Envy

Cím: Envy (Irigység)

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)

Műfaj: Bromance, Hurt/Comfort, Dráma, OOC

Besorolás: +12

Összefoglalás: Átélted már valaha azt, amikor kiderült számodra, hogy legjobb barátodra irigykedsz? Irigyled a személyiségét, a tulajdonságait, a képességeit, de ugyanakkor csodálod is ezekért? El akarsz szakadni tőle, mert félsz, fájdalmat okozol neki, de huzamosabb ideig képtelen vagy nélküle meglenni? Utálod magadat, mert úgy érzed, te nem vagy elég jó hozzá, hogy ő nálad többet érdemel, nem pedig azt, amit te nyújtasz számára? Amikor viszont eljutsz oda, hogy végre távol tartsd magadtól, akkor látod a másikon a szomorúságot, ami miatt bűntudatod támad, így kezdet ismét, elölről az egész procedúrát, míg végül elszakad nálad az a bizonyos cérna? Ám az akár a barátságotokba is kerülhet? Ha nem, akkor Jimin most elmeséli, pontosan, milyen is az.

  A megvilágított gyakorló teremben található hatalmas, a teljes falat beterítő tükrön keresztül bámultam magamat. A többiek már régen haza mentek, amint a koreográfus kiadta utunkat, de én akkor sem tudtam velük tartani. Pontosabban vele nem akartam egy légtérben lenni.

  Törökülésben helyezkedtem az üveg elé, olyan közel, amennyire bírtam, nagyjából, egy karnyújtásnyira. Végig vezettem tekintetemet az öltözékemen, illetve arcom és testem különböző pontjain. Szőke, a megvilágításban szinte már sárgás hajam arcomba lógott, ám egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy talán hátrafésülhetném. Így is illet a hangulatomhoz, minek vesződtem volna akkor vele? Szemeim alatt halványan látszódó lilás karikák keletkeztek a kialvatlanságtól, valamint a folyamatos hajtásoktól, amit az elmúlt időben megszenvedett a csapat. Tekintetem üresen fénylett, ahogy szemeztem tükörképemmel; alig találtam benne életkedvet, egy aprócska boldogságot, ami megnyugtathatta amúgy is borús lelkemet. Arcom sápadt volt, akár a fallal lehettem volna rokonságban, sőt, egyenesen eltűnhettem mindenki elől, ha mellé álltam. Vékony és beesett képű lettem a sorozatos diétáktól, melyeket azért csináltam, hogy magamat sanyargassam, illetve jobban megkedveljenek a rajongóink. Színtiszta feketébe öltöztettem magamat, ám nem csak a gyakorlásra. A váltóruháim sem mutattak másképp, ráadásul ahhoz még egy sapkát és egy arcmaszkot is hozzápárosítottam.

  Nem voltam megelégedve azzal, amit láttam, bár ez nem újdonság, az én részemről. Állandó kételyek között éltem, amióta az ügynökséghez jöttem, de leginkább, a debütálásunkat követően váltam ilyenné. Ha végre megelégedtem azzal, amit nyújtottam, folyton találtam valami mást, minek a kivitelezésében javítani akartam. Ebben, persze, a sok negatív hangvételű megjegyzés sem segített, melyeket minden egyes felvételünk után kaptunk, esetleg egy montázs alatt találtunk. Egyikünk sem bírta rendesen feldolgozni az ilyeneket, az szívünkre vettük, hiába mondták, ne érdekeljen minket. Ezen a téren pedig én lehettem a legérzékenyebb.

  Hiába lettek kockáim, hiába gyúrtam ki magamat, az összes olyan hozzászólást komolyan vettem, ami arról szólt, milyen dagadt is vagyok valójában az ő szemükben. Onnantól kezdve csak nagyon nehezen tudtak kirángatni a szigorú keretek között tartott diétámból, melyet nem csak a dietetikus, de én magam is felállítottam. Megszabták, hogy ezt a fajta tésztát, esetleg ezt a húst még megehetem, ám én önkényesen azokat ugyanúgy elhanyagoltam, akárcsak a többi tiltó listás ételt. A srácoknak úgy kellett lenyomniuk egy-egy falatot a torkomon, az étkezés során. Mindezek ellenére még mindig találok magamon kivetni valót.

  Egyik kezemet levezettem pólóm aljához, ahol feltűrtem az anyagot, így szabaddá téve azt a területet. Ujjaimmal közre fogtam hasamon a bőrt, majd elkezdtem megnyújtani, láttatva ezzel, mennyi fölösleg látszódott rajtam. Torzítva láttam az egész műveletet; míg a valóságban éppen csak egy kicsit nyúlt meg a felület, addig a tükörben teljesen mást fedeztem fel. Mintha tényleg egy zsírokkal eltartalékolt hájat vettem volna kezeim közé, amik szinte lötyögtek rajtam mindenhol, az egész testemen.

  Hatalmas, mélyről jövő sóhajtás hagyta el ajkaim peremét, aztán leengedtem ruhám korcát, amint végeztem a nyomorgatással. Közelebb hajoltam az üvegfelülethez, utána, ugyanazon kísérletemet megcsináltam arcomon is; apró ujjaimmal csipkedtem magamat, hátha találok valami hibát, egy eltérést, ami nem tetszett volna nekem. Ekkor tekintetem levándorolt, a tükörképemről kezeim felé, amiken az előbb említett ujjacskák voltak láthatók. Sohasem szerettem, amikor ezzel kapcsolatban lettem nevetség tárgya, hiszen, bár kívülről azt mutattam, milyen szórakoztató számomra is, belül fájt nekem, mivel egy másik rendellenességemre mutattak. Egy újabb genetikai hiba, amit sehogyan sem tudnék kiküszöbölni, mert amíg fogyni képes voltam, addig a kezemet nem tudtam megnyújtani.

  Ökölbe szorítottam mindkét tagomat, jól befeszítve izmaimat, majd, egy idő után, ellazítottam őket, ezt a folyamatot pedig még többször megismételtem. Talán, egyfajta nyugtatásnak szántam, de már semmiben sem lehettem biztos, hiszen én se bírtam már magamon teljes mértékben kiigazodni.

- Azt hittem gyakorolni maradtál itt… -a hirtelen csöndet kettévágó hangra ijedten kaptam fel szemeimet, melyek legidősebb hyungom tekintetébe fúródtak. –Gondoltam visszajövök és megvárom, amíg végzel.

  Olyan gyorsan, talán, még sohasem pattantam fel ülőhelyzetből két lábra, mint akkor. Amúgy is kisebb termetem volt, a másikhoz képest, így fel kellett rá tekintenem, amikor beszéltem vele, ezt pedig nem akartam még alább hagyni. Utáltam, amiért a magasságom miatt kevésbé tiszteltek, főleg Jungkooktól tűrtem meg nehezen, ahogy gúnyt űzött belőlem minden egyes alkalommal. Ő a fiatalabb, mégis azért pofátlan sokszor velem szemben, mert az ő génjeinek hála, nagyobbra nőtt később, ezért még az alapból meglévő tiszteletem is lecsökkent a szemében. Jin-hyungnál viszont kimondottan gyűlöltem, amikor vele szemben kellett állnom, így a méretbeli különbségeink csak még jobban kirajzolódtak előttünk. Ő ez vicces megjegyzésekkel reagálta le, amelyek, normális körülmények között, nem lettek volna sértőek számomra, de oly módon, amiben mi voltunk, ez kevésbé esett kellemesen tőle. Egyenesen már fizikai fájdalomba csapott át, amit tett velem azzal a pár szóval.

- Mint látod, szünetet tartok, és egyébként… -leporoltam a piszkot nadrágomról, ami az ülő pozíciónak köszönhetően ráragadhatott a szövetre, de ez inkább egy, amolyan, pótcselekvésnek minősült. Nem akartam a másikra nézni, maximum a tükrön keresztül, ha nagyon muszáj volt. –Nem kellett volna ezzel fáradnod, egyedül is haza tudok menni, nem szükséges csőszködnöd fölöttem. Nem vagyok gyerek.

- Én azt nagyon jól tudom –ledobta kis táskáját az ajtó mellé, majd elindult felém, én pedig abban a másodpercben feszítettem össze minden idegszálamat. Egyik karját rátette vállamra, így félig-meddig körbeölelt engem, és úgy húzott magához közelebb, amit csak egy grimasszal díjaztam. –Ne légy ilyen morcos! Ha nincs itt valaki, aki rád szól, akkor késő estig itt maradsz, nagy eséllyel pedig, az egyik kanapén kiterülve töltöd majd az éjszakádat.

- Ez nem igaz! –megfogtam rám nehezedő végtagját, aztán erősen leemeltem magamról, szinte lecsaptam azt az oldalához. Hangos, durva léptekkel vonultam a cuccom felé, hogy felkapjam magamra a táskámat, hogy átöltözhessek. –Kérek pár percet, és mehetünk a dormba.

- Jimin! –már éppen ki akartam nyitna az ajtót, amikor megállított a másik hangja. Kezem a kilincsre szorult, miközben Jinre vártam, hogy befejezze a mondandóját. –Van valami bajod velem? Rosszat tettem, ami sért téged? Ha igen, akkor kérlek, mondd meg, ne kerülj engem!

  Nagy levegőt vettem, melyet lassan engedtem ki tüdőm fogságából, a befeszített vállaimat pedig leengedtem. Hogy mondhattam meg neki, mi az én bajom, amikor még én sem voltam képes pontosan megmondani azt? Miért vagyok állandóan tiszteletlen vele? Elviekben, ő a legjobb barátom, akivel a kamerák előtt minden vicces, nevetséges dolgot műveltünk, kikről a többiek is azt tartották, szinte elválaszthatatlanok egymástól. Ő az, aki minden hullámvölgyemben igyekezett kikászálódnom, segített a bajban, bátorított, megvigasztalt, túlléptetett az akadályokon. Mindezek ellenére én mégis úgy kerültem az elmúlt időben, mintha leprás lenne; ha egy helyiségbe tartózkodtunk, én azonnal elhagytam a helyszínt, még szólni sem volt ideje. Annyi kétes érzés kavargott bennem miatta, aminek definiálását képtelen lettem volna megfogalmazni neki. Egyszerűen csak könnyebb kikerülni a dolgokat, mint egyenest fejest ugrani beléjük.

- Jiminie… -a vállamra nehezedő kezétől, valamint, hogy hirtelen olyan közelről hallottam hangját, összerezzentem, de tekintetemet, még mindig nem vezettem rá. Egyenesen lefele bámultam, a cipőm hegyét vizsgálgatva, mint akinek érdekesebb az elhasznált felület vizsgálata, mint barátja szónoklata. –Mond meg őszintén! Miért kerülsz engem?

- Ez nem az, Jin-hyung… -felnézve láttam kétkedő arcát, mire igyekeztem legjobb színészi játékomat elővenni, hátha meg tudom győzni legidősebb csapattársamat. –Csak fáradt vagyok, sok a hajtás, és… Egyszerűen csak nincs kedvem most senkihez. Ez nem személyesen rád megy, mindenkitől próbálok egy leheletnyi távolságot megtartani, mert félek, hogy ingerültségemben valami bántót mondok neki –a hatás kedvéért, felemeltem egyik kezemet, majd tenyeremet Jin arcára simítottam, és ujjammal elkezdtem cirógatni. Tudtam, hogy ez valamilyen szinten mindig megnyugtatta, a hatást pedig most sem maradt el. Lágyan rá nehezedett az érintéseimre, közben láttam, ahogy szemei más sokkal bizakodóbban pislognak felém. –Csak szeretném elkerülni a fölösleges vitákat, oké? Nem akartalak megbántani, meg fájdalmat okozni… Fáradt vagyok, ingerlékeny, ezt pedig nem a társaimon akarom levezetni, főleg, nem rajtad.

- Rendben, megértem.

  Lassan leengedtem kezeimet, majd egy biztatásnak szánt, megjátszott mosollyal hagytam ott a másikat, azzal a mondattal, hogy várjon meg, hamar végzek. Az öltözőig elérve sok imát elmormoltam, mondván, nehogy kint törjek össze, ahol megláthatott valaki, főleg Jin-hyung. Hiába helyezkedett el az ajtó, a folyosó legvégén, kínszenvedés volt az oda vezető utam, míg végre kattanhatott mögöttem a zár, elzárva engem a külvilágtól valamennyire. Hátamat a falapnak vetettem, aztán komótosan lecsúsztam a padlóra, ahol térdeimet átölelve kezdtem sírni.

- Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? –szidtam magam fojtott orrhangon.

  Nem is tudtam már, mikor kezdődött nálam, de egyik pillanatról a másikra, azon kaptam magamat, mennyire szúrósan nézem Jin-hyung minden tettét. Ha főzött, ha valakinek egy menő, drága ajándékot adott, amikor elfurikázott minket, mert a menedzser nem ért rá, esetleg, amikor megbetegedésünk során ápolta gyönge lényünk. Mindig, de mindig átjárt engem, egyfajta szúró, maró fájdalomféleség, amelynek beazonosítása nehéznek bizonyult számomra. Egyik pillanatban jó kedvűen játszottam kedvenc hyungom társaságában, aztán hirtelen fáradtságra hivatkozva otthagytam csapot-papot, elmentem a szobámba, majd estig ki sem jöttem. Egyszerűen csak… Nem bírtam a másikra nézni, mert… Olyankor arra gondoltam, én miért nem tudtam olyan jól kinézni, mint ő. Miért nem vagyok olyan tehetséges, szép, vagy tiszteletteljes? Miért nem vettem le mindenkit a lábáról, mikor valami elegánsabba öltöztem? Esetleg, csak úgy általánosságban? Mije volt, amit bennem nem lehetett megtalálni?

  Sokáig kínlódtam ezekkel a gondolatokkal, közben kívülről azt mutattam, minden rendben az egészségemmel, a lelkiállapotommal, de belül… Fájt látni, Jin-hyung mennyivel jobb nálam, mennyivel szeretettel teljesebb, valamint tehetősebb, mint amilyen én valaha is lennék. Annyival több pozitív visszajelzést kapott egy-egy fellépésünk alkalmával, dicsérték mennyit fejlődött, ráadásul a klip felvételek során a színészi játékát is díjazták. Én bezzeg kaptam egy vállba veregetést, mondván megint hoztam a formámat. Miért nem mondták meg, miben fejlesztettem magamat? Egyáltalán, tényleg jó, amit csináltam? Vagy csak kedvesek akartak velem lenni, mert eleve érzékenyebb voltam a negatív visszaszólalásokra? Miért foglalkoztak többet Jin-hyunggal, mint velem?

  Sok kérdés kavargott a fejemben, amilyenekre soha sem kaptam teljes körű válaszokat, hiszen hangosan nem mondtam ki egyszer se. Belülről emésztettem a lelkemet, miközben lassan a teás bögrét is kiátkoztam az idősebb kezéből, annyira utáltam, amiért nem lehetett az enyém az a kis tárgy. Akartam az ő reflektorfényében fürödni, sőt, elvenni tőle mindet, az összes megvilágítást, ami kijutott neki. Akartam azt a vagyont, amely a birtokában volt, és amit úgy szórt el ránk, mintha fán termett volna. Akartam azt a szeretetet, amit ő kapott minden rajongótól, családtagjától, a csapattársainktól, valamint az ügynökség többi emberétől. Akartam a főzőtudását, mellyel mindig sikeresen elkápráztatott mindenkit, amikor fontosabb eseményeket követően nagy lakomákat csaphattunk. Kellett a külseje, a szépsége, a nyerő megjelenése, amivel bárkit elkápráztatott, sokszor, akár férfiaknak is megakadt a szemük kinézetén. Mindenét el szerettem volna bitorolni, hogy csakis az enyém lehessen mindene, ami volt.

  Kettős játékot folytattam magammal, hiszen hiába éreztem azt, amit, még ugyanolyan fontos szerepet töltött be az életemben a másik, mint azelőtt. Vágytam, hogy megöleljen a rosszabb napjaimon, a puszit sem hánytorgattam fel neki, ahogy a gondoskodását sem, melyet felém mutatott intenzívebben. Képtelen voltam összeszámolni azon alkalmakat, amikor Jin-hyung kijelentette, miszerint én vagyok a kedvenc csapattársa mindannyiunk közül, és engem tart a legjobb barátjának. Örültem neki, éreztem, ahogy a siker végig szánkázott rajtam, azt az érzést pedig senkivel se szerettem volna megosztani, soha.

  Voltak napjaim, akár a mostani, hogy szándékosan kerültem az idősebbet, mert nem bírtam a maró érzéssel, ami körbelengett engem. Olyankor csak nyugalom kellett számomra, hogy rendezzem magamat, utána visszaálltam a régi kerékvágásba, egészen a következő mély zuhanásomig. Tényleg nem értettem, miért lettem hirtelen olyan, amilyen, ráadásul definiálni sem voltam képes azt az érzést, ami akkor kerített hatalmába, mikor a másiktól kívántam elvenni valamit. Amikor mindent magamnak akartam, még magát Jin-hyung-ot is, annak ellenére, hogy a bajom forrásának ő állt a hátterében, még ha nem szánt szándékkal is.

  Lassan felkeltem a csempéről, mikor éreztem, ahogy a hideg végig ment rajtam egy kényelmetlen borzongást kiváltva belőlem. Vontatott léptekkel kerültem a zuhanyzó felé, útközben elő pakoltam a váltóruhámat, majd egy törülközőt magamhoz véve, beálltam a kabinba, ahol a kellemesen meleg vizet folyathattam megfáradt, izzadt testemre. Éreztem, ahogy a könnyek szintén követik a fölösleg útját, lefele, a lefolyóba. Eddig tartott a melankóliám, legalább is látszatra, hiszen, ha kilépek az öltözőből, ismét a mosolygós, kissé nyúzott, leharcolt Jimin-nek kellett lennem, aki nem haragszik legjobb barátjára.

  Ahogy egyre szorult körülöttem a húrok, egyenként odamentem a csapattársaimhoz, majd kikérdezgettem őket, arról a furcsa érzésről, ami engem nyomasztott. Neveket nem említettem, csak általánosságban meséltem el problémámat, valamint a legidősebbhez se látogattam el, mivel féltem, abból a csekély információhalmazból is rájönne, kiről beszéltem neki. Sokáig senki nem tudott rendes válaszokkal előállni számomra, míg én folyamatosan a körmeimet rágtam idegességemben, amiért nem jutottam egyről a kettőre. Majd… Egyik nap a legfiatalabb állít elém, miszerint rájött a kérdésemhez illő válaszra. Győzelmet éreztem, ahogy eljutottak hozzám szavai, alig bírtam egy helyben maradni, míg végre kibökte nekem azt az egy szót, ami teljesen megtört lélekben.

Irigység.

  Az emlék hatására keletkezett mérgemben ököllel ütök a falba, persze, nem olyan erőset, mint szerettem volna. Minden fajta érzelem közül, amit ismertem, pont, a számomra, legmocskosabbat tápláltam legjobb barátom irányába. Egyszerűen nem értettem, hiszen kisgyermek koromban, tinédzserként sem tagadtam meg másoktól a cuccaimat, a dolgaimat, szívesen osztozkodtam és soha nem vágytam mások szerzeményeire. Akkor mégis miért most, miért ő, miért? Pedig minden olyan jó lenne, ha ez a szörnyűség nem ékelődött volna közénk. Felhőtlenül nevetnénk egymás mellett, még a legrosszabb napjainkon is mosolyt varázsolnánk a másik arcára, viccelődnénk a többieken, együtt csinálhatnánk közös programokat, ahogy régebben tettük. Ehelyett folyamatosan kerültem őt, igyekeztem minden közeledtét visszautasítani, valamint kamerán kívül egyáltalán nem mutattam semmi kedvet arra, hogy vele töltsem a szabadidőmet.

  Zokogásomat visszafogva támasztom homlokomat a hideg csempének, ahogy igyekszem fejfájásomat enyhíteni. Elértem azt a határt, amikor már fizikálisan is jelentkeztek rajtam a stressz tünetei, ekkor pedig tudnom kellett megálljt parancsolni magamnak. Vége, szükségem volt ahhoz, hogy beszéljek a másikkal, kiadjam magamból, ami bennem lakozott, de nem tudtam, miként. Nem állhattam csak úgy elé, mindenféle bevezetés nélkül, ám azt képtelen lettem volna rendesen megfogalmazni. Így pedig ismét a gondolatmenetem elejére kerültem, ezt pedig többször ismételtem meg a mosakodásom során, amíg el nem zártam a csapot.

  Kilépve a párás kabinból jól megszárítkoztam, egészen addig, amíg a hajam is tűrhető állapotba nem került, utána gyorsan magamra aggattam a ruháimat. Nem volt a legkellemesebb a kinti hőmérséklet, hiába lett meleg odabent a zuhanyzásomnak köszönhetően, ráadásul a kocsiig el kellett valamilyen úton jutni, lehetőleg a megfázást elkerülve. Mivel a helyiséget csak mi használtuk, bátran hagytam ott az akkor elhasznált törülközőt, mivel senkinek sem jutott eszébe elvinni, másnap meg cserélhettem majd le békésen.

  Mielőtt benyitottam volna a gyakorló termükbe –ahol Jin-hyung, nagy valószínűséggel, már az órát bámulta percenként, mégis merre ténferegtem már –, még gyorsan rendeztem mimikáimat; vagyis igyekeztem, az idő közben jól betanult, szerepembe visszacsöppenni, majd kinyitottam az ajtót.

- Mehetünk, Hyung! –a másik csak meglepve kapja rám tekintetét, mire én is megilletődök. Ezek szerint, annyira még sem hiányolt, ha így bele tudott feledkezni a telefonjába. –Bocs, ha megzavartam valamit –feleltem flegma hangstílusban.

  Miért van az, ha kicsikét elfeledkezem arról, mennyit árthattam már neki egy-egy megnyilvánulásommal, akkor jött valami, amitől megint irigykedni kezdtem, esetleg dühös lettem a tettétől. Pedig semmit sem csinált, és igazából most sem értettem már magamat, mitől lettem ilyen, hiszen csak lefoglalta magát, amíg rám várt, de… Talán az zavart a leginkább, hogy nem aggódott értem, hanem letudta az egészet egy vállrándítással, aztán már nyúlt is a készülékért, amin elindított valamilyen játékot magának. Nem toporzékolt, nem kiabál velem, hogy mégis hol voltam annyi ideig, már a Han folyót megtölthettem volna azzal a vízmennyiséggel, amit elhasználtam. Nem dramatizálta túl a helyzetet, miközben krokodilkönnyek között vetődött a karjaimba, miszerint még arra a csekély időre is hiányoztam neki, főleg, mert nem tudtam, mi lett velem olyan hosszú idő alatt.

  Nem egyszer fordult meg eme ominózus esemény, mivel, talán két éve, hasonlóan sokáig maradtam a tus alatt, az edzést követően. Ugyanúgy megvárt engem a legidősebb, ám én a szokásos tíz perces mosakodásom helyett, majdnem háromszor annyi időt töltöttem el a meleg víz takarásában. Ezt követően fütyörészve caplattam vissza a termünkbe, ahol egy, a körmét rágó hyung-gal találtam szembe magam, ki a karóráját bámulta nagy bőszen. Amikor mindketten felfedeztük a másikat, Jin egyből oda rohant hozzám, miszerint ha nem jöttem volna öt perc elteltével sem, betöri az ajtót és kideríti, mi tart ilyen sokáig nekem, illetve bajom volt-e.

  Ám most, hasonló szituáció közepette, ő csak békésen üldögél, telefont nyomkodva, miközben én a hattyúk halálát játszottam el miatta az öltözőnkben, mert olyan mocskos embernek éreztem magamat. Az saját részemről nézve, igencsak jogosnak bizonyult az enyhe kifakadásom, de a másik oldalról megvizsgálva, talán nem ez a tényállás állt fenn. Ugyanis Jin-hyung lassan kelt fel helyéről, elég kétkedő pillantásokkal illetve engemet, miközben kikapcsolta az éppen futott játékát, majd a készüléket a zsebébe eresztette. Elém lépett, de én csak ugyanolyan megvető, haragos pillantásokkal illettem, mint előző megszólalásom alkalmával tettem azt.

- Jimin… Most már tényleg el kellene mondanod, mi bajod van. Ez túlmegy egy bizonyos határon –itt éreztem, ahogy az utolsó cérnaszál igyekszik megtartani az amúgy igencsak pattanásig feszült idegeimet.

- Túlmegy egy határon!? Komolyan!? –idegességemben megragadtam tincseimet, miután pedig meghúzgáltam őket, egy pár állatias morgás mellett, lecsaptam kezeimet magam mellé. Ennyi volt, eddig tartott a türelmem. –Fogalmad sincsen arról, milyen kimerítő veled lennem. Nem tudod, miket élek át, ha közeledbe kell lennem… Nincsenek szavak arra, hogy rendesen kifejezzem, milyen mértékbe tesz idegesség engem, hogy elvisellek téged –frusztráltan szívtam be a levegőt, amit ugyanolyan hévvel engedtem ki tüdőm fogságából. –Utállak téged! Utálom, amiért mellettem vagy! Mindent utálok, ami veled kapcsolatos, és bárcsak… -itt elakadtam, ugyanis, amint feltekintettem a másikra, amit egész kifakadásom alatt egyszer sem tettem meg, egyből megbántam, amiket mondtam.

- Hát így gondolod… -szólalt meg fojtott hangon, ahogy igyekezett visszatartani könnyeit, melyek igen nehezen sikerültek neki, mivel egy-két csepp már így is versenyt futott bársonyos arcán. Szipogott, szemei pedig vörösek lettek az erőlködéstől, ahogy igyekezett erősnek maradni, de engem nem tudott becsapni. Ismertem őt, jobban bárkinél, emiatt pedig nagyon jól tudtam, hol kellett volna meghúznom azt a bizonyos határt. Ez a fajta látásmódom okozta most a vesztemet; visszatartottam indulataimat, mert sejtettem, mennyire esik majd rosszul a másiknak, amit mondani fogok, de ennek következtében, olyan gondolatok hagyták el ajkaim peremét, melyet soha sem vettem komolyan. Gyerekes hisztéria volt az enyém, mit az előbb leműveltem, melyben csak az irigység maró, fájdalmas szavai hangzottak el. Jin-hyung mégis komolyan vette, mert egyszerűen ilyen természettel áldották meg. –Menjünk haza –karjával megdörzsölte arcát, így eltüntetve a kifolyt könnyeket magáról, majd felkapva táskáját eloldalgott mellettem, mivel a sokktól még mozdulni se voltam képes.

  Akkor ért a felismerés, miszerint, mindent elrontottam. Hagytam, hogy egy ostoba, mocskos érzelem olyan mértékben elhatalmasodjon rajtam, hogy elfeledjem, kivel beszéltem abban a pillanatban, amikor azokat az oda nem illő jelzőket használtam Jin-hyungra. Nem érdemelte meg, amit tőlem kapott, valamint biztos félre értette szavaimat, bár nem meglepő, mivel eléggé nyersen fogalmaztam a nagy kavalkádban, mely az elmémet uralta. Nem is magyaráztam meg igazán tettemet, csak hadakoztam, vádoltam, ujjal mutogattam, okok és érvek felvezetése nélkül. Ennél többet érdemelt volna tőlem; el kellett volna mondanom, miért érzek így, mit vált ki belőlem, ráadásul azt is, mennyivel jobb barátom bárkinél, akit eddig a sors mellém söpört, annak ellenére, mennyi kételyt halmozott fel bennem. A saját bizonytalanságom okozta feszültséget vezettem le rajta az előbb, pedig ő csak kedveskedni szándékozott nekem, ám még eme önzetlen gondolatát is úgy hurrogtam le magamban, majd hangosan, a füle hallatára, mintha valami bűnt követett el ellenem. Az irigység alattomosan bekúszott elmém rejtekeibe, majd olyan szinten beleitta magát a gondolataim hálójába, hogy már minden kis kedves cselekedet mögött hátsószándékot véltem felfedezni, esetleg az ellenem irányuló tiszteletlenséget.

  Ha nem velem törődött, azt akartam, hogy csak engem figyeljen a másik, én töltsem ki agyának minden egyes négyzetcentiméterét. Olyankor mindig szúrósan néztem rá, amíg be nem adta a derekát, és hozzám nem somfordált, ahol jól megszeretgetett engem, mint egy engesztelésképpen. Ha viszont ebbe a végletbe mentünk át –vagyis a legidősebb teljesen rám akaszkodott, akár a pióca –akkor folyamatosan el akartam magamtól taszítani. Olyankor mindig csak a saját hibáimat láttam ő általa, ki szöges ellentétemben állt; ami benne tökéletes volt, belőlem hiányzott. Azért a hiányosságért pedig ácsingóztam, éheztem rá, meg kellett szereznem magamnak, elvenni tőle, hogy ne az övé legyen, hanem az enyém. Önző, vak és irigy voltam, amik végül ide vezettek minket.

  Jin-hyung két méterrel előttem bandukolt a kivilágított folyosón, fejét lehajtva, járása meg igencsak életkedvtelenre sikeredett. El sem tudtam képzelni, mik játszottak le fejében az elmúlt pár percről; miken tanakodott, miről mérlegelt, mit gondolhatott rólam. Mind-mind ott keringett agyamban, miközben bűnbánó arccal igyekeztem kimutatni mélységes sajnálatomat, szemeimet pedig leszegtem, így csak az egymás felváltó cipőimet láttam, ahogy szelik a métereket, míg a kocsinkhoz nem értünk.

A járműbe ugyanolyan némán szálltunk be, mint amilyenekké az után váltunk, hogy az idősebb száját elhagyta az a bizonyos mondat, miszerint, ideje volt hazatérnünk. Hátra ültem, mert biztos begolyóztam volna attól, ha a másik mellett kellet volna eltöltenem a megmaradt időt, amíg elértük úti célunkat. Így is kényelmetlen helyzet volt az egész, hiszen abban a pozitúrában úgy tűnhettünk, mintha én, valami egyszerű, pénzes ember lettem volna, Jin-hyung pedig a sofőröm. Igyekezetem a tájat bámulni, közben nem összeomlani a kocsiban, de egy-egy alkalommal előre tekintettem, akkor viszont szemei összetalálkoztak a legidősebb fekete íriszeivel, melyekkel a tükrön át ellenőrzött engemet.  Megtehettem volna azt az apró lépést, hogy kezdeményezek egy beszélgetést, elmagyarázom, miként értettem azt, amit, de nem egy olyan környezetben kívánkoztam azt megtenni, ahol nem tudtunk a másikra figyelni rendesen. Jin-hyung zaklatott volt, ami eleve nem túl jó lelki állapot vezetés szempontjából így nem hiányzott az én hegyi beszédem még neki, amivel lehet, megint összetöröm lelkiekben.

  Amint megérkeztünk a lakásunkhoz, meglepve tapasztalom, ahogy feltekintve a mi emeletünkre, sehol egyetlen égő lámpa, mely fényét kiengedné az ablakon. Lehet, mindenki egyből pizsamába bújt, ahogy betették lábukat a küszöbön, azóta pedig öntudatlanul sodródtak az álmok tengerén, mit sem sejtve a köztünk kialakult vitáról. Nehéz is lett volna kimagyaráznom, hogyan történhetett az meg, hogy Jin-hyung boldogan, fáradtságot nem ismerve kerekedett fel, majd indult el értem a tánctermünkhöz, de amikor visszatérünk, már mindketten olyan fekete felhőket cipelünk a fejünk felett, mintha egy családtagunkat gyászolnánk. Talán jobb ez, mint a többiek előtt kibeszélni a dolgainkat, amiket csakis egymás között beszélhettünk meg, mivel azok csak ránk tartoztak.

  Átlépve az ajtót, mely a lakásunkba engedett minket, próbáltam minél gyorsabban levenni cipőimet, az illemnek megfelelően, mert láttam a másikon, mennyire sietősre vette a mozdulatait. Nem hagyhattam úgy elmenni, hogy fogalma sem volt arról, miket gondolok igazából, nem engedhettem téves eszmékkel az ágyában fetrengeni, miközben a szomszédos hálóban, ugyanolyan kínok közepette igyekszem álmot varázsolni szemeimbe.

- Jin-hyung… -karomat felemelve kezemmel közre fogtam könyökénél, így megállásra késztettem, még pont időben. Nem fordult felém, de láttam, ahogy válla megrázkódott egy kis időre, amikor mélyen beszívta a levegőjét. –Beszélnünk kell!

- Eddig nem akartál velem semmit sem megbeszélni, de most… -kitépte gyenge szorításomból végtagját, hogy felém fordulhasson megrovó, csalódott tekintetével, amelyeket egyenesen az én íriszeimbe nézett. –Most azt várod tőlem, miután megbántottál, jelzem, mélységesen, hogy majd leülök veled az asztalhoz, aztán ismét a képembe vágd azokat a szavakat, amiket korábban is mondtál? Ennyire ostobának nézel?

- Ez nem igaz –kezdtem heves fejrázásba, közben követtem a másik gyors, feszült, szapora lépteit a konyha felé, ahol végre fényt is kapcsoltunk magunknak. Mindketten viszonylag halkan beszéltünk, mivel nem akartuk felébreszteni a többieket. Tudtuk, hogy ez a mi ügyünk, és nem hiányoztak nekünk a többiek segítsége, kik a fáradtságtól, talán, még azt sem értették meg, miről fecsegtünk nekik. –Végig kell hallgatnod! Nem mondtam el mindent, amit akartam…

- Szóval van további sértegetés is –fordult felém. A benti étkező asztalunk két szélén helyezkedtünk el, egymással szembe. Testtartásunk merev és kiélezett volt, készen arra, hogy ugorjon egy rossz szóra is. Végül Jin-hyung volt az, aki elsőként levetette magát, mintegy feladva a kialakult helyzetet, aztán sóhajtva adta ki a következő utasítást. –Ülj le!

- Esküszöm nem azt akartam mondani, amit –gyorsan elhelyezkedtem az én oldalamon, törökülésbe, majd előre nyúlva megfogtam a másik, asztalon pihentetett kezeit. Jó jelnek vettem, amiért nem húzta el őket abban a pillanatban, amint hozzáértem, de a szemembe még nem nézett, mereven a falapra szegezte lélektükrét, amelyben minden érzelmet felfedeztem volna, ami lejátszódhatott benne akkor. –Feszült voltam és nem úgy fejeztem ki magamat, ahogy kellett volna…

- Hát akkor?

- Az utálat túl erős szó volt oda –hajtottam le fejemet szégyenemben. –Én csak… Egyszerűen… Irigy voltam –ejtettem ki végre azt a borzalmas kifejezést, amellyel engem lehetett definiálni az elmúlt időszakban. –Ha megláttalak, az utóbbi időben, mindig arra gondoltam, mi mindenben vagy te jó, vagy mennyi adottság, szerencse jutott már ki neked. Jól kereső családból származol, bárkire tudsz bármennyit költeni, csak hogy az illető boldog lehessen. Emlékszem, egyszer említettem, mennyire hiányolom a jegeskávét a mindennapjaimból, mert a kedvenc italom, de minden egyes nap nem akartam elmenni érte egy kávézó, vagy a büfébe, mivel az nekem túl sok kiadás. Erre te… Karácsonyra vettél nekem egy kávéfőző gépet, mondván ezt mindenki használhatja mostantól, ám én tudtam… Tudtam, hogy csak miattam tetted –szipogtam fel, ahogy újra felemeltem fejemet, így ismét ránézhettem Jin-hyungra, aki szintén visszatekintett rám vörös, könnyes szemeivel. –Ezzel pedig egy újabb tulajdonságodat mutattad meg számomra, nem is egyszer. Olyan önzetlen vagy, a sok pénz ellenében is, amelyet minden ember csak tanulhatna tőled. Gyönyörű hangod van, amit az elmúlt évek alatt csak még tökéletesebbre fejlesztettél, hiába készültél színésznek. A színi játékodról meg már ne is beszéljek, hiszen az egyetemet is elvégezted abból, ami szintén egy hatalmas teljesítmény a részedről. Te voltál az egyetlen, aki tudott közöttünk vezetni, ennek fényében pedig képes voltál plusz időt áldozni arra, hogy a legfiatalabbat vitted az iskolába, esetleg minket, az egyéb teendőinkre. Hihetetlen ételeket tudsz készíteni, ráadásul olyan boldog vagy, mikor az egész folyamatot végig viszed, majd látod az arcunkon, mennyire ízlik nekünk, amit csináltál, te pedig már csak annyitól is a fellegekben jársz, hogy ezt meg is mondjuk neked. Olyan szeretet és megértés van benned, ami sok emberben nincs, emiatt pedig olyan értékét képezed a csapatnak, amit szavakkal igen nehéz lenne kifejezni –engedtem ajkaimra kúszni egy fájdalmas mosolyt, ahogy első könnycseppjeim végig szántottak az arcomon. –A legjobb barát vagy, akit csak kívánhatnék magamnak…

- Akkor miért? Miért voltál irigy pontosan? –mindkét tenyerét megfordította, aztán pedig összekulcsolta kezeinket, hogy bátorításképpen megszoríthassa őket, így ösztökélve a folytatásra.

- Mert olyan akartam lenni, mint te –mondtam ki végül az igazságot. –Először észre sem vettem, de elkezdtelek egy bizonyos mértékig utánozni; nevettem azokon a vicceken, amiket mondtál, próbáltam minél több műsorodban részt venni, mint aktív tag, hátha hasonlíthatok majd rád. Azokkal a játékokkal játszottam, amivel te, ugyanolyan gyerekesen viselkedtem egyes helyzetekben, ahogyan te is tetted. De… Amikor rájöttem, hogy az már nem én voltam, akkor… Kétségbe estem –fejemet megrázva igyekeztem gondolataimból kiűzni az akkori emlékeket, mintha a beszédemmel együtt azok is távozhatnának a levegőbe. –Annyira te akartam lenni, hogy teljesen kivetkőztem már magamból. Irigy voltam, amiért te az lehettél aki, én pedig nem hasonlíthattam rád. Emiatt bírtam csak nehezen a társaságodat, mivel olyankor rossz embernek éreztem magamat, amiért ilyen mocskos, önző gondolatok jelentek meg a fejemben. Viszont… Az sem tetszett, ha hanyagoltál és inkább másokkal kezdtél el foglalkozni. Olyankor azt éreztem, mennyire fáj, amiért nem rám figyelsz, nem én vagyok számodra az első, nem lesed minden kívánságomat árgus szemekkel. Irigykedtem a külsődre, ami mindig hibátlannak mutatkozott előttünk, még ha álmodból keltettek is, meg a kitartásodra, amivel a tánc elé álltál, minden egyes alkalommal. Két véglet közé ragadtam, ezért pedig öntudatlanul is téged okoltalak, ez a nézet pedig beleitta magát az elmémbe végleg. Ezen pedig mindig annyira felidegesítettem magamat, hogy csak igen nehezen bírtam visszafogni az indulataimat. Olyankor egy sarokba vonultam, mindenkitől távol, amennyire csak lehetett –ujjaim már görcsösen szorultak a másik kezeire, féltem, hogy a vérkeringését is meggátolom, annyira erősen szorítottam őket. –Kérlek… Könyörögve kérlek… Bocsáss meg nekem, amiért így éreztem feléd! Abban a pillanatban megbántam mindent, amikor megláttam, mennyire fájtak az idegességemtől túlfűtött szavaim.  Kérlek!

  A hatalmas csönd, mely a beszédem végét követte, szinte idegőrlővé vált. Nem kaptam választ kérésemre, felnézni pedig képtelen voltam a másikra, amíg meg nem erősítette szándékát felém. Ő az idősebb, a tiszteletteljesebb, ami annyit tett, hogy meg kellett várni az ő elhatározásait, addig semmi meggondolatlan, elhamarkodott cselekedetet nem intézhettem felé. Ha azt mondja, az nem kifogás, melyet felvázoltam számára, valamint képtelen megbocsájtani tettemet, azt a hangnemet, amit megütöttem felé, akkor vége.

  Elveszíthettem őt, ami pedig csakis az én hibám lett volna, hiszen, ha nincsenek azok az emóciók, miket iránta tápláltam, akkor még most is békésen nevetnénk egymás társaságát élvezve. Zabálnánk az egészségtelenebbnél egészségtelenebb nassolni valókat, miközben az egyik kedvenc játékunkkal játszanánk, esetleg megnéznénk egy jó filmet, ami mindkettőnket érdekelt. Akár az erszényes mókusaival is szórakozhatnánk, akik szerencsétlenek, nem tudtam, hány ilyen bolondos délutánunk alkalmával élték át, milyen egy felnőtt testbe bújt gyermek kezei közé kerülni, ki még soha sem látott hozzá hasonló állatot. Hiányoznának eme közös programjaink; amikor együtt főztünk ki valamit ínycsiklandozó étket, mert a többiek lusták voltak segíteni az idősebbnek. Esetleg egy-egy közösen megejtett táncpróbánk, ahol Jin-hyung minden egyes szavamat úgy követte, mintha valami szentírás lett volna számára. Hiányzik, amikor Jjangu-t sétáltattuk együtt, ha a kis kutyus eljöhetett hozzánk egy kis időre. A közös bevásárlásaink, ahol a kötelezően megvett dolgok mellett, magunkat is meglephettük egy-két finomsággal, édességgel, amit a diétánk miatt egyébként nem engedhettünk meg magunknak. Ahogyan a nap végén, a többiek lefekvését követően, mi ketten leültünk a nappaliban, és kibeszéltük az aznapi gondjainkat, melyekre tanácsokat adtunk egymásnak.

  Remegtem, amiért még mindig nem kaptam visszajelzést az idősebbtől, pedig már sok idő eltelt az utolsó kimondott szó után, ami elhagyta ajkaimat. Az konyha falára felszerelt óra mutatója vészesen vágta arcomba a valóság kénköves poklát, miszerint közel tíz perce ültünk néma csendben, mindketten gondolataink mezejében járkálva. Én minden lehetőségemet latba vetve fohászkodtam, akihez csak tudtam, de Jin-hyung… Fogalmam sem volt mi játszódott le addig a fejében, és ami miatt ilyen sokáig burkolózott mély hallgatásba. Nyomasztó terhek nyomták vállamat, melyek egyre nehezebbek lettek a másodpercek kattogásával, mik sértették fülem világát. Ahhoz a szótlan légkörhöz nem igazán illett a monoton hangon lejátszódó mutató járása, ezért igazán idegesítővé vált számomra, hiszen csak azt az egy hangot hallottam egész idő alatt.

  Jin-hyung lassan rám emelte tekintetét, mire kiegyenesítettem magam, szabályosan vigyázzban álltam –vagyis ültem –annyira igyekeztem a legjobb oldalamat mutatni. Azok után, amilyen kegyetlen, alpári módon fejeztem ki magamat korábban, igazán megérdemelte a másik, hogy ezúttal, akár a kis angyal, úgy helyezkedjek vele szembe.

- Tudod, Jimin… Ezzel most lehet, kicsit megleplek de… -ahogy igyekezett rendezni gondolatait, nyelvével végigszántott alsó ajkán, majd mosolyra húzta ajkait, amit én értetlenül bámultam. –Eléggé vicces helyzetbe keveredtünk mi.

- Ezt hogy érted?

- Hát… -kuncogta el magát, amit még mindig nehezen bírtam felfogni. –Hasonlóan érzek én is, mint te –értetlenségemet hirtelen átvette a teljes megdöbbenés, hiszen nem akartam hinni a két fülemnek.

- Tessék?

- Bizony –bólogatott hevesen, amivel nyomatékosította az előbb elhangzottakat. –Én is sok mindent irigyeltem ám tőled… Igazából kezdettől, fogva, amióta jobban megismertelek. Olyan tehetséges táncos voltál, ráadásul, látszott rajtad, mennyire szereted csinálni, és nem csak a kényszer miatt végzed a feladatodat. Arra gondoltam, nekem miért nem mehet ilyen egyszerűen az egész, hiszen, ha rád néztem, sokkal könnyebbnek, szabadabbnak hatott az összes koreográfia. A hangod pedig… Sokat mesélhetnék arról, mennyit fejlődött, és, hogy kiket szégyeníthetnél meg a magas sorok kiéneklésével. Emellett mindig kedves, valamint jószívű is vagy, ami sokszor megmutatkozott, ha a két fiatalabbról kellett gondoskodni. Olyankor te voltál az első, aki jelentkezett arra a feladatra –elpirultam a sok dolog hallatán, amiket a másik mondott rólam. Tényleg ilyennek látott engem? –Csodáltam, amiért olyan bőszen betartottad a diétánkat, sőt, néha túlzásokba estél, amit nem szívesen hagytunk neked, de te akkor is kiálltál magadért, makacs voltál hozzánk képest. Sokat edzettél, amit csak a rajongók miatt tettél, valamint teljesíteni akartad az elvárásaidat, amik egyre nagyobbra nőtték ki magukat. Irigylem a birkatürelmed, mellyel elviselsz minket, míg én folyamatosan lobbanékonyan reagáltam a többiek bohóckodására. A külsőd pedig… Igazán nem gondolom azt, hogy ennyire nagy különbséget kellene tenned köztem és közted. Te is ugyanolyan jóképű vagy, több lány álma, kiknek te vagy a mindenség –elengedte kezeimet, majd felállt ülőpozíciójából. Mellém lépett, utána pedig kajait átvetette vállaimon, így félig én tartottam meg a súlyát. Mondandója közben szorosan kobakomhoz tartotta arcát, amit gyengéden neki is dörzsölt, ezzel kócossá téve szőke fürtjeimet. –Tudod, hogy léptem túl azon, mennyire irigyellek ezek miatt az adottságok miatt?

- Hogyan? –kezeimmel mindkét oldalon megfogtam alkarjait, majd hüvelykujjaimmal simogattam egy ponton a másikat.

- Arra gondoltam, ha különbözöl is tőlem, vannak olyan adottságaid, amik nekem nincsenek meg, az nem azt jelenti, hogy irigyelnem kell azokat tőled. Egyszerűen csak beletörődtem és rájöttem, te inkább kiegészítesz engem, minthogy a hibáimra mutatsz rá.

- Szóval…

- Igazából, tudod mit irigyeltem tőled a legjobban, már a kedvességed mellett? –kuncogta el magát, majd az egyik simogató kezemet felemelte, így elénk helyezhette apró ujjacskáimat, melyek kézfejemhez kapcsolódtak. –Ezeket a végtelen édes, pici ujjakat…

- Na, ne röhögtess!

- Pedig komolyan beszélek –felemelte fejét rólam, majd magával szembe fordított, aztán ismét megfogta ugyanazt a végtagomat. –Talán ezzel tudnám igazán jól demonstrálni, mire gondoltam –ezt követően pedig összefűzte ujjainkat, azzal egy nagy csomót képezve, melyet a kezeink alkottak. –Nekem nagy csontos ujjaim vannak, még neked kicsik és húsosak. Tökéletes ellentétek, melyek tökéletesen kiegészítik egymást.

  Lenézve az összetapasztott tenyereinkre, már tudtam, mire értette ezt az egész szöveget a másik. Mindketten irigyek voltunk, mindketten akartuk a másik jobbnál-jobb tulajdonságait, amiket mi magunk birtokolhattunk volna, ám szembe kellett néznünk a valósággal. Én nem voltam Kim Seokjin, ő pedig nem volt Park Jimin, azaz én. Nem lehettünk a másik bőrében, nem szerezhettük meg azt, amire vágytunk a másik személytől. Ám az idősebb hamarabb megtalálta a helyes utat, mint azt én gondolhattam volna. Sőt, a nagy önmarcangolásom végett, még azt sem vettem észre, ő mi miatt szenvedhetett, amikor nekünk a boldog arcát igyekezett mutatni, pedig belül ő is ugyanúgy megvívta a saját harcát. Nem egyszerűen kerülnünk kellett egymást, hanem megtalálni azt az arany középutat, ahol a különbségeinket összetehettük és kisegíthettük vele mindkettőnket.

  Nagyszerű példák voltak erre a táncóráink, melyeket a többiek hazamenetele után folytattunk a másik társaságában. Én tanítottam az idősebbet, ő pedig később dicsekedhetett vele, mennyit tudott fejlődni egyetlen éjszaka alkalmával. Ha én nem vagyok, akkor ő sem lesz jobb. Ám ugyanez a helyzet a diétámmal is; míg én mértékkel, már-már betegesen túlaggódva vettem be minden egyes falatot a számba, addig Jin-hyung úgy tömte magát a finom étkekkel, mintha nem lenne holnap. Ilyenkor, mindig hagyott egy egészen keveset a tányérján –tényleg csak annyit, hogy abba ne kössek bele –, azt meg felém tolta, miszerint egyem meg. Ilyenkor nem ellenkeztem, hiszen nem tűnt nagy adagnak az a mennyiség, de annál zsírosabbra sikeredett, kellő energiát adott a nap elkezdéséhez, vagy éppen lezárásához.

  Talán… vagyis… Biztosan rossz szemszögből közelítettem meg az egészet. Nem azt kellett volna néznem, miben jobb a másik, hanem azt, mivel tudna rajtam segíteni, hogy azt a képességemet fejlesszem, esetleg, gyarapítsam a tudástáramat. Nem irigykednem kellett volna, hanem belátnom, ő jobb nálam valamiben, a jövőben pedig képes lenni segíteni nekem, hogy én is jó legyek belőle, ha akkor nem is ment gördülékenyen.

- Azt hiszem, értem –motyogtam halkan, de még kellő hangerővel, ahhoz, hogy a másik meghallja.

- Igen? –előre dőlt, majd homlokainkat összeillesztette, így néztünk egymás szemébe. –Ez azt jelenti, hogy mostantól nem fogsz rám irigykedni, elmenekülni, vagy elzavarni a közeledből?

- Az elsőt nem ígérhetem meg, de a többit annál inkább –itt ferde szemmel nézett rám, mivel nem értette, miért így fejeztem ki magamat. –Jin-hyung… Én mindig irigykedni fogok rád, amíg csak ismerlek, hiszen ugyanúgy látom, mi az, ami neked megvan, de nem lehet az enyém. Ugyanolyan görcs keletkezik bennem, mint korábban, minden ilyen alkalom során, csak… Meg tanulom a jó irányba terelni ezt az érzést, és nem ellökni magamtól téged, ahogyan azt te is mondtad az előbb.

- Nekem már ez is megfelel –nevetett fel, aztán összeérintette orrainkat, amiket így egymáshoz dörzsöltünk. –Barátok?

- A legjobbak kerek e-világon!

U.I: Ezt a novellát még tavaly - majdnem egy éve - írtam a Kpop Fictions Írói Műhely Hét Főbűn nevezetű projektjére. A kijelölt részre kattintva megtekinthetitek a a további hat munkát, amelyet erre a témára írt a többi fanfiction író.