állapotba kerültek, ahogy próbálkoztam a bemutatkozással, hiszen még sem gondolhatott egy tapló parasztnak, aki még a nevét sem képes kibökni. Ám olyan nehéz, mikor egy olyan átható, belső gondolatokig hatoló gyöngyszem tekintett valakire, mint abban a pillanatban rám.

- Én Kö-köszönöm, hogy… Megmentettél…

- Ugyan, semmiség, hiszen csak nem hagyhattalak bent, kitudja meddig, amikor tisztán hallottam, hogy bajban voltál –mosolygott rám kedvesen, mire hasonló ajakgörbületet produkáltam én is, csak sokkal visszafogottabbat.

- A nevem Jeon Jeongguk, de mindenki csak Jungkook-nak hív –hajoltam meg végül, sikeresen elmormolva a nevemet végre.

- Én Min Yoongi vagyok, örvendek neked –viszonozta gesztusomat, ám furcsálltam azt a fajta régiesebb, udvarias megszólítást felém, hiszen nem lehetett nálam idősebb a fiú, mégis úgy köszönt nekem, ahogyan a nagymamám szokott, ha új személlyel ismerkedik meg. –Mi tettél, hogy azok a kis lurkók bezártak ide?

- Éppenséggel semmit –húztam ki magamat. –Kiskorom óta zaklatnak, de nem csak engem. Az egész városban piszkálják a náluk kisebbeket, bár eddig… ilyet még nem csináltak, szóval ez új.

- Még szerencse, hogy a közelben jártam.

- Igen, az, szerencse –dörzsöltem meg karomat, mivel elég hűvös lett a levegő, ráadásul zavarban éreztem magamat Yoongi előtt. Furcsa érzéseket váltott ki belőlem, reakciókat, melyek nem egyeztek az általam ismert személyemhez, egyáltalán nem úgy viselkedtem, ahogy azelőtt tettem. –Szeretném neked valahogyan meghálálni, ha lehetséges…

- Éppenséggel –húzta ravasz mosolyra az ajkait. –Mivel Halloween van, igazán megszánhatnál pár édességgel…

- Nincsen nálam –halkítottam le a hangomat, mivel kissé irritált, amiért ezt az egyszerű feladatot sem bírtam teljesíteni. Egy árva cukorkát sem szedtem össze, amikor Taehyung-gal jártam a házakat, hiszen nem voltam jós, hogy előre lássam ezt az egészet. –Nincs valami már?

- Akadhat –szélesedett ki ajkainak széle. –Igazából vártam erre a pillanatra egy ideje –lépett közelebb hozzám, mire megrémültem. A tekintete megváltozott, sokkal inkább félelmet keltő, mint sem megnyugtató csillogással nézett végig rajtam, amíg alsó párnácskáján végig szántotta nyelve hegyét. –Légy a szeretőm… A halálod után!

Időm sem akadt felfogni szavait, melyek a valótlan, elképzelhetetlen valóságot visszhangozták, amivel, nem sokkal később szembe kellett néznem, ugyanis több végtelenül erős, határozott kéz ragadta meg testemen, több helyen is; karjaimat, lábaimat, még egy-két végtag a torkomon is megszorongatott. Ezek a semmiből előbukkanó szorítások hirtelen elkezdtek visszahúzni előző helyemre, vagyis vissza a kripta sötét termébe, egyenesen a falhoz szegezve engemet, mintha egy rab lennék, teleaggatva láncok tömkelegével, melyek biztosították szökésem lehetetlenségét. Szabadnak éreztem magam, nem sokkal ezelőtt, ám ismét csapdába estem, melyből már biztos nem juthattam ki élve. Újra ugyanazok a segélykérő kiáltások, eszeveszett bömbölés szakadt ki ajkaim közül, miközben a reménytelenség újra úrrá lett rajtam, a hidegrázással és félelemmel karöltve. Egyik hálóból a másikba gabalyodtam, de mostani sokkal szilárdabb erőteljesebbnek bizonyult az elsőnél.

A szorítás, mely a tagjaimon körbe érződött, egyre csak erősebb lett, míg aztán húzóerővé nem változott. Többé nem az lett a céljuk a semmiből előtűnt kezeknek –miknek egyáltalán nem volt fizikai valójuk, mégis olyan igazinak érzékeltem őket, mintha csak egy tényleges embersereglet készülne megkínozni engemet –, hanem a szabdalás; el akarták választani végtagjaimat testemtől, mely nem kis fájdalommal járt. Ordítottam, ahogy éreztem izmaim befeszülését, hiszen hiába voltak ruganyosak, még ha minimálisan is, de ekkora terhet már azok sem bírtak elviselni. Láttam magam előtt, amik a bőröm alatt mehettek végbe és ekkora fájdalmat okoztak gyenge, védtelen valómnak; izomzatom minden egyes sejtje a végsőket taposta, ahogy igyekeztek összetartóak maradni, nem engedni, hogy bármely részem is levájjon rólam, csontjaim, azokat összetartó porcaim ropogása alattuk pedig csak még kellemetlenebb helyzetbe hozott, hiszen azok ugyanúgy egyben tartották testem egészét. Ha azok is feladták a küzdelmet, biztosan szétszakadok, apró darabokra, akkor viszont búcsút mondhattam az életemnek végleg.

Nyakamat szintén erős kezek markolták, minimálissá csökkentve ezzel a légzésemet, melynek köszönhetően az agyamban fellépő oxigén hiány miatt az eszmélet vesztés szélére sodrottam, ahonnan a kínzó fájdalom folyamatosan vissza-visszarántott. Játszottak az érzékeimmel, a testemmel, a lelkemmel, élvezték, ahogy élet-halál közt lebegtem, ők pedig ítélkezhettek felettem, ahogyan akartak, akár órákig csinálhatták volna velem ezt az egészet.

Olyan voltam, akárcsak a pókhálóba ragadt szúnyogok többsége, kiket a pók már sikeresen megmérgezett, miután csapdába ejtette a vastag, szoros gubójába, melyet csak arra pillanatra tartogatott magában. Belülről felemésztett a maró nedv, szétszedett, felmarta belső szerveimet, miközben tagjaim elgyengültek, feladták a küzdelmet, ám hiába a fájdalom, hiába akartam kínomat kiadni a világnak, hiába akartam ordítani, sírni, egy hang sem jött ki már belőlem, hála a szorító kezeknek, melyek, ha a légzésemet teljesen nem is gátolták meg, hang egyáltalán nem szökött ki mostanra kékes ajkaim közül. Csak nyöszörögni voltam képes, az utolsó tartalékaimat is igyekeztem felhasználni, amik még maradtak bennem, hátha sikerül abból a hálóból kikecmeregnem, bíztam a lehetőségben, hogy valaki azon az estén mégis eljön korábban gyászolni, és meghallja, ahogy valaki az életéért küzd az egyik sötét kripta aljában. Erre mondták midig azt az emberek, hogy a remény tüze hal meg utoljára.

Ekkor az ismerős, lassú, kimért léptek ismét felhangoztak, ám ezúttal a lépcsőn lejőve, én pedig már tudtam, kihez tartoztak azok a veszedelmes cipőkopogások. Min Yoongi, ki nem ember, hanem egy szörnyeteg volt maga is, ám sikeresen megtévesztett engem földöntúli bájával, szépségével, kisugárzásával, mely olyan emóciókat keltett belsőmben, mint addig sohasem. Ahogy rám vetült árnyéka, mely a bejáratból érkező fény segítségével válhatott valóssá, nehézkesen felemeltem rá tekintetemet, de arra tényleg nem lehettem felkészülve, ami elém tárult.

A szépen elrendezett, vasalt ruha, sokkal szaggatottabb, sokkal régiesebbnek hatott, mint amikor először láttam. Mintha évek múltán vették volna fel újra, de a molylepkék és az idő vas foga rég kikezdte, ráadásul a poros padlásról menekítették ki, utána lusták voltak letakarítani, majd újra foltozni. Elhanyagolt, szakadt, istentelenül ronda, mely még emészthető lett volna nekem, de Yoongi szemei… Az ónix színű, gyönyörű, ragyogó lélektükrei hirtelen átcsaptak, vérengző, kielégületlen, szomjazó vérvörössé, mely olyan szinten világított a sötét helyiségben, hogy majdnem megvakulhattam volna tőle. Semmi emberséges nem volt azokban a kegyetlen, szadista íriszekben, amik csak rám fókuszáltak, csak az én szenvedésemet élvezték, annak minden percét, másodpercét, amíg végleg ki nem leheltem az utolsó lélegzetemet.

Közelebb lépett hozzám, majd egyik karját felemelte, kezével az államat közre fogta, így maga felé fordította tekintetemet, elnézni pedig képtelen voltam. Nem lett volna hozzá se erőm, se bátorságom, hiszen ki tudta, mit tehet még velem, ha ellenszegülök neki. Mosolya buja, mocskos ígéretekkel telve díszítette arcát, melytől a hideg kirázott. Hol az a kedves, kellemes hangú személy, aki kimenekített engem a veremből, amelyben csapdába estem korábban?

- Van hozzád egy ajánlatom –suttogta felém szavait, ugyanazon a simogatóan lágy hangján, mellyel még abban a lehetetlen pillanatban is képes volt megzabolázni szívemet, mely az utolsókat taposta. Undorodtam magamtól, amiért még mindig éreztem iránta vonzalmat, annak ellenére, hogy megkínzott engem, egy újabb béklyót rám aggatva vele. Hüvelykujjával végig simított alsó ajkamon, utána egy lenge csókot adott rá, aminek következtében, hiába szerettem volna, de nem fogott el semmi undor, sőt, ostobán akartam még belőle többet. –Lehet lassú, kíméletlen halálod, azaz hagyom, hogy ezek a kis lények itt szétszaggassanak téged négy-öt felé, vagy… Gyorsan megleszünk ezzel az egész procedúrával, ha hagyod kitépni a szívedet helyéről. A másvilágon amúgy is az enyém leszel, de külön megtiszteltetés lenne nekem, ha tényleg elvehetem a kis ketyegődet, majd magamhoz láncolhatom azt, a szerelmeddel együtt.

Beteges… Egyszerűen nincsen jobb szó arra a helyzetre, amibe keveredtem. Meghalok, az már biztos lehetett számomra az első perctől kezdve, hogy berángattak engemet azok a furcsa szellemkezek. Ennek ellenére én mégis elgondolkodtam az ajánlaton. Hagyom, hogy szétdaraboljanak, hosszú kínok között verdesve, akárcsak a rovar, mely teljesen feladta a reményét a pókkal, annak hálójával és mérgével szemben. Vagy, Yoongi egy szempillantás alatt kitépi aortapumpámat a helyéről, amivel gyakorlatilag, ha nem is azonnal, de mindenképp gyorsabban öl meg, mint az előbbi esettel. Megadatott az esélyem a választásra, és bár nem az életben maradás a másik… Amúgy is meg kellett halnom abban a pillanatban, abban a temetőben, annak a személynek a jóvoltából, aki kimentett engem, eljátszotta a hős megmentőmet, közben végig a halálomra fájt a foga, akkor már legyen minél gyorsabb az a halál.

- Tépd ki! –adtam ki az utasítást rekedt hangomon. Reméltem, meghallja, hiszen olyan erőtlennek hatott beszédem, hogy nem igazán bíztam az eshetőségében. Ám sikeresen eljutott hozzá parancsom, azt a mosolyt pedig, ami mondandóm hatására lépett az arcára, talán sohasem felejtettem el. Az abszurd helyzetünkhöz képest boldog volt, önfeledt, mintha a világ legnagyobb kincsét kapta volna meg általam.

- Ígérem, nem fogod megbánni, szépségem!

Ezután egyből ajkaimra tapadt, ám nem csak egy egyszerű szájra puszit kaptam ezúttal, hanem igazi szenvedéllyel teli csókot. A bizsergés ismét felülkerekedett a félelmemen, miközben éreztem, ahogy a fojtogató, erős szorítás végleg megszűnik, ezáltal szabaddá téve végtagjaimat, melyet nem voltam rest kihasználni. Karjaimat egyből a másik nyaka köré fontam, miközben hagytam, hogy Yoongi elmélyítse a köztünk történő érzelmi kibontakozást. Finom volt, gyengéd, olyan, mint mikor először megláttam őt, kezei olyan óvatossággal érintettek, mintha nem is ő, hanem én lettem volna porcelánból, mely eltörne a legkisebb atrocitástól. Hiába rettegtem addig, hiába minden félelmem, hiába csöngetett a fejemben folyamatosan a vészharang, miszerint meneküljek, amíg lehet, én mégis Yoongi-t választottam. Talán belül már én sem voltam teljesen százas, amiért nekem minden kínzás ellenére ugyanúgy tetszett az ében fürtökkel megáldott fiú, ám a halál torkán már ez zavart a legkevésbé.

Ekkor megéreztem, ahogyan egy éles döféssel széttörte bordáimat, hogy elérhesse szívemet. Az a fájdalom, mely azt követte, ahogyan puszta kézzel képes volt egy emberi csontozatot ilyen mértékben átütni, ráadásul még a bőrt is teljesen szétszakítani vele együtt, elképzelhetetlenné vált számomra. Ordítottam, de a csókunk miatt tompán szóltam, amelyet, szerintem, így is meghallottak, ha bárki tartózkodott volna a temetőben az idő tájt. Ketyegőm igyekezett abban a pillanatban is mindent beleadni, hogy életben tartson, ám így csak még inkább véreztem azon a hasadékon keresztül, melyben Yoongi keze tartózkodott, éppen készülve életem kioltására, amit hagytam neki. El akartam húzódni tőle, hiszen hiába ez a gyorsabb megoldás, attól még ugyanúgy fájt, mart, földöntúli kínt nyújtott számomra, ám a másik a szabad kezével tartott magához szorosan, el nem eresztve engemet. Közben sikeresen megmarkolta aortapumpámat, éreztem, amikor ujjai közre fogták dobogó szervemet, melyben vérem csak úgy száguldozott testem felé.

Egy erős szorítás, majd Yoongi végre elhúzódott tőlem, magával rántva szívemet, mely engedett a nyomásnak és kiszakadt helyéről. A fő- és mellék erekből folyamatosan áramlott vérem, de én csak üvöltöttem utolsó erőmből, mielőtt végleg elnyelt volna sötétség, mielőtt íriszeimet lehunytam volna, elhagyva ezzel együtt azt a kegyetlen világot, ahol csak fájdalmat kaptam, mit az a kevés boldogság sem volt képes kiegyenlíteni, ami ért engem.

Furcsa érzés az ébredés, pláne, ha úgy történt az emberrel, ha az elvileg meghalt. De ahogy kinyitottam szemeimet és elém tárult a kripta, amiben a halálomat leltem, Yoongi, ahogy a térdén pihentette fejemet, immáron ugyanolyan rendezett külsővel, mint amikor megtalált engemet, inkább… Éreztem azt, hogy élek, mintsem eltávoztam az élők sorából. Eleven lettem, éber, akár a sas, mindent meg akartam ismerni, amit addig emberi halandóként nem tudtam. Vágy, boldogság, felhőtlenség, melyre korábban áhítoztam, mind egyszerre ért engemet utol. Tetszett!

- Tudod… Élőnek is szép voltál, de így… -szólalt meg attól a pillanattól kezdve újdonsült párom, ki még mindig a hajamat simogatta, áhítattal a szemében, melyet csak nekem szánt. Engem nézett ekkora szenvedéllyel, mely lélektükrében játszott. –A vörös szemed egyszerűen káprázatos, szavak nincsenek rá.

Bár fogalmam sem lehetett, mégis hogyan néztem ki pontosan, ám Yoongi-t látva, volt egy-két sejtésem róla. Viszont nem ez foglalkoztatott engem a leginkább. Mind amellett, hogy végre szabad lehettem, leküzdöttem annyi akadályt, meghaltam, egy valami még igazán piszkálta agyam egy bizonyos szegletét, mely akkor nyert számomra világosságot, hiszen korábban a sok fájdalom miatt egészen eltörpültek azok a gondolatok.

- Mond csak Yoongi –még a hangom is teljesen másképp csengett számomra. Sokkal kifinomultabb, felsőbbrendű lett, szinte tiszteletparancsoló. –Megtennél nekem valamit?

- Neked bármit, szépségem.

- Bosszút akarok állni három emberen… Ebben kérem a segítségedet –húztam ajkaimat gonosz mosolyra, miközben kuncogni kezdtem, akár egy igazi eszelős, egy örült ember, de akkora már nem számított semmi.

Csak Yoongi, én és a tudat, hogy végre mindenért megfizetnek azok a szemét kígyók.