Cím: The Real Star Of Stars
Páros: KiHo (Monsta X; Kihyun x Wonho)
Műfaj: Songfic, Slash, Shounen Ai, Yaoi, OOC, AU, Romantikus
Besorolás: +12
Összefoglalás: Shin Hoseok egész életében a szülei ellen lázadt, miután belátta, hogy a folytonos győzelmekkel és jó jegyekkel sehogy sem tudta felkelteni az idősebbek figyelmét. Erőszakosabb, kegyetlenebb lett a diáktársaival szemben, míg a középiskola első napján verekedésbe nem keveredett, melynek következtében pszichológushoz kellett járnia. Nem fűlött hozzá a foga, ám kötelezően járnia kellett, míg egy napon kapott egy ajánlatot, ami megváltoztatta addigi gondolkodását és az emberekhez való viszonyát.
Ezt a songficet a Monsta X - NEWTON című száma alapján írtam WattPad-en sreni18 fanfiction író versenyére.
Jó olvasást!
Feladtam a próbálkozást, a megfelelést mások szemében, főleg a szüleim előtti parádézást. Amióta csak átléptem az általános tanintézmény kapuját az első napon már eldőlt a sorsom, amit nem én döntöttem el. Nevelőim mindig is arra törekedtek, hogy a legjobb eredményeket mutathassam fel, kiváló tanulóvá váljak, amellett pedig a sportban se legyek utolsó, sőt, mindig a dobogón kellett állnom, lehetőleg az első helyen. Ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt ők elgondolták szidás, érzelmi bántalmazás és tiszteletlen beszédstílus irányult felém, melyet akkor gyermekfejjel igen nehezen viseltem.
Büntetéseim legtöbbször további
tanulással eltöltött órák, melyeket a megszokott napokon szabadidős
elfoglaltsággal töltöttem, ám egy-két alkalommal egy új sportágat ismertettek
meg velem, melyet olyan fiatalon képes voltam végezni. Igazából, ha nagyon
pontosan akartam fogalmazni, nem is mondhattam szabadidőnek azokat a csekély
órácskákat, melyeket könyvek olvasásával, esetleg rajzolással töltöttem, mivel
a szüleim csak ezeket engedték meg nekem, mert szerintük a telefon, a
számítógép és a televízió csak rontaná az amúgy is silány elmémet, mit ők
kemény munka árán valamennyire már megcsiszoltak az évek során. Bábként
kezeltek, én voltam az útlevél egy jobb élet felé, amit már a születésem
pillanatában elképzelhettek maguknak.
Én megroskadtam a rám nehezedő
mázsás súlyoktól, a folytonos elvárásoktól, az érzelmi befolyásoktól, és hiába
nem emeltek rám addig egyszer sem kezet, minden egyes kimondott szavuk felém
felért egy arcul csapással, egyetlen kedves vagy biztató megnyilvánulásuk se
volt az irányomba, amely erőt adhatott volna nekem a rosszabb napokon.
Eme viselkedésük miatt egyre
zárkózottabbá, bizonytalanabbá váltam, miközben az addig lassan összekuporgatott
baráti társaságom tagjai mind elpártoltak mellőlem, mondván, semmi
szórakoztató, érdekes nem volt bennem. Egy begyöpösödött, érzelemmentes,
szívtelen tizenéves lettem, kinek egyik nap hirtelen összegyűlt minden
elfojtott haragja, bánata, lenyelt akarata és egyszerre tőrt ki belőle minden,
történetesen egy teljesen nevetséges atrocitás miatt. Egyik iskolástársam bánta
a kitörésem következményét, amikor utolsó évemet töltöttem az alsóbb oktatást
biztosító épület falai között, amire rátett a középiskola utáni keresés is,
mivel én és a szüleim ebben ugyanúgy összekülönböztünk, mint minden másban,
miután elkezdtem önállósodni. Egy ártatlan kérdés, ám én lilásra vertem a
védtelen testet, mi után kellő megdorgálást kaptam az iskola igazgatójától,
később pedig a szüleimtől, mely már fizikális fájdalommal kecsegtetett.
Életemben először kezet emeltek
rám, mely akkora sokként ért, hogy évekkel később is éreztem kezük lenyomatát
az arcom azon részén, ahová a csapást mérték, hiába gyógyult be a hatalmas
vörös folt pár nap elteltével.
Akkor nem kaptam komolyabb
büntetést, szüleim elintéztek mindent, így az eset nem került dokumentálásra,
természetesen mindezt nem az én érdekemben cselekedték. Belehaltak volna a
tudatba, ha azzal kellett sétálniuk az utcán, találkozni a barátaikkal, hogy
mindenki arról beszélt körülöttük, mennyire neveletlen erőszakos gyerek lett
belőlem, pedig milyen fényes jövő állt előttem. Megmenekült a család hírneve,
de ezzel nem ért véget az ámokfutásom.
Hónapokkal később, a
középiskolába jövetelem napján egy végzős, számomra ismeretlen okokból, belém
kötött, ráadásul olyan szavakkal, melyeket nem viseltem jó szemmel, nem voltam
képes csak úgy lenyelni, majd hidegvéremet megőrizve elsétálni mellőle, hiába
terveztem azt először. Kiprovokálta magának a bajt, azt hitte szívózhat egy
elsőssel, ki védtelen vele szemben, ám én visszaütöttem. Durván és erősen.
Amint az öklöm egyszer megérintette az álla vonalát, onnantól kezdve számomra
nem lehetett megállás, már a földön feküdt könyörögve a jóindulatomért, de én
csak püföltem, karmoltam, kiabáltam a fejével és rongyosra szaggattam a ruháit,
míg ki nem hívták a mentőket érte. A kezdeti elégedettségem, ahogy láttam a
félelmet, a tartózkodási kényszert mások arcán abban a pillanatban szállt el,
ahogy az igazgató irodájában a kezembe nyomták a kórházi számlákat, valamint
egy kérelmet, miszerint vagy tanácsadásra kényszerülök, vagy távoltartásit
kérnek a srác szülei ellenem, melynek következtében ki is rúghattak az
iskolából, de minimum magántanulóvá váltam.
Ez a hír ismét betett a
szüleimnél, ám idejük sem akadt képen törölni, hiszen a dili doki gondolatára
arcuk sápadtsága vetekedni tudott volna a tanintézmény frissen mázolt fehér
falaival. A hírnév mellett, ami szintén gyenge pontjuk volt az a pénz;
fölöslegesen nem költöttek rám, ezért nem tapasztaltam még meg, milyen egy okos
telefont használni, valamint azt a kellemes bizsergést, ami az ujjaimon
keresztül áramolhatott át, ahogy megérintettem egy laptop billentyűzetét. Csak
az iskolai tankönyvekre, egyéb tanulási eszközökre és sport felszerelésekre
költöttek abból a rengeteg papír értékű fizető tárgyból, ami számukra a mindent
jelentette. Egyből kérdezgetni kezdték az anyagiakat, ám ahogy megtudták, semmi
finanszírozni való nem akadt számunkra ezzel kapcsolatban, mivel ezek a
foglalkozások az iskolában történnének, a pszichológusnál. Ekkor pedig a
szüleim dalolva, minden gondot elfeledve írták alá a kérvényt, melyben
feketén-fehéren, erős nyomtatott tintával lett leírva, miszerint eme programom
mindennapossá vált, ugyanis a kötelező klubtevékenységek helyett voltam köteles
megjelenni.
Semmi kedvem, se ingerküszöböm
nem volt hozzá, hogy egy számomra ismeretlen felnőttnek kitárjam a
gondolataimat, legbelsőbb kényszereimet, amiket még magamnak sem vallottam be
igazán. Neki az a dolga, hogy a problémás diákokat meghallgassa, de én nem
akartam egy lenni azok közül a fiatalok közül, kiknek belsődémonjaik kívülről
is elkezdték felemészteni az illetőt. Élveztem, ha féltek tőlem vagy
mérhetetlen tiszteletet, irigységet éreztek irántam, ám amit sohasem mondtam el
senkinek – nem is tudtam volna –, hogy amekkora élvezettel töltött el eme gondolatok
sokasága, annyira keserített el engemet. Belül sírtam, könnyeket hullajtottam a
folyamatos magány és túlterhelés okozta súlyok miatt, melyek a hátam közepére
nőttek ki egyfajta púpként.
Sorra jártam a foglalkozásokra, a
nő kérdezett, ám én egyikre sem válaszoltam, csak akkor szólaltam meg, ha a
témát kevésbé feszegető, általános, semmiségekről szóló kérdésekkel bombázott
engemet. Semleges szerettem volna maradni, erősnek mutattam magamat, egy olyan
embernek, aki bármit megtett a feltörekvés érdekében, akárcsak a szüleim. Ezt jól megtanultam tőlük, ha már másra nem akartak időt szánni velem
kapcsolatban. A pszichológus próbálkozott, de mindig kudarcot vallott, hiába
jártam hozzá a hét minden napján, minden délutáni programomat mellőzve, sőt,
akadtak olyan napjaim, amikor a terápiám miatt enni se tudtam, mert egyből
mennem kellett edzésre, ez pedig megterhelte a szervezetemet. Ingerlékenyebb
lettem, flegmán válaszoltam mindenkinek, még a felnőttek, tanárok nagy része se
mert már felszólítani, csak a szüleim felé mutattam meghunyászkodás, hiszen nem
volt szükségem még egy pofonra, amikor az előző emléke is olyan mélyen beleitta
magát a tudatomba.
Egy valami jó akadt azokban a
foglalkozásokban, mely visszatartott egy újabb kitöréstől. Egy aprócska tárgy,
ami önmagában véve semmi értékkel sem bírt, sőt, közelről megnézve igen silány
minőségű kézzel készített miniatűr naprendszer modell volt, számomra mégis
nyugalmat adott. Ha úgy éreztem kiabálnom kell, valamit ütnöm, esetleg
dobálnom, csak ránéztem a kis műanyag szerkezetre, amit az ablakon beáramló
szél forgatott körbe-körbe, mintha csak az igazi bolygók mozgását szerette
volna ábrázolni. Szememmel mindig egy véletlenszerűen kiválasztott gömböt
követtem folyamatosan, egy idő után pedig fokozatosan nyugodott le háborgó
lelkem, aztán nem sokkal később már meg is érintettem az aprócska makettet.
Ahogy a kezeim között tartottam a különböző bolygókat, belegondoltam, mennyivel
jobb az a hatalmas univerzum, mely a Föld légterén kívül található. A sok
csillag, nagyra duzzadt bolygó és egyéb törmelék, mely a nagy feketeségben
lebegve szelik át a galaxist. Ezek az égitestek olyan hatalmasak voltak, a mi
emberi problémáink meg sem közelítették méretekben eme csodák nagyságát. Mi az
én kirohanásom egy szupernóvához képest? Ráadásul, ha csak a szónak a
jelentését néztem, teljesen új értelmet nyert számomra minden. Szupernóva, egy
csillag felrobbanása, de egy új élet kezdete is egyben.
- Mond csak, Wonho… Vannak neked
barátaid? – álomvilágomból a nő hangja térített vissza, mire ismét a Földön
találtam magamat, újra abban az unalmas egyszínű szobában, ahová minden egyes
nap jártam délutánonként, amióta az évnyitó ünnepségen kikezdett velem egy felsőbb éves.
Barátok.
Számomra már semmissé vált ez a
kifejezés, nem volt belső tartalma, csak a betanult szótári megfogalmazása
maradt számomra, ám nem váltott ki belőlem bármiféle érzelmet, ha ki kellett ejtenem a számon ezt
a szót. Ahogy kiskoromban sorra tűntek el mellőlem azok a személyek, kiket
akkor én is ezzel a szóval illettem, rájöttem, talán öntudatlanul is csak
kihasználtam őket, ugyanúgy választottam embereket magam mellé, mint ahogy az
eredményeimet szereztem. Mindig azt néztem, a szüleim mit szóltak hozzájuk; ha
ők látták a lehetőséget a nevelőkben, akkor a gyerekükkel simán játszhattam, ám
ha szegényesebb volt az adott család és nem abba a bridzsbe tartoztak, ahová a
szüleim, akkor mindennemű kapcsolatot kénytelen voltam megszakítani, hiába
lehetett a srác az osztálytársam. Sohasem voltak igaz barátaim, kik kimentettek volna a bajból, mellettem álltak a legmélyebb melankóliámban is, kihúztak a gödörből a támogatásukkal és kitartásukkal, esetleg bátorítást
nyújtottak a nehezebb napjaimon.
Továbbra is néma maradtam,
ujjaimmal pedig görcsösen kapaszkodtam a kicsiny makettbe, mely félő volt, hogy
összeroppan a kezeim között, ha olyan erővel szorítom tovább, mint abban a
pillanatban. Érzékeny témába kanyarodtunk, talán a szüleimmel kapcsolatos bajok
mellett ez a másik olyan érzékenységem, amiről nem szívesen beszéltem
külsőssel. Sőt, erről senkivel se beszéltem még, ahogy azt sem mondtam el,
milyen emóciók kavarogtak bennem minden nap, minden percében.
- Tudod, gondolkodtam – állt fel
a bőr fotelből a pszichológus, majd az asztalt megkerülve elém állt, jobb
karjával a barna mahagóni falapról pedig egy nyomtatott papírt vett el. A még
mindig erősen szorongatott modellt szabad kezével kifejtette ujjaim közül, hogy
az eredeti helyére rakja az asztal sarkába, mely talán az egyetlen szabad
terület volt az egész helyiségben. – Mit tudod, nem járhatsz
klubfoglalkozásokra, mivel ide kell jönnöd. Viszont nekem lenne egy köztes
megoldásom, amit ha elfogadsz, akkor kevesebbet kell ide járnod, valamint a
kötelességedet is bepótolhatod, ha szeretnéd – a kezében tartott papír felém
nyújtottam, amit én érzelemmentes arccal vettem el, ahogy pedig megláttam a
nagybetűs részt, egyből szemet szúrt a „Csillagász Klub” felirat. – A fiam
veled egy idős és ő akarta indítani ezt a klubot, de csak most hagyták jóvá…
Egy feltétellel – nyomatékosította mondandóját, ahogy felemelte mutató ujját. –
Megegyeztem az igazgatóval, hogy engedélyezi a klubtevékenységet, rendes
támogatást kapnak, ha a fiam mellé te is beszállsz, mivel a szabályok szerint
minimum két ember kell egy ilyen csoportba, hogy hivatalosak legyenek. Természetesen,
mivel a klubokba való járás is mindennapi elfoglaltság, így a terápiákra való
bejárásod is csökkenne. Nem lennél kötelezve arra, hogy az összes szabadidődet
itt töltsed velem, hanem a fiammal együtt kell majd vezetned a klubot. Mit
szólnál hozzá?
- Őszintén? – néztem rá a nőre
felvont szemöldökkel, mire ő csak kedvesen elmosolyodott és egy bólintás
kíséretében adta tudtomra, hogy a tényleges válaszomat várja. – Van más
lehetőségem? Ha elfogadom, akkor is minden nap el leszek valamivel foglalva, tehát
így sem lesz szabad egyik délutánom se. Ha viszont elutasítom az ajánlatot,
akkor meg itt fogok dekkolni továbbra is, mint eddig, és ugyanott lennénk,
semmi sem változna. Egyénként is… Miért akarnék a csillagász klubba
csatlakozni?
- Hogy barátot szerezz – mondta
ki olyan természetesen, mintha valóban olyan egyszerűen lett volna minden. – A
fiam már több hozzád hasonló fiatallal találkozott kicsiként is. Eléggé
empatikus, valamint nem mond rólad semmi rosszat és meg fog bízni benned,
főleg, mert sokat segítenél neki azzal, ha elfogadod az ajánlatunkat. Ráadásul,
ez neked is segíthet majd, hiszen lenne melletted valaki, aki meghallgat,
akinek te is szívesen mesélnél, nem úgy, mint most nekem, esetleg más
felnőttnek, ismeretlennek. Ha lenne melletted valaki, nem akarnád majd ennyire
elrejteni az érzéseid, illetve bántani, megfélemlíteni másokat annyira, hogy
mindenki rettegjen tőled.
- Kérdezhetek valamit?
- Hát persze, Wonho – ült vissza
a bőrszékbe, állát a kezein támasztotta meg, úgy mosolygott rám, ám amint újra
megszólaltam, az-az apró görbület egyből eltűnt az arcáról.
- Mit gondolnak rólam mások? –
nem mertem a nő szemébe nézni, csak a fekete tintával felmázolt sorokat
pásztáztam végig, bár semmit sem fogtam fel azokból a szavakból, melyek
előttem kavarodtak össze. Már tudtam, melyik utat fogom választani, de erre a
kérdésre mindenképp tudni akartam a választ.
- Őszintén megmondom neked,
Wonho, nem mondanak rólad sok szépet. Legalábbis, ami eljutott hozzám a
pletykákból, az alapján nincs igazán jó hírneved – húzta el a száját, ahogy
kereste a tekintetem, ám én továbbra se szándékoztam ránézni, főleg, mert
éreztem, ahogy lelkem tükre egyre párásabb lett, ahogy végigfutott testemen a
kétségbeesés hulláma. – Röviden és velősen; egy kártékony, fölösleges és
pusztításra ítélt vírus vagy, egy betegség, mely csak a rosszat hozza magával.
- És maga mit lát bennem, hogy
így próbálkozik ezt megcáfolni?
- Én azt látom, hogy próbálkozol
– ismét csak olyan könnyen ejtette a szavakat vörösre mázolt ajkain, mint korábban,
természetes módon kezelve, akár egy bizonyított tényt. – Próbálsz megfelelni,
ez pedig kikészített téged; belül zokogsz a magánytól, mivel a családi háttered
miatt mindenki el lett üldözve mellőled, kívülről pedig azt akarod mutatni,
hogy te egy magabiztos, erős, mindent elsöprő egyéniség vagy. A tested erős,
izmoktól tagadó, de a lelked világa szétesőben van, míg teljesen fel nem adod.
Ezt látom én.
- Tudja ez vicces – kuncogtam fel
a helyzetemen, ahogy az elmúlt éveket villámsebességgel pörgettem végig
emlékeim kusza hálóiban. – Abban igaza volt, hogy eddig a szüleimnek akartam
megfelelni, ezért pedig mindent megtettem, amit kértek tőlem, amíg rá nem
jöttem; akármit csinálok, sohasem leszek elég jó nekik. Emiatt pedig már rég
nem az a célom, ami korábban, nem próbálkozom semmivel se az elismerésükért.
Tanulni is csak magam miatt tanulok, hogy ne legyek sík hülye mire innen
kikerülök – tekintetemmel egy tollat kerestem, amikor pedig az asztalon
található fémtolltartóra révedt a tekintetem egyből oda nyúltam egy kék tintával
töltött íróeszközért. A kezemben tartott papíron található pontozott részre
gyorsan lefirkantottam az aláírásomat, majd a tollat visszadobva a helyére a
nyilatkozatot letettem a papírhalmok tetejére. – Az én célom az, hogy csillag
legyek. Egy olyan égitest, mely mindenfajta emberi problémáktól több fényévnyi
távolságra tölti az életét bármiféle gond nélkül. Csillaggá akarok válni. Ez
most már az egyetlen vágyam.
Meglepően gyorsan elintéződtek a
dolgaim, már, ami a pszichológussal való foglalkozásokat és azoknak az óráknak
a csökkentését jelentette, amit abban a teremben kellett töltenem minden nap.
Egy hét után már nem a jól megszokott irányba fordultam az aulában, hanem az
épület ellenkező szárnya felé tartottam, ahol a klubhelyiségeket helyezték el –
vagyis, amik nem sportok vagy szabadidős tevékenységeket takartak. Kezemben egy
apró cetlit szorongattam, amiben a kijelölt terem száma volt megadva, amit az
osztályfőnököm az utolsó óra előtti szünetben adott oda nekem. Éreztem, ahogy
izzadni kezd a tenyerem, azzal együtt pedig a papírt is összemaszatoltam,
meggyűrtem. Szerencse, hogy rég megjegyeztem a teremszámot, hiszen lehet, nem
is látszódott már rendesen a tinta – nem mellékesen, még az üdítőmmel szintén
leöntöttem, amikor az órán unaloműzésképpen a dobozt használtam ugratónak a
ceruzámhoz, amit aztán fel is döntöttem.
Elérkeztem a megfelelő folyosóra,
amelyen végig futottak a termek jobbra és balra is. A fejemben lévő számot
mantrázva néztem az ajtókra illesztett kiírásokat, díszítéseket, míg végül
jobbra az utolsó falapon meg nem találtam a számomra szükséges kiírást. „13-as
terem, Csillagász Klub.” Mély levegőt vettem, majd erősen rámarkolva a
kilincsre lenyomtam azt és kitártam magam előtt az ajtót.
A hely nem volt nagy, sőt, kifejezetten
kicsinek számított a többi tanteremhez képest, amikben addig az óráimat
tartották. Látszott, hogy ez egy tartalék helyiség, illetve nem a tanórák
ellátására szolgált, inkább külön kiscsoportos foglalkozásokra, amilyenek a
klubdélutánok is lehettek. A dobozok szanaszét lettek elhelyezve becsomagolt és
kibontott formában, mindre a terem számát írták fel, valamint milyen
kategóriába tartoztak. Makettek, furcsa színes kövezetek csiszolt és
csiszolatlan formában, különböző plakátok, amik a klub témájához – vagyis a
csillagászathoz – tartoztak, valamint más csecsebecsék, melyeket inkább
díszítésként szolgált, minthogy igazi hasznos funkciójuk lett volna. A szoba
közepén egy körasztal, az egyik falon egy fehér tábla, míg a fennmaradt
helyeken más-más magasságú szekrények polcok voltak felszerelve, összerakva.
Mondhatni, éppen, hogy tudtam közlekedni, bár a tárolók miatt még az is nehezen
ment, míg végül sikeresen leültem egy olyan székre, amit üresen hagytak.
A homlokomat ráfektettem az összekulcsolt karjaimra, majd igyekeztem lassú lélegzetvételekkel lenyugtatni magamat. Pár perc múlva pedig – meglepően gyorsan – rám telepedett az álmok
világa.
Fogalmam sincsen mennyi idő
elteltével éreztem, ahogy egy kéz rázogatja a vállamat, miközben egy hang folyamatosan kántál valamit a fülembe, de felfogni még nem tudtam, mit. Amint ismét visszatértek az
érzékeim és már nem voltam olyan kába, az engem piszkáló és kifejezetten zavaró
kezet elütöttem, majd felemeltem fejemet, végleg visszanyerve az ítélőképességemet.
Remekül nézel ki, már így is ragyogsz!
- Nem akartalak felkelteni, csak
gondoltam, ha már klubtársak leszünk, akkor legalább köszöntelek téged –
szólalt meg egy ismeretlen enyhe szarkazmussal átitatott hang, mire teljesen
elnémultam. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen hangnemet üssön meg velem
szemben, így váratlanul ért az egész. Közben a másik srác felém nyújtotta a
kezét, amit a szokatlan kezdés miatt fel sem fogtam, mire pedig nyújtottam
volna a karomat már nem is tudtam mit megszorítani. – Én Yoo Kihyun vagyok,
anya már mesélhetett rólam.
- Én Shin Hoseok vagyok –
szólaltam meg végre kissé döbbenten.
- Tudom – vágta ketté a légkört,
majd engem kikerülve elkezdett az egyik dobozban kutakodni. – Nem sok mindent
mesélt rólad anya, szóval nálam tiszta lappal tudsz indítani. Segítesz pakolni?
– tartott felém egy furcsa lilás követ, amit lassan elvettem tőle és csak a
szemeimmel szuggeráltam a különös színezetű kavicsot.
- Nem is félsz tőlem? –
tekintetemmel egy olyan polcot kerestem, ahol hasonló ásványok lehettek
elhelyezve, amit végül meg is találtam, így oda leraktam a kezembe vett tárgyat,
majd visszafordultam Kihyunhoz, hogy hallhassam a válaszát. Ő csak zavarodott
képpel nézett rám, mintha tényleg nem értette volna, miért beszélek
össze-vissza.
- Ezt hogy érted? Miért félnék
tőled?
- Nem hallottad miért kerültem az
anyukádhoz? Illetve… Biztos vagyok abban, hogy sokan pletykáltak rólam már
sokfélét – egy világítós, elemmel működő földgömböt kaptam a kezeim közé, amit
a kerek asztal közepére raktam. – Egyébként, sok itt az olyan kellék, aminek
semmi köze a csillagászathoz. Minek vannak ezek itt?
- Mint mondtam, nálam tiszta
lappal indulhatsz – a kipakolt dobozt felhelyezte a többi üres kartonból álló
toronyra, aztán helyet foglalt az egyik széken, hogy kipihenje magát.
Homlokáról letörölte az izzadtságot, miközben lassan kifújta a levegőt. – Nem
igazán hiszek a pletykákban, főleg, ha nem attól hallom az eseményeket, akivel
történt az egész. Tény, nem a legjobb utat választottad arra, hogy rendezd a
dolgaidat, de régebbről ismertem azt a srácot, kivel összeverekedtél. Ő sem egy
szent lélek, de gondolom, erre te is rájöttél akkor. Ráadásul, ne tudhatom, mi
egyéb indíttatásból kellett ehhez a módszerhez folyamodnod – először nem
szóltam semmit a hosszú monológjához, ám végül újra felvettem a semleges
arcomat.
- Tiszta anyád vagy – jelentettem
ki fapofával, mire csak egy jó ízű nevetést kaptam válaszul tőle.
- Hát, végtére is… Mindenki
örököl, illetve tanul valamit a családtagjaitól, nem?
- Gondolom… Ezt hova tegyem? –
mutattam fel egy naprendszer makettet, ami eléggé hasonlított arra, ami a pszichológus
irodájában volt.
- Abból már van egy itt, szóval
vidd a raktárba – mutatott a szobából nyíló ajtóra, melyet korábban, a sok doboz
miatt nem vettem észre. – Egyébként, a másik kérdésedre válaszolva; mivel kezdő
klub vagyunk, így nem sok támogatást kaptunk még, hiszen nem mutattunk fel
eredményeket. Persze, kaptunk kezdő költség keretet, mivel azt kötelező
nyújtania az intézménynek, de az tényleg csak pár dologra elég most. Én pedig
úgy voltam vele, hogy otthon már csak gyűltek ezek a cuccok, ráadásul anya is
rám szólt, szóval idehoztam azokat a dolgokat, amik már nekem nem kellettek.
Így nem lesz majd teljesen üres a helyiség sem és a szobám sem lesz tele
ezekkel, csak… Kicsit sokat hoztam szerintem.
- Szerinted? – néztem körbe, mire
a másik száj húzogatva megvonta a vállát.
Perceken keresztül egyikünk sem
szólalt meg ezután, kivéve amikor Kihyun adogatta nekem a különböző dobozok
tartalmait, majd elmondta, hova rakjam őket. Én nem válaszoltam egyszer sem,
csak elvettem, amit a kezem ügyébe adott, aztán elhelyeztem őket a megadott
helyükre. Nem éreztem szükségesnek az üres fecsegést, nem volt a zsánerem, a
szokásom, nem igazán beszéltem, ha csak nem kérdeztek, így vártam, hátha a
másik akart tőlem valamit, ám semmi értelmét nem láttam annak, hogy én
kezdeményezzek.
- Tudod… Van itt valami, ami
nagyon érdekelne engem. Illetve… Nem értettem, amikor anya elmondta nekem –
éppen egy plakátot ragasztottam fel az ajtó melletti falra, mikor Kihyun
megszólalt. Felé fordítottam tekintetem, így láthattam, ahogy ajkait
dörzsölgetve nézett engem elgondolkodva. – „Az én célom az, hogy csillag
legyek.” Pontosan mire utaltál ezzel? – egy mélyet sóhajtottam, ahogy
meghallottam a kérdést, mivel nem kenyerem a magyarázkodás, pláne, ha nem
tudtam, meg fogja-e érteni a másik fél.
- Az megvan neked, hogy a
csillagoknak önálló fényük van, igaz? – csak bólintott egyet, így én folytattam
tovább. – Bizonyos értelemben én is azt akarok; önálló fényt. Önállóan akarok
döntéseket hozni, hibákat véteni, tervezgetni az életemet, anélkül, hogy azt
kellene néznem, ki mit vár el tőlem, mi másnak az érdeke. Önerőből akarok
valahova eljutni.
- Azta… - nézett rám csodálkozva
Kihyun. – Nekem is vannak vágyaim, de azok közel sem ilyen komolyak, mint a
tiéd. Ráadásul nagyon romantikus lélekre vall, hogy egy csillaghoz hasonlítod
magad és a helyzetedet – mosolygott rám, ám én csak a számat húztam az utolsó
mondata miatt.
- Nem vagyok romantikus alkat.
- Szerintem az vagy, csak nem
mered bevallani – felállt addigi helyéről, majd egy újabb telepakolt kartont
rakott az asztalra, amit aztán ki is bontott. Mostanra igen csak megcsappant a
kipakolni valók száma és a szoba is sokkal kényelmesebbnek hatott, hogy
rendesen lehetett benne járkálni. – Nekem csak annyi a kívánságom, hogy egyszer
a klubbal elmehessünk egy csillag lesre ki a természetbe. Távolabb ettől a nagyvárostól
és a sok szmogtól, ami eltakarja az éjszakai égboltot.
- Ez sem egy rossz gondolat.
- De a tiédhez képest gyermeki
kívánság, amit egy hullócsillagtól kértek – kuncogta el magát a hasonlaton. –
Pakoljuk el ezeket itt még, aztán menjünk haza és holnap folytatjuk majd a kérdezz-feleletet, oké? – mutatott a maradék dobozokra, mire csak bólintottam
egyet.
Abban a pillanatban, amikor a csillagfényed felrázott,
Egy pillanat alatt az édes szívem
A szíved tetejére hullott.
Vonzottál, és én megváltoztam.
A többi nap hasonlóan unalmasan
telt, akár az első találkozásunk alkalmával. Én nem beszéltem sokat, ha csak
Kihyun nem kérdezett, illetve, ha magamtól szólaltam meg, általában érdektelen,
általános dolgokról fecsegtem, de klubtársam sohasem tette ezt szóvá és a
kérdései is igen visszafogottak lettek, miután rájött, egyes témák – például a
családom – nem igen fenték a fogamat. Egy-egy nap pedig a pszichológushoz
mentem, de idővel azok szintén megszűntek, ahogy az igazgató belátta, nincs velem
semmi gond már, így fölösleges engem ezekre a foglalkozásokra járatni. A
szüleim pedig, a saját szavukkal élve, lemondtak rólam, illetve, hogy majd én
beteljesítem azokat a vágyaikat, melyeket ők nem érhettek el, valamint olyan
életem legyen a jövőmben, amit ők álmodtak számomra. Nagyon nem beszéltem már
anyáékkal, és ők is igyekeztek a közös kommunikációnkat a minimálisra
csökkenteni, ahogy a pénzhez való hozzáállásuk is megváltozott; bármit megadtak
nekem csak ne lábatlankodjak előttük. Tény, ez sem egy rózsás helyzet, de a
korábbiakhoz képest mégis jobb volt számomra, hiszen az én lelkiismeretem
sokkal könnyebbé vált, ezáltal sokkal felszabadultabb lettem, ami idővel
kamatoztatott is.
Hiába a kezdeti zárkózottságom,
Kihyun akkor is próbálkozott engem megtörni, bár nem ez volt a legmegfelelőbb
szó rá, inkább mondtam volna azt, hogy barátkozni akart, közelebb kerülni
hozzám. Valamennyire imponált a tény, miszerint valakit tényleg érdekeltem, ám
az éveken át tartó maszkot igen nehezen vetkőzte le az ember, amikor már
teljesen beleitta magát a mindennapjaiba. Bár igyekeztem, de egy bizonyos
ponton mindig megfutamodtam, így nem jutottunk sokra, miközben a hetek csak úgy
múltak a naptárban. Valamikor a karácsonyi szünet előtt tőrt meg nálam a jég,
egy hasonlóan unalmasnak ígérkező napon, amikor éppen az egyik könyvet kezdtük
el kibeszélni a klubhelyiségben, amit még Kihyun adott nekem korábban.
Szokásunkká vált eme időtöltés, tekintve, hogy ketten nem sok mindent
csinálhattunk, ám egyik pillanatban társam egy teljesen semleges témát hozott
fel, amiről először nem is értettem, honnan jött neki.
- Te minek látod magad egy
csillaghoz képest?
Mindegy hányszor nézek rád, mindig újnak tűnsz.
Az átlagos napjaimban te vagy az egyetlen kiút, amin el tudok menekülni.
- Tessék? – néztem fel a
könyvemből, aminek az egyik oldalán éppen egy ábrát nézegettünk különböző
csillagképekről.
- Azt mondtad régebben, hogy egy
csillag akarsz lenni, amit meg is magyaráztál, miért. Csak egy valami nem hagy
nyugodni – becsukta az előtte lévő könyvet, aztán az enyémmel is ugyanazt
megcsinálta, így én neki szentelhettem végül minden figyelmemet. Legalább ebben
már változtam kicsit; belenéztem az emberek szemébe és próbáltam őket rendesen
végig hallgatni, ami az eset előtt nem igazán volt rám jellemző. – Jelenleg
minek látod magadat, hogy csillag akarj lenni? Mi vagy te most? Egy bolygó?
Hold? Vagy mi?
- Egy ember – jelentettem ki,
mire ő csak meredten nézett rám. – Egy aprócska ember, aki a saját
társadalmában elnyomottnak érezte magát, mivel a szülei irányították az életét;
ők döntöttek mindenről, anélkül, hogy megkérdezték volna a fiút. Hozzá képest a
saját bolygója, annak Holdja, a többi bolygó és maga a Nap, ami a legfényesebb
csillag a naprendszerükben, sőt, a többi naprendszer, mind-mind olyan
hatalmasak, hogy neki túl nagynak bizonyulnak. Túl hatalmasak, erősek és
tiszteletteljesek neki, míg ő olyan apró, egy semmi hozzájuk képest – Kihyun
először csak a tarkóját vakarta, miután végeztem a monológommal, láttam rajta,
nem igazán találta a szavakat. Tény, ennyire őszinte még sohasem voltam hozzá,
valamint a szüleimről is most beszéltem ennyire nyíltan. Hiába nem a saját
szemszögemből meséltem az egészet, tudtam, ő ennek ellenére megértette, a
hallottak pedig kicsit megrendíthették őt.
- Tudod… Én ezt közel sem így
látom – mosolyodott el gyengéden. Felállt az asztaltól, hogy a könyves
szekrényhez menjen, onnan pedig kivett egy könyvet, aminek nem láttam a címét,
amíg Kihyun elém nem rakta. – Régebben az emberek különleges erőket
tulajdonítottak a bolygóknak és egyéb csillagoknak, ahogy kezdték felfedezni
őket. Sőt, isteneknek tekintették őket; ezért van az, például, hogy ilyen
neveket adtak a bolygóknak, csillagoknak, mint mondjuk… Itt van a Merkúr, amit
Hermész bolygójának tekintettek.
- És ezt miért mondod most nekem?
– lapoztam fel az elém rakott könyvet, amiben a régi bolygókról szóló
legendákról írtak a különböző kultúrákban.
- Mert te a Merkúrra emlékeztetsz
– mutatott rá arra az oldalra, ahol éppen voltam, melyen tényleg az előbb
említett égitest képe volt látható. – Régebben úgy is emlegették, hogy kettős
bolygó, tudod miért? – csak nemlegesen ráztam a fejemet. – Mivel Hermészről is
úgy tartották, hogy két különböző személyisége van; egy kedvesebb és egy
szigorúbb, kevésbé kedves. Bár tény, ez a legtöbb istenre igaz volt, de rá
különösen. Úgy gondolom, te is ilyen voltál, vagy még mindig; kívülről próbálsz
erősnek mutatkozni, de belül csak megértésre és barátokra vágysz, akik
meghallgatnak téged. Jól gondolom?
- Nem tudom… - meredtem az
előttem lévő lapokra, melyeknek szélét az ujjaimmal piszkáltam, mert olyan
tehetetlennek éreztem magam. Mintha Kihyun nagy hirtelenjében lekapta volna
rólam az addig gondosan felhelyezett maszkomat és kíméletlenül belemászott az
aurámba, a gondolataimba. Kényelmetlen helyzetbe kerültem, mégis egyfajta
nyugodtság lett úrrá rajtam, valamiért kényelmesebbnek bizonyult, hogy én nem
mondtam ki, ő mégis rájött a dolgokra magától.
- Ezért te nekem inkább egy
bolygó vagy. Pontosabban maga a Merkúr, ha így jobban hangzik – simogatta meg a
vállamat, majd elvette a korábbi könyveinket, kivéve azt, amelyiket az előbb
vett le a polcról, és amit még mindig a kezeim között tartottam. – Vidd csak
azt haza a szünetre nyugodtan. Olvass bele, ha érdekel téged és éppen akad
egy-két órád, csak vigyázz rá, mert abból csak egy van.
„Ha szerinted én egy bolygó vagyok, akkor számomra te csak maga a Nap
lehetsz. Körülötted keringenek a különböző égitestek, a te vonzásodat követik,
ahogyan én is csak körülötted tudok igazán meglenni. Te mutatod nekem az
irányt, ahová tarthatok, és ahová tartanom kell, hogy elérhessem azt, amit
szeretnék. Hogy olyan csillag válhasson belőlem, mint amilyen te is vagy.”
Egész téli szünetben azt a
könyvet bújtam, amit Kihyuntól kaptam azon a délutánon. A szüleimmel közös
megegyezés gyanánt én betegnek nyilvánítottam magam, ezért nem kellett velük
mennem a kötelező családi látogatásra, ám az ott kapott dolgokat oda adták
nekem, mikor haza értek. Ezzel igen sok szabadidőm lett, hiszen a vacsorákat,
az ajándékozást, mindent kihagytam, amik máskor órákat vettek el a szünetből.
Általánosságban szép ünnepnek tartottam a Karácsonyt, viszont a családommal már
nem volt meg a kellő hangulat, így ezeket a találkákat általában
végigszenvedtem.
Ugyanez történt Szilveszterkor
is, amikor a telefonom – melyet még egy hónapja vettem a zsebpénzemből –
elkezdett csipogni, miszerint üzenetem érkezett. Mindössze két-három szám lett
elmentve a készülékben, anyáékról pedig tudtam, hogy nem küldenének ilyenkor
értesítést, így mosolyogva nyitottam meg a képernyőt.
„Boldog Új Évet előre is! Kíváncsi leszek a fogadalmadra.”
„Neked is boldog Új Évet! Már megvan, de nem fogom elmondani.”
Visszaraktam a telefont a
helyére, majd újra kezembe vettem a könyvet, de már jobb kedvvel álltam neki a
következő évnek. Ott jött el az ideje annak, hogy nyissak Kihyun felé.
Te vagy az az erő, ami kihúzott engem a mélyből.
Eme ígéretem ki is tartott a
tanév végéig; sokkal többet osztottam meg a társammal, látszólagosan is
megváltoztam és az időm nagy részét inkább Kihyunnal töltöttem – a klub
tevékenységeken kívül –, mint az otthonomban. Az elmúlt időben tényleg közel
kerültünk egymáshoz, még a régi rossz emlékeimet is képes voltam elmesélni a
másiknak, míg ő inkább csak kínos sztorikat tudott felhozni, amivel némileg
oldotta a feszült hangulatot. Tény, ő és a szüleim nem éppen jöttek ki
egymással, ami számomra nem meglepő, ennek következtében inkább Kihyunhoz
járkáltunk vagy töltöttük a közös estéinket, mint nálam; szinte már a Yoo család
tagjává váltam.
Jó érzés volt tartozni valahova,
valakihez, támaszkodni valaki vállán, de ha kellett én lehettem a támasza. Ez
kitartott egészen a következő tanévig.
- Képzeld, Wonho – esett be az
ajtón nagy hévvel Kihyun, mire ijedten fordultam a hangja irányába. Egy csomó
papír volt szanaszét a kezei közt, valamelyiket már csak a szent lélek tartotta
meg, nehogy leessen a földre, ám társam csak szélesen mosolyogva lépett az
asztalhoz, ahová ledobta a vékony papírköteget. Jelentkezési lapok. – Öt új tagot kapunk a klubba. Fel tudod fogni?
Öt új klubtag!
- Hogy-hogy ilyen sok? – néztem
rá futólag a papírokra, majd ismét Kihyunra emeltem a tekintetemet.
- Hárman az elsősök közül jönnek,
egy átjön egy másik klubból, míg az utolsó… Hát az… Úgy járt, mint te tavaly.
- Bajkeverő?
- Nem igazán, csak verekedésbe
keveredett, ahol nem éppen ő maradt alul, így őt is anyához küldték. Anyának
viszont azt mondta, ő nem akart bajt, viszont a többi srác keménykedni akart,
ezért megvédte magát. Valamikor utánad került hozzá, miután te már nem jártál
pszichológushoz, erre az évre pedig kiegyeztek abban, hogy hozzánk rakják,
ahogy téged is.
- Szóval úgy járt, mint én, de
még se olyan, mint én voltam.
- Röviden és tömören ennyi, igen
– bólintott egyet. – De nem csak ez a jó hír van – az előttem lévő lapok közül
kihalászott egy kitöltetlen, majd azt is felém mutatta. – Mivel ilyen sokan
leszünk, így kérvényezhetem a csillag lest, amiről még egy éve beszéltem neked.
Igaz, anyának ugyanúgy jönnie kell, mert ő a felügyelőnk és egyikünk sem tud vezetni, de ez is jobb a semminél, nem?
- De, azt hiszem…
Olyan vagy, mint a gravitáció,
Mindenkit magadhoz vonzol!
Eleinte én is örültem az
egésznek, hiszen ha Kihyun ennyire boldog volt, akkor semmi kifogásom nem
lehetett ellene. Akkor még nem tudtam, mennyire fog zavarni az egész szituáció
és megtapasztalhattam egy új negatív emóciót, annak minden árnyoldalát. A féltékenységet.
Az új tagok jó fejeknek
bizonyultak, ha nem abban a helyzetbe kerültünk volna, még őszintén örültem is
nekik; Hyunwoo, aki a pszichológus tanácsára került hozzánk, valóban egy
végtelenül türelmes és értelmes ember volt, Hyungwon egy tipikus visszahúzódó,
csendes, jó tanuló, aki hihetetlen magassággal lett megáldva, valamint három
tökkel ütött, örökké a bohócok, mókamesterek szerepében tetszelgő Minhyuk,
Jooheon és Changkyun. Külön-külön igazi egyéniségek, tényleg örültem, amiért a
klubba kerültek, ám egy bajom mégis akadt velük… Folyton Kihyun körül
lebzseltek.
Az egész világ körülötted forog.
A bájos ellenállhatatlanul vonz.
Te vagy a csillagok csillaga!
Eddig én voltam a Merkúr, ki a
Naphoz legközelebb keringett, ám az elmúlt egy-két hónapban egyáltalán nem éreztem
ezt a közelséget Kihyunhoz. Szinte Plútó nagyságrendűnek éreztem magamat;
állandóan vitatkozhattam magammal, hogy most bolygó vagyok vagy törpe bolygó.
Az egész naprendszerünkben én kerültem a leghátrább, míg a többiek mind
elsőbbséget élveztek Kihyunnál, ez az állapot pedig kitartott egészen addig a
napig, amikor is legjobb barátom egy újabb lappal lépett a termünkbe, ahonnan
már csak ő hiányzott.
- Mehetünk csillag lesre, srácok!
Őszi szünetre már pakolhatunk is össze mindent, aztán irány a csillagok alá.
És mi mentünk.
Szerencsére le tudtunk foglalni
egy kisbuszt az utazásra, amibe mindannyian elférhettünk a cuccainkkal együtt;
elöl ült Hyunwoo és Kiyhun anyukája a volánnál, míg a középső részeken ült a
három bajkeverő és Hyungwon, mi Kihyunnal pedig leghátra kerültünk. Mivel
viszonylag korán indultunk el a csapat nagy része még az álmok világában
kalandozott, ám én és a mellettem lévő teljesen éberek voltunk a kínos
csendben. Az elmúlt három hónap alatt alig beszéltünk egymással két mondatnál
többet, ebben a pillanatban pedig annyi mondandóm lett volna, hogy szinte már
semmisnek hatott. Nem tudtam, mivel kezdjek, hogyan indítsam el a társalgást,
tenyerem izzadt a folytonos szorongástól. Egy mély sóhajtással egybekövet
túrtam szőkére szívott hajamba, melyet csak alig pár hete csináltattam meg a
fodrásszal.
- Sajnálom, amiért az utóbbi
időben nem sokat foglalkoztam veled – túrt bele ő is világosbarna tincsei közé,
majd egy szelíd mosolyt küldött felém. – Tulajdonképpen, nekem is szokatlan
volt utánad ennyit foglalkozni az új klubtagokkal. Te egyedül voltál, ráadásul nem
sokat kérdeztél tőlem, ha mégis, egyből tudtam válaszolni, most meg… Ahány
ember, annyi kérdés és arra a válasz. Kissé fárasztó volt nélküled.
- Sajnálom – dőltem a vállára,
mire ő a felém eső kezével a hajamba túrt és a tincseimmel szórakozott tovább.
– Kissé kényelmetlen volt, hogy inkább velük foglalkoztál.
- Ettől függetlenül továbbra is
te vagy a legjobb barátom, remélem, ezt tudod – kuncogta el magát, miközben
jobban magához szorított. – Még mindig te vagy az én Merkúrom.
- Te meg az én Napom – hunytam le
szemeimet, miközben karjaimmal átöleltem Kihyun derekát.
- Ez hízelgő, de ennyire
különleges én sem vagyok.
- Nekem az vagy – ezzel a
mondattal zártam le a beszélgetést, hogy én is pihenhessek egy keveset estére.
A ragyogó csillagodon fogok örökké maradni!
Amint elértük a kijelölt pontot,
hirtelen mindenki fellelkesült a gondolatra, miszerint a saját szemünkkel
nézhettük meg a csillagokat, a fényes égboltot a város zajos forgatagától
távol. Felállítottuk a sátrakat, a távcsövet és mindenünket kipakoltuk a
kisbuszból, amire azon az estén szükségünk volt. Mire befejeztük az
előkészülteket már felszállt az éj és az első csillagok is kezdtek megjelenni
az égen; mind körbe ültük a tábortüzet, tipikus amerikai édességeket
falatoztunk, ahogy vártuk az éjfélt, amikor már biztosan vizsgálhatjuk a távoli
űrt. Mellettem Kihyun a vázlat füzetébe rajzolgatott különböző ábrákat
bolygókról, csillagról, azok mellé pedig jegyzeteket firkantott le.
- Tudod, én nem akarok a
szemedben Nap lenni – szólalt meg hirtelen a semmiből, ám nem nézett fel a
vázlatai közül, ráadásul olyan halkan ejtette ki azt a pár szót, hogy biztos
csak én hallottam meg.
- Miért?
A ragyogó szemeid miatt te vagy a csillagok csillaga.
- Mert a Nap egyedül ragyog –
emelte rám tekintetét, melyben olyan furcsa csillogást láttam, melyet azelőtt
sohasem. – Én azt szeretném, ha velem együtt ragyognál az égen, mint két
egyszerű csillag – szívem irgalmatlan tempóban kezdett el dobogni, amint
tekintetünk összekapcsolódott.
- Számomra te vagy az igazi
csillag a csillagok között, Kihyun.
- Te pedig nekem, Wonho.
Szememet felvezettem a mostanra
csillagos ég felé, miközben az előbb hallottakat próbáltam megemészteni. Ott
volt mellettem Kihyun és ott voltam mellette én. Két fényesen tündöklő csillag,
kik egyre csak közelebb kerültek egymáshoz, míg már az összeolvadás veszélye
fenyegette őket. Alig vártam, hogy a hatalmas robbanás következtében eggyé
olvadjunk majd; a miénk lenne a leggyönyörűbb szupernóva az univerzum
történelmében.
- Szeretlek, Kihyun.
Számtalan csillag van az égen, viszont te vagy az egyetlen a Földön!
Kérlek, viseld gondját a szívemnek, ami rád esett, mint egy meteorit.
U.I.: Az utóbbi időben kicsit én is eltünedeztem, mint sokan mások, hiszen nálam is jött a vizsgaidőszak (tudom, hogy mindenki ezzel jön, de akkor is :D) így nem igazán tudtam mit hozni nektek, olvasóknak. Az utolsó projektjeimet, amik hátravoltak, azokat mind visszamondtam (nem vesztek el, főleg, hogy egy-kettőbe már belekezdtem, csak nem most fogom őket megcsinálni), így nem is tudtam mit hozni nektek, hiszen ebben a tanévben szinte csak ilyenfajta írásokat hoztam nektek. Lett külön díj-könyvem is, a többiből pedig kitöröltem az eddigi díjaimat, miután átraktam őket az új könyvbe. Nyárra se ígérek több aktivitást, mivel most szeretnék előre tervezni; lenne pár hosszabb történetem, amiket nagyon szeretnék megosztani veletek, ám jövőre én érettségizek, így a tanévem elég kérdőjeles, illetve hézagos, ezért úgy döntöttem, hogy előre megírom ezeket a több fejezeteseket, a nyáron, aztán a tanév kezdetekor sorban rakom ki őket, ahogy megvannak (persze van kettő, ami konkrétan nyári témával foglalkozik, szóval azokkal igyekszem úgy haladni, hogy azok legyenek az elsők). Így sem fog minden megvalósulni, amit igazán akarok, de a nagyját igyekszem teljesíteni, amennyire csak lehet. De, hogy ne keseredjenek el azok, akik esetleg rendszeresen olvasnak tőle; az elmaradt projektjeimből igyekszem hozni a nyáron valamennyit, mivel ezek csak oneshot-ok, illetve songfic-ek, lesz még egy meglepetés songfic (ebből a műfajból most lesz majd mit olvasni nálam :D ), illetve nyáron is lesz JinMin Week ( a másik két párosról még nem tudok információt ), szóval egy darab egyperces novellacsokorral ismét jelentkezni fogok egy teljes héten át (megsúgom, ebből már öt biztos van, szóval a nyárig más csak kettőt kell kitalálni, hogy megírhassam őket ;) ). Ennyi lett volna az én kis helyzet jelentésem azoknak, akik rendszeres követőim és kíváncsiak voltak rá, mégis hol esz engem a fene, illetve, mi lesz velem. A Friends With Benefits egyenlőre hadi lábakon áll nálam, egyenlőre a mostani munkáimmal szívesebben foglalkozom, mint ezzel a többrészessel.