Envy

Cím: Envy (Irigység)

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)

Műfaj: Bromance, Hurt/Comfort, Dráma, OOC

Besorolás: +12

Összefoglalás: Átélted már valaha azt, amikor kiderült számodra, hogy legjobb barátodra irigykedsz? Irigyled a személyiségét, a tulajdonságait, a képességeit, de ugyanakkor csodálod is ezekért? El akarsz szakadni tőle, mert félsz, fájdalmat okozol neki, de huzamosabb ideig képtelen vagy nélküle meglenni? Utálod magadat, mert úgy érzed, te nem vagy elég jó hozzá, hogy ő nálad többet érdemel, nem pedig azt, amit te nyújtasz számára? Amikor viszont eljutsz oda, hogy végre távol tartsd magadtól, akkor látod a másikon a szomorúságot, ami miatt bűntudatod támad, így kezdet ismét, elölről az egész procedúrát, míg végül elszakad nálad az a bizonyos cérna? Ám az akár a barátságotokba is kerülhet? Ha nem, akkor Jimin most elmeséli, pontosan, milyen is az.

  A megvilágított gyakorló teremben található hatalmas, a teljes falat beterítő tükrön keresztül bámultam magamat. A többiek már régen haza mentek, amint a koreográfus kiadta utunkat, de én akkor sem tudtam velük tartani. Pontosabban vele nem akartam egy légtérben lenni.

  Törökülésben helyezkedtem az üveg elé, olyan közel, amennyire bírtam, nagyjából, egy karnyújtásnyira. Végig vezettem tekintetemet az öltözékemen, illetve arcom és testem különböző pontjain. Szőke, a megvilágításban szinte már sárgás hajam arcomba lógott, ám egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy talán hátrafésülhetném. Így is illet a hangulatomhoz, minek vesződtem volna akkor vele? Szemeim alatt halványan látszódó lilás karikák keletkeztek a kialvatlanságtól, valamint a folyamatos hajtásoktól, amit az elmúlt időben megszenvedett a csapat. Tekintetem üresen fénylett, ahogy szemeztem tükörképemmel; alig találtam benne életkedvet, egy aprócska boldogságot, ami megnyugtathatta amúgy is borús lelkemet. Arcom sápadt volt, akár a fallal lehettem volna rokonságban, sőt, egyenesen eltűnhettem mindenki elől, ha mellé álltam. Vékony és beesett képű lettem a sorozatos diétáktól, melyeket azért csináltam, hogy magamat sanyargassam, illetve jobban megkedveljenek a rajongóink. Színtiszta feketébe öltöztettem magamat, ám nem csak a gyakorlásra. A váltóruháim sem mutattak másképp, ráadásul ahhoz még egy sapkát és egy arcmaszkot is hozzápárosítottam.

  Nem voltam megelégedve azzal, amit láttam, bár ez nem újdonság, az én részemről. Állandó kételyek között éltem, amióta az ügynökséghez jöttem, de leginkább, a debütálásunkat követően váltam ilyenné. Ha végre megelégedtem azzal, amit nyújtottam, folyton találtam valami mást, minek a kivitelezésében javítani akartam. Ebben, persze, a sok negatív hangvételű megjegyzés sem segített, melyeket minden egyes felvételünk után kaptunk, esetleg egy montázs alatt találtunk. Egyikünk sem bírta rendesen feldolgozni az ilyeneket, az szívünkre vettük, hiába mondták, ne érdekeljen minket. Ezen a téren pedig én lehettem a legérzékenyebb.

  Hiába lettek kockáim, hiába gyúrtam ki magamat, az összes olyan hozzászólást komolyan vettem, ami arról szólt, milyen dagadt is vagyok valójában az ő szemükben. Onnantól kezdve csak nagyon nehezen tudtak kirángatni a szigorú keretek között tartott diétámból, melyet nem csak a dietetikus, de én magam is felállítottam. Megszabták, hogy ezt a fajta tésztát, esetleg ezt a húst még megehetem, ám én önkényesen azokat ugyanúgy elhanyagoltam, akárcsak a többi tiltó listás ételt. A srácoknak úgy kellett lenyomniuk egy-egy falatot a torkomon, az étkezés során. Mindezek ellenére még mindig találok magamon kivetni valót.

  Egyik kezemet levezettem pólóm aljához, ahol feltűrtem az anyagot, így szabaddá téve azt a területet. Ujjaimmal közre fogtam hasamon a bőrt, majd elkezdtem megnyújtani, láttatva ezzel, mennyi fölösleg látszódott rajtam. Torzítva láttam az egész műveletet; míg a valóságban éppen csak egy kicsit nyúlt meg a felület, addig a tükörben teljesen mást fedeztem fel. Mintha tényleg egy zsírokkal eltartalékolt hájat vettem volna kezeim közé, amik szinte lötyögtek rajtam mindenhol, az egész testemen.

  Hatalmas, mélyről jövő sóhajtás hagyta el ajkaim peremét, aztán leengedtem ruhám korcát, amint végeztem a nyomorgatással. Közelebb hajoltam az üvegfelülethez, utána, ugyanazon kísérletemet megcsináltam arcomon is; apró ujjaimmal csipkedtem magamat, hátha találok valami hibát, egy eltérést, ami nem tetszett volna nekem. Ekkor tekintetem levándorolt, a tükörképemről kezeim felé, amiken az előbb említett ujjacskák voltak láthatók. Sohasem szerettem, amikor ezzel kapcsolatban lettem nevetség tárgya, hiszen, bár kívülről azt mutattam, milyen szórakoztató számomra is, belül fájt nekem, mivel egy másik rendellenességemre mutattak. Egy újabb genetikai hiba, amit sehogyan sem tudnék kiküszöbölni, mert amíg fogyni képes voltam, addig a kezemet nem tudtam megnyújtani.

  Ökölbe szorítottam mindkét tagomat, jól befeszítve izmaimat, majd, egy idő után, ellazítottam őket, ezt a folyamatot pedig még többször megismételtem. Talán, egyfajta nyugtatásnak szántam, de már semmiben sem lehettem biztos, hiszen én se bírtam már magamon teljes mértékben kiigazodni.

- Azt hittem gyakorolni maradtál itt… -a hirtelen csöndet kettévágó hangra ijedten kaptam fel szemeimet, melyek legidősebb hyungom tekintetébe fúródtak. –Gondoltam visszajövök és megvárom, amíg végzel.

  Olyan gyorsan, talán, még sohasem pattantam fel ülőhelyzetből két lábra, mint akkor. Amúgy is kisebb termetem volt, a másikhoz képest, így fel kellett rá tekintenem, amikor beszéltem vele, ezt pedig nem akartam még alább hagyni. Utáltam, amiért a magasságom miatt kevésbé tiszteltek, főleg Jungkooktól tűrtem meg nehezen, ahogy gúnyt űzött belőlem minden egyes alkalommal. Ő a fiatalabb, mégis azért pofátlan sokszor velem szemben, mert az ő génjeinek hála, nagyobbra nőtt később, ezért még az alapból meglévő tiszteletem is lecsökkent a szemében. Jin-hyungnál viszont kimondottan gyűlöltem, amikor vele szemben kellett állnom, így a méretbeli különbségeink csak még jobban kirajzolódtak előttünk. Ő ez vicces megjegyzésekkel reagálta le, amelyek, normális körülmények között, nem lettek volna sértőek számomra, de oly módon, amiben mi voltunk, ez kevésbé esett kellemesen tőle. Egyenesen már fizikai fájdalomba csapott át, amit tett velem azzal a pár szóval.

- Mint látod, szünetet tartok, és egyébként… -leporoltam a piszkot nadrágomról, ami az ülő pozíciónak köszönhetően ráragadhatott a szövetre, de ez inkább egy, amolyan, pótcselekvésnek minősült. Nem akartam a másikra nézni, maximum a tükrön keresztül, ha nagyon muszáj volt. –Nem kellett volna ezzel fáradnod, egyedül is haza tudok menni, nem szükséges csőszködnöd fölöttem. Nem vagyok gyerek.

- Én azt nagyon jól tudom –ledobta kis táskáját az ajtó mellé, majd elindult felém, én pedig abban a másodpercben feszítettem össze minden idegszálamat. Egyik karját rátette vállamra, így félig-meddig körbeölelt engem, és úgy húzott magához közelebb, amit csak egy grimasszal díjaztam. –Ne légy ilyen morcos! Ha nincs itt valaki, aki rád szól, akkor késő estig itt maradsz, nagy eséllyel pedig, az egyik kanapén kiterülve töltöd majd az éjszakádat.

- Ez nem igaz! –megfogtam rám nehezedő végtagját, aztán erősen leemeltem magamról, szinte lecsaptam azt az oldalához. Hangos, durva léptekkel vonultam a cuccom felé, hogy felkapjam magamra a táskámat, hogy átöltözhessek. –Kérek pár percet, és mehetünk a dormba.

- Jimin! –már éppen ki akartam nyitna az ajtót, amikor megállított a másik hangja. Kezem a kilincsre szorult, miközben Jinre vártam, hogy befejezze a mondandóját. –Van valami bajod velem? Rosszat tettem, ami sért téged? Ha igen, akkor kérlek, mondd meg, ne kerülj engem!

  Nagy levegőt vettem, melyet lassan engedtem ki tüdőm fogságából, a befeszített vállaimat pedig leengedtem. Hogy mondhattam meg neki, mi az én bajom, amikor még én sem voltam képes pontosan megmondani azt? Miért vagyok állandóan tiszteletlen vele? Elviekben, ő a legjobb barátom, akivel a kamerák előtt minden vicces, nevetséges dolgot műveltünk, kikről a többiek is azt tartották, szinte elválaszthatatlanok egymástól. Ő az, aki minden hullámvölgyemben igyekezett kikászálódnom, segített a bajban, bátorított, megvigasztalt, túlléptetett az akadályokon. Mindezek ellenére én mégis úgy kerültem az elmúlt időben, mintha leprás lenne; ha egy helyiségbe tartózkodtunk, én azonnal elhagytam a helyszínt, még szólni sem volt ideje. Annyi kétes érzés kavargott bennem miatta, aminek definiálását képtelen lettem volna megfogalmazni neki. Egyszerűen csak könnyebb kikerülni a dolgokat, mint egyenest fejest ugrani beléjük.

- Jiminie… -a vállamra nehezedő kezétől, valamint, hogy hirtelen olyan közelről hallottam hangját, összerezzentem, de tekintetemet, még mindig nem vezettem rá. Egyenesen lefele bámultam, a cipőm hegyét vizsgálgatva, mint akinek érdekesebb az elhasznált felület vizsgálata, mint barátja szónoklata. –Mond meg őszintén! Miért kerülsz engem?

- Ez nem az, Jin-hyung… -felnézve láttam kétkedő arcát, mire igyekeztem legjobb színészi játékomat elővenni, hátha meg tudom győzni legidősebb csapattársamat. –Csak fáradt vagyok, sok a hajtás, és… Egyszerűen csak nincs kedvem most senkihez. Ez nem személyesen rád megy, mindenkitől próbálok egy leheletnyi távolságot megtartani, mert félek, hogy ingerültségemben valami bántót mondok neki –a hatás kedvéért, felemeltem egyik kezemet, majd tenyeremet Jin arcára simítottam, és ujjammal elkezdtem cirógatni. Tudtam, hogy ez valamilyen szinten mindig megnyugtatta, a hatást pedig most sem maradt el. Lágyan rá nehezedett az érintéseimre, közben láttam, ahogy szemei más sokkal bizakodóbban pislognak felém. –Csak szeretném elkerülni a fölösleges vitákat, oké? Nem akartalak megbántani, meg fájdalmat okozni… Fáradt vagyok, ingerlékeny, ezt pedig nem a társaimon akarom levezetni, főleg, nem rajtad.

- Rendben, megértem.

  Lassan leengedtem kezeimet, majd egy biztatásnak szánt, megjátszott mosollyal hagytam ott a másikat, azzal a mondattal, hogy várjon meg, hamar végzek. Az öltözőig elérve sok imát elmormoltam, mondván, nehogy kint törjek össze, ahol megláthatott valaki, főleg Jin-hyung. Hiába helyezkedett el az ajtó, a folyosó legvégén, kínszenvedés volt az oda vezető utam, míg végre kattanhatott mögöttem a zár, elzárva engem a külvilágtól valamennyire. Hátamat a falapnak vetettem, aztán komótosan lecsúsztam a padlóra, ahol térdeimet átölelve kezdtem sírni.

- Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen? –szidtam magam fojtott orrhangon.

  Nem is tudtam már, mikor kezdődött nálam, de egyik pillanatról a másikra, azon kaptam magamat, mennyire szúrósan nézem Jin-hyung minden tettét. Ha főzött, ha valakinek egy menő, drága ajándékot adott, amikor elfurikázott minket, mert a menedzser nem ért rá, esetleg, amikor megbetegedésünk során ápolta gyönge lényünk. Mindig, de mindig átjárt engem, egyfajta szúró, maró fájdalomféleség, amelynek beazonosítása nehéznek bizonyult számomra. Egyik pillanatban jó kedvűen játszottam kedvenc hyungom társaságában, aztán hirtelen fáradtságra hivatkozva otthagytam csapot-papot, elmentem a szobámba, majd estig ki sem jöttem. Egyszerűen csak… Nem bírtam a másikra nézni, mert… Olyankor arra gondoltam, én miért nem tudtam olyan jól kinézni, mint ő. Miért nem vagyok olyan tehetséges, szép, vagy tiszteletteljes? Miért nem vettem le mindenkit a lábáról, mikor valami elegánsabba öltöztem? Esetleg, csak úgy általánosságban? Mije volt, amit bennem nem lehetett megtalálni?

  Sokáig kínlódtam ezekkel a gondolatokkal, közben kívülről azt mutattam, minden rendben az egészségemmel, a lelkiállapotommal, de belül… Fájt látni, Jin-hyung mennyivel jobb nálam, mennyivel szeretettel teljesebb, valamint tehetősebb, mint amilyen én valaha is lennék. Annyival több pozitív visszajelzést kapott egy-egy fellépésünk alkalmával, dicsérték mennyit fejlődött, ráadásul a klip felvételek során a színészi játékát is díjazták. Én bezzeg kaptam egy vállba veregetést, mondván megint hoztam a formámat. Miért nem mondták meg, miben fejlesztettem magamat? Egyáltalán, tényleg jó, amit csináltam? Vagy csak kedvesek akartak velem lenni, mert eleve érzékenyebb voltam a negatív visszaszólalásokra? Miért foglalkoztak többet Jin-hyunggal, mint velem?

  Sok kérdés kavargott a fejemben, amilyenekre soha sem kaptam teljes körű válaszokat, hiszen hangosan nem mondtam ki egyszer se. Belülről emésztettem a lelkemet, miközben lassan a teás bögrét is kiátkoztam az idősebb kezéből, annyira utáltam, amiért nem lehetett az enyém az a kis tárgy. Akartam az ő reflektorfényében fürödni, sőt, elvenni tőle mindet, az összes megvilágítást, ami kijutott neki. Akartam azt a vagyont, amely a birtokában volt, és amit úgy szórt el ránk, mintha fán termett volna. Akartam azt a szeretetet, amit ő kapott minden rajongótól, családtagjától, a csapattársainktól, valamint az ügynökség többi emberétől. Akartam a főzőtudását, mellyel mindig sikeresen elkápráztatott mindenkit, amikor fontosabb eseményeket követően nagy lakomákat csaphattunk. Kellett a külseje, a szépsége, a nyerő megjelenése, amivel bárkit elkápráztatott, sokszor, akár férfiaknak is megakadt a szemük kinézetén. Mindenét el szerettem volna bitorolni, hogy csakis az enyém lehessen mindene, ami volt.

  Kettős játékot folytattam magammal, hiszen hiába éreztem azt, amit, még ugyanolyan fontos szerepet töltött be az életemben a másik, mint azelőtt. Vágytam, hogy megöleljen a rosszabb napjaimon, a puszit sem hánytorgattam fel neki, ahogy a gondoskodását sem, melyet felém mutatott intenzívebben. Képtelen voltam összeszámolni azon alkalmakat, amikor Jin-hyung kijelentette, miszerint én vagyok a kedvenc csapattársa mindannyiunk közül, és engem tart a legjobb barátjának. Örültem neki, éreztem, ahogy a siker végig szánkázott rajtam, azt az érzést pedig senkivel se szerettem volna megosztani, soha.

  Voltak napjaim, akár a mostani, hogy szándékosan kerültem az idősebbet, mert nem bírtam a maró érzéssel, ami körbelengett engem. Olyankor csak nyugalom kellett számomra, hogy rendezzem magamat, utána visszaálltam a régi kerékvágásba, egészen a következő mély zuhanásomig. Tényleg nem értettem, miért lettem hirtelen olyan, amilyen, ráadásul definiálni sem voltam képes azt az érzést, ami akkor kerített hatalmába, mikor a másiktól kívántam elvenni valamit. Amikor mindent magamnak akartam, még magát Jin-hyung-ot is, annak ellenére, hogy a bajom forrásának ő állt a hátterében, még ha nem szánt szándékkal is.

  Lassan felkeltem a csempéről, mikor éreztem, ahogy a hideg végig ment rajtam egy kényelmetlen borzongást kiváltva belőlem. Vontatott léptekkel kerültem a zuhanyzó felé, útközben elő pakoltam a váltóruhámat, majd egy törülközőt magamhoz véve, beálltam a kabinba, ahol a kellemesen meleg vizet folyathattam megfáradt, izzadt testemre. Éreztem, ahogy a könnyek szintén követik a fölösleg útját, lefele, a lefolyóba. Eddig tartott a melankóliám, legalább is látszatra, hiszen, ha kilépek az öltözőből, ismét a mosolygós, kissé nyúzott, leharcolt Jimin-nek kellett lennem, aki nem haragszik legjobb barátjára.

  Ahogy egyre szorult körülöttem a húrok, egyenként odamentem a csapattársaimhoz, majd kikérdezgettem őket, arról a furcsa érzésről, ami engem nyomasztott. Neveket nem említettem, csak általánosságban meséltem el problémámat, valamint a legidősebbhez se látogattam el, mivel féltem, abból a csekély információhalmazból is rájönne, kiről beszéltem neki. Sokáig senki nem tudott rendes válaszokkal előállni számomra, míg én folyamatosan a körmeimet rágtam idegességemben, amiért nem jutottam egyről a kettőre. Majd… Egyik nap a legfiatalabb állít elém, miszerint rájött a kérdésemhez illő válaszra. Győzelmet éreztem, ahogy eljutottak hozzám szavai, alig bírtam egy helyben maradni, míg végre kibökte nekem azt az egy szót, ami teljesen megtört lélekben.

Irigység.

  Az emlék hatására keletkezett mérgemben ököllel ütök a falba, persze, nem olyan erőset, mint szerettem volna. Minden fajta érzelem közül, amit ismertem, pont, a számomra, legmocskosabbat tápláltam legjobb barátom irányába. Egyszerűen nem értettem, hiszen kisgyermek koromban, tinédzserként sem tagadtam meg másoktól a cuccaimat, a dolgaimat, szívesen osztozkodtam és soha nem vágytam mások szerzeményeire. Akkor mégis miért most, miért ő, miért? Pedig minden olyan jó lenne, ha ez a szörnyűség nem ékelődött volna közénk. Felhőtlenül nevetnénk egymás mellett, még a legrosszabb napjainkon is mosolyt varázsolnánk a másik arcára, viccelődnénk a többieken, együtt csinálhatnánk közös programokat, ahogy régebben tettük. Ehelyett folyamatosan kerültem őt, igyekeztem minden közeledtét visszautasítani, valamint kamerán kívül egyáltalán nem mutattam semmi kedvet arra, hogy vele töltsem a szabadidőmet.

  Zokogásomat visszafogva támasztom homlokomat a hideg csempének, ahogy igyekszem fejfájásomat enyhíteni. Elértem azt a határt, amikor már fizikálisan is jelentkeztek rajtam a stressz tünetei, ekkor pedig tudnom kellett megálljt parancsolni magamnak. Vége, szükségem volt ahhoz, hogy beszéljek a másikkal, kiadjam magamból, ami bennem lakozott, de nem tudtam, miként. Nem állhattam csak úgy elé, mindenféle bevezetés nélkül, ám azt képtelen lettem volna rendesen megfogalmazni. Így pedig ismét a gondolatmenetem elejére kerültem, ezt pedig többször ismételtem meg a mosakodásom során, amíg el nem zártam a csapot.

  Kilépve a párás kabinból jól megszárítkoztam, egészen addig, amíg a hajam is tűrhető állapotba nem került, utána gyorsan magamra aggattam a ruháimat. Nem volt a legkellemesebb a kinti hőmérséklet, hiába lett meleg odabent a zuhanyzásomnak köszönhetően, ráadásul a kocsiig el kellett valamilyen úton jutni, lehetőleg a megfázást elkerülve. Mivel a helyiséget csak mi használtuk, bátran hagytam ott az akkor elhasznált törülközőt, mivel senkinek sem jutott eszébe elvinni, másnap meg cserélhettem majd le békésen.

  Mielőtt benyitottam volna a gyakorló termükbe –ahol Jin-hyung, nagy valószínűséggel, már az órát bámulta percenként, mégis merre ténferegtem már –, még gyorsan rendeztem mimikáimat; vagyis igyekeztem, az idő közben jól betanult, szerepembe visszacsöppenni, majd kinyitottam az ajtót.

- Mehetünk, Hyung! –a másik csak meglepve kapja rám tekintetét, mire én is megilletődök. Ezek szerint, annyira még sem hiányolt, ha így bele tudott feledkezni a telefonjába. –Bocs, ha megzavartam valamit –feleltem flegma hangstílusban.

  Miért van az, ha kicsikét elfeledkezem arról, mennyit árthattam már neki egy-egy megnyilvánulásommal, akkor jött valami, amitől megint irigykedni kezdtem, esetleg dühös lettem a tettétől. Pedig semmit sem csinált, és igazából most sem értettem már magamat, mitől lettem ilyen, hiszen csak lefoglalta magát, amíg rám várt, de… Talán az zavart a leginkább, hogy nem aggódott értem, hanem letudta az egészet egy vállrándítással, aztán már nyúlt is a készülékért, amin elindított valamilyen játékot magának. Nem toporzékolt, nem kiabál velem, hogy mégis hol voltam annyi ideig, már a Han folyót megtölthettem volna azzal a vízmennyiséggel, amit elhasználtam. Nem dramatizálta túl a helyzetet, miközben krokodilkönnyek között vetődött a karjaimba, miszerint még arra a csekély időre is hiányoztam neki, főleg, mert nem tudtam, mi lett velem olyan hosszú idő alatt.

  Nem egyszer fordult meg eme ominózus esemény, mivel, talán két éve, hasonlóan sokáig maradtam a tus alatt, az edzést követően. Ugyanúgy megvárt engem a legidősebb, ám én a szokásos tíz perces mosakodásom helyett, majdnem háromszor annyi időt töltöttem el a meleg víz takarásában. Ezt követően fütyörészve caplattam vissza a termünkbe, ahol egy, a körmét rágó hyung-gal találtam szembe magam, ki a karóráját bámulta nagy bőszen. Amikor mindketten felfedeztük a másikat, Jin egyből oda rohant hozzám, miszerint ha nem jöttem volna öt perc elteltével sem, betöri az ajtót és kideríti, mi tart ilyen sokáig nekem, illetve bajom volt-e.

  Ám most, hasonló szituáció közepette, ő csak békésen üldögél, telefont nyomkodva, miközben én a hattyúk halálát játszottam el miatta az öltözőnkben, mert olyan mocskos embernek éreztem magamat. Az saját részemről nézve, igencsak jogosnak bizonyult az enyhe kifakadásom, de a másik oldalról megvizsgálva, talán nem ez a tényállás állt fenn. Ugyanis Jin-hyung lassan kelt fel helyéről, elég kétkedő pillantásokkal illetve engemet, miközben kikapcsolta az éppen futott játékát, majd a készüléket a zsebébe eresztette. Elém lépett, de én csak ugyanolyan megvető, haragos pillantásokkal illettem, mint előző megszólalásom alkalmával tettem azt.

- Jimin… Most már tényleg el kellene mondanod, mi bajod van. Ez túlmegy egy bizonyos határon –itt éreztem, ahogy az utolsó cérnaszál igyekszik megtartani az amúgy igencsak pattanásig feszült idegeimet.

- Túlmegy egy határon!? Komolyan!? –idegességemben megragadtam tincseimet, miután pedig meghúzgáltam őket, egy pár állatias morgás mellett, lecsaptam kezeimet magam mellé. Ennyi volt, eddig tartott a türelmem. –Fogalmad sincsen arról, milyen kimerítő veled lennem. Nem tudod, miket élek át, ha közeledbe kell lennem… Nincsenek szavak arra, hogy rendesen kifejezzem, milyen mértékbe tesz idegesség engem, hogy elvisellek téged –frusztráltan szívtam be a levegőt, amit ugyanolyan hévvel engedtem ki tüdőm fogságából. –Utállak téged! Utálom, amiért mellettem vagy! Mindent utálok, ami veled kapcsolatos, és bárcsak… -itt elakadtam, ugyanis, amint feltekintettem a másikra, amit egész kifakadásom alatt egyszer sem tettem meg, egyből megbántam, amiket mondtam.

- Hát így gondolod… -szólalt meg fojtott hangon, ahogy igyekezett visszatartani könnyeit, melyek igen nehezen sikerültek neki, mivel egy-két csepp már így is versenyt futott bársonyos arcán. Szipogott, szemei pedig vörösek lettek az erőlködéstől, ahogy igyekezett erősnek maradni, de engem nem tudott becsapni. Ismertem őt, jobban bárkinél, emiatt pedig nagyon jól tudtam, hol kellett volna meghúznom azt a bizonyos határt. Ez a fajta látásmódom okozta most a vesztemet; visszatartottam indulataimat, mert sejtettem, mennyire esik majd rosszul a másiknak, amit mondani fogok, de ennek következtében, olyan gondolatok hagyták el ajkaim peremét, melyet soha sem vettem komolyan. Gyerekes hisztéria volt az enyém, mit az előbb leműveltem, melyben csak az irigység maró, fájdalmas szavai hangzottak el. Jin-hyung mégis komolyan vette, mert egyszerűen ilyen természettel áldották meg. –Menjünk haza –karjával megdörzsölte arcát, így eltüntetve a kifolyt könnyeket magáról, majd felkapva táskáját eloldalgott mellettem, mivel a sokktól még mozdulni se voltam képes.

  Akkor ért a felismerés, miszerint, mindent elrontottam. Hagytam, hogy egy ostoba, mocskos érzelem olyan mértékben elhatalmasodjon rajtam, hogy elfeledjem, kivel beszéltem abban a pillanatban, amikor azokat az oda nem illő jelzőket használtam Jin-hyungra. Nem érdemelte meg, amit tőlem kapott, valamint biztos félre értette szavaimat, bár nem meglepő, mivel eléggé nyersen fogalmaztam a nagy kavalkádban, mely az elmémet uralta. Nem is magyaráztam meg igazán tettemet, csak hadakoztam, vádoltam, ujjal mutogattam, okok és érvek felvezetése nélkül. Ennél többet érdemelt volna tőlem; el kellett volna mondanom, miért érzek így, mit vált ki belőlem, ráadásul azt is, mennyivel jobb barátom bárkinél, akit eddig a sors mellém söpört, annak ellenére, mennyi kételyt halmozott fel bennem. A saját bizonytalanságom okozta feszültséget vezettem le rajta az előbb, pedig ő csak kedveskedni szándékozott nekem, ám még eme önzetlen gondolatát is úgy hurrogtam le magamban, majd hangosan, a füle hallatára, mintha valami bűnt követett el ellenem. Az irigység alattomosan bekúszott elmém rejtekeibe, majd olyan szinten beleitta magát a gondolataim hálójába, hogy már minden kis kedves cselekedet mögött hátsószándékot véltem felfedezni, esetleg az ellenem irányuló tiszteletlenséget.

  Ha nem velem törődött, azt akartam, hogy csak engem figyeljen a másik, én töltsem ki agyának minden egyes négyzetcentiméterét. Olyankor mindig szúrósan néztem rá, amíg be nem adta a derekát, és hozzám nem somfordált, ahol jól megszeretgetett engem, mint egy engesztelésképpen. Ha viszont ebbe a végletbe mentünk át –vagyis a legidősebb teljesen rám akaszkodott, akár a pióca –akkor folyamatosan el akartam magamtól taszítani. Olyankor mindig csak a saját hibáimat láttam ő általa, ki szöges ellentétemben állt; ami benne tökéletes volt, belőlem hiányzott. Azért a hiányosságért pedig ácsingóztam, éheztem rá, meg kellett szereznem magamnak, elvenni tőle, hogy ne az övé legyen, hanem az enyém. Önző, vak és irigy voltam, amik végül ide vezettek minket.

  Jin-hyung két méterrel előttem bandukolt a kivilágított folyosón, fejét lehajtva, járása meg igencsak életkedvtelenre sikeredett. El sem tudtam képzelni, mik játszottak le fejében az elmúlt pár percről; miken tanakodott, miről mérlegelt, mit gondolhatott rólam. Mind-mind ott keringett agyamban, miközben bűnbánó arccal igyekeztem kimutatni mélységes sajnálatomat, szemeimet pedig leszegtem, így csak az egymás felváltó cipőimet láttam, ahogy szelik a métereket, míg a kocsinkhoz nem értünk.

A járműbe ugyanolyan némán szálltunk be, mint amilyenekké az után váltunk, hogy az idősebb száját elhagyta az a bizonyos mondat, miszerint, ideje volt hazatérnünk. Hátra ültem, mert biztos begolyóztam volna attól, ha a másik mellett kellet volna eltöltenem a megmaradt időt, amíg elértük úti célunkat. Így is kényelmetlen helyzet volt az egész, hiszen abban a pozitúrában úgy tűnhettünk, mintha én, valami egyszerű, pénzes ember lettem volna, Jin-hyung pedig a sofőröm. Igyekezetem a tájat bámulni, közben nem összeomlani a kocsiban, de egy-egy alkalommal előre tekintettem, akkor viszont szemei összetalálkoztak a legidősebb fekete íriszeivel, melyekkel a tükrön át ellenőrzött engemet.  Megtehettem volna azt az apró lépést, hogy kezdeményezek egy beszélgetést, elmagyarázom, miként értettem azt, amit, de nem egy olyan környezetben kívánkoztam azt megtenni, ahol nem tudtunk a másikra figyelni rendesen. Jin-hyung zaklatott volt, ami eleve nem túl jó lelki állapot vezetés szempontjából így nem hiányzott az én hegyi beszédem még neki, amivel lehet, megint összetöröm lelkiekben.

  Amint megérkeztünk a lakásunkhoz, meglepve tapasztalom, ahogy feltekintve a mi emeletünkre, sehol egyetlen égő lámpa, mely fényét kiengedné az ablakon. Lehet, mindenki egyből pizsamába bújt, ahogy betették lábukat a küszöbön, azóta pedig öntudatlanul sodródtak az álmok tengerén, mit sem sejtve a köztünk kialakult vitáról. Nehéz is lett volna kimagyaráznom, hogyan történhetett az meg, hogy Jin-hyung boldogan, fáradtságot nem ismerve kerekedett fel, majd indult el értem a tánctermünkhöz, de amikor visszatérünk, már mindketten olyan fekete felhőket cipelünk a fejünk felett, mintha egy családtagunkat gyászolnánk. Talán jobb ez, mint a többiek előtt kibeszélni a dolgainkat, amiket csakis egymás között beszélhettünk meg, mivel azok csak ránk tartoztak.

  Átlépve az ajtót, mely a lakásunkba engedett minket, próbáltam minél gyorsabban levenni cipőimet, az illemnek megfelelően, mert láttam a másikon, mennyire sietősre vette a mozdulatait. Nem hagyhattam úgy elmenni, hogy fogalma sem volt arról, miket gondolok igazából, nem engedhettem téves eszmékkel az ágyában fetrengeni, miközben a szomszédos hálóban, ugyanolyan kínok közepette igyekszem álmot varázsolni szemeimbe.

- Jin-hyung… -karomat felemelve kezemmel közre fogtam könyökénél, így megállásra késztettem, még pont időben. Nem fordult felém, de láttam, ahogy válla megrázkódott egy kis időre, amikor mélyen beszívta a levegőjét. –Beszélnünk kell!

- Eddig nem akartál velem semmit sem megbeszélni, de most… -kitépte gyenge szorításomból végtagját, hogy felém fordulhasson megrovó, csalódott tekintetével, amelyeket egyenesen az én íriszeimbe nézett. –Most azt várod tőlem, miután megbántottál, jelzem, mélységesen, hogy majd leülök veled az asztalhoz, aztán ismét a képembe vágd azokat a szavakat, amiket korábban is mondtál? Ennyire ostobának nézel?

- Ez nem igaz –kezdtem heves fejrázásba, közben követtem a másik gyors, feszült, szapora lépteit a konyha felé, ahol végre fényt is kapcsoltunk magunknak. Mindketten viszonylag halkan beszéltünk, mivel nem akartuk felébreszteni a többieket. Tudtuk, hogy ez a mi ügyünk, és nem hiányoztak nekünk a többiek segítsége, kik a fáradtságtól, talán, még azt sem értették meg, miről fecsegtünk nekik. –Végig kell hallgatnod! Nem mondtam el mindent, amit akartam…

- Szóval van további sértegetés is –fordult felém. A benti étkező asztalunk két szélén helyezkedtünk el, egymással szembe. Testtartásunk merev és kiélezett volt, készen arra, hogy ugorjon egy rossz szóra is. Végül Jin-hyung volt az, aki elsőként levetette magát, mintegy feladva a kialakult helyzetet, aztán sóhajtva adta ki a következő utasítást. –Ülj le!

- Esküszöm nem azt akartam mondani, amit –gyorsan elhelyezkedtem az én oldalamon, törökülésbe, majd előre nyúlva megfogtam a másik, asztalon pihentetett kezeit. Jó jelnek vettem, amiért nem húzta el őket abban a pillanatban, amint hozzáértem, de a szemembe még nem nézett, mereven a falapra szegezte lélektükrét, amelyben minden érzelmet felfedeztem volna, ami lejátszódhatott benne akkor. –Feszült voltam és nem úgy fejeztem ki magamat, ahogy kellett volna…

- Hát akkor?

- Az utálat túl erős szó volt oda –hajtottam le fejemet szégyenemben. –Én csak… Egyszerűen… Irigy voltam –ejtettem ki végre azt a borzalmas kifejezést, amellyel engem lehetett definiálni az elmúlt időszakban. –Ha megláttalak, az utóbbi időben, mindig arra gondoltam, mi mindenben vagy te jó, vagy mennyi adottság, szerencse jutott már ki neked. Jól kereső családból származol, bárkire tudsz bármennyit költeni, csak hogy az illető boldog lehessen. Emlékszem, egyszer említettem, mennyire hiányolom a jegeskávét a mindennapjaimból, mert a kedvenc italom, de minden egyes nap nem akartam elmenni érte egy kávézó, vagy a büfébe, mivel az nekem túl sok kiadás. Erre te… Karácsonyra vettél nekem egy kávéfőző gépet, mondván ezt mindenki használhatja mostantól, ám én tudtam… Tudtam, hogy csak miattam tetted –szipogtam fel, ahogy újra felemeltem fejemet, így ismét ránézhettem Jin-hyungra, aki szintén visszatekintett rám vörös, könnyes szemeivel. –Ezzel pedig egy újabb tulajdonságodat mutattad meg számomra, nem is egyszer. Olyan önzetlen vagy, a sok pénz ellenében is, amelyet minden ember csak tanulhatna tőled. Gyönyörű hangod van, amit az elmúlt évek alatt csak még tökéletesebbre fejlesztettél, hiába készültél színésznek. A színi játékodról meg már ne is beszéljek, hiszen az egyetemet is elvégezted abból, ami szintén egy hatalmas teljesítmény a részedről. Te voltál az egyetlen, aki tudott közöttünk vezetni, ennek fényében pedig képes voltál plusz időt áldozni arra, hogy a legfiatalabbat vitted az iskolába, esetleg minket, az egyéb teendőinkre. Hihetetlen ételeket tudsz készíteni, ráadásul olyan boldog vagy, mikor az egész folyamatot végig viszed, majd látod az arcunkon, mennyire ízlik nekünk, amit csináltál, te pedig már csak annyitól is a fellegekben jársz, hogy ezt meg is mondjuk neked. Olyan szeretet és megértés van benned, ami sok emberben nincs, emiatt pedig olyan értékét képezed a csapatnak, amit szavakkal igen nehéz lenne kifejezni –engedtem ajkaimra kúszni egy fájdalmas mosolyt, ahogy első könnycseppjeim végig szántottak az arcomon. –A legjobb barát vagy, akit csak kívánhatnék magamnak…

- Akkor miért? Miért voltál irigy pontosan? –mindkét tenyerét megfordította, aztán pedig összekulcsolta kezeinket, hogy bátorításképpen megszoríthassa őket, így ösztökélve a folytatásra.

- Mert olyan akartam lenni, mint te –mondtam ki végül az igazságot. –Először észre sem vettem, de elkezdtelek egy bizonyos mértékig utánozni; nevettem azokon a vicceken, amiket mondtál, próbáltam minél több műsorodban részt venni, mint aktív tag, hátha hasonlíthatok majd rád. Azokkal a játékokkal játszottam, amivel te, ugyanolyan gyerekesen viselkedtem egyes helyzetekben, ahogyan te is tetted. De… Amikor rájöttem, hogy az már nem én voltam, akkor… Kétségbe estem –fejemet megrázva igyekeztem gondolataimból kiűzni az akkori emlékeket, mintha a beszédemmel együtt azok is távozhatnának a levegőbe. –Annyira te akartam lenni, hogy teljesen kivetkőztem már magamból. Irigy voltam, amiért te az lehettél aki, én pedig nem hasonlíthattam rád. Emiatt bírtam csak nehezen a társaságodat, mivel olyankor rossz embernek éreztem magamat, amiért ilyen mocskos, önző gondolatok jelentek meg a fejemben. Viszont… Az sem tetszett, ha hanyagoltál és inkább másokkal kezdtél el foglalkozni. Olyankor azt éreztem, mennyire fáj, amiért nem rám figyelsz, nem én vagyok számodra az első, nem lesed minden kívánságomat árgus szemekkel. Irigykedtem a külsődre, ami mindig hibátlannak mutatkozott előttünk, még ha álmodból keltettek is, meg a kitartásodra, amivel a tánc elé álltál, minden egyes alkalommal. Két véglet közé ragadtam, ezért pedig öntudatlanul is téged okoltalak, ez a nézet pedig beleitta magát az elmémbe végleg. Ezen pedig mindig annyira felidegesítettem magamat, hogy csak igen nehezen bírtam visszafogni az indulataimat. Olyankor egy sarokba vonultam, mindenkitől távol, amennyire csak lehetett –ujjaim már görcsösen szorultak a másik kezeire, féltem, hogy a vérkeringését is meggátolom, annyira erősen szorítottam őket. –Kérlek… Könyörögve kérlek… Bocsáss meg nekem, amiért így éreztem feléd! Abban a pillanatban megbántam mindent, amikor megláttam, mennyire fájtak az idegességemtől túlfűtött szavaim.  Kérlek!

  A hatalmas csönd, mely a beszédem végét követte, szinte idegőrlővé vált. Nem kaptam választ kérésemre, felnézni pedig képtelen voltam a másikra, amíg meg nem erősítette szándékát felém. Ő az idősebb, a tiszteletteljesebb, ami annyit tett, hogy meg kellett várni az ő elhatározásait, addig semmi meggondolatlan, elhamarkodott cselekedetet nem intézhettem felé. Ha azt mondja, az nem kifogás, melyet felvázoltam számára, valamint képtelen megbocsájtani tettemet, azt a hangnemet, amit megütöttem felé, akkor vége.

  Elveszíthettem őt, ami pedig csakis az én hibám lett volna, hiszen, ha nincsenek azok az emóciók, miket iránta tápláltam, akkor még most is békésen nevetnénk egymás társaságát élvezve. Zabálnánk az egészségtelenebbnél egészségtelenebb nassolni valókat, miközben az egyik kedvenc játékunkkal játszanánk, esetleg megnéznénk egy jó filmet, ami mindkettőnket érdekelt. Akár az erszényes mókusaival is szórakozhatnánk, akik szerencsétlenek, nem tudtam, hány ilyen bolondos délutánunk alkalmával élték át, milyen egy felnőtt testbe bújt gyermek kezei közé kerülni, ki még soha sem látott hozzá hasonló állatot. Hiányoznának eme közös programjaink; amikor együtt főztünk ki valamit ínycsiklandozó étket, mert a többiek lusták voltak segíteni az idősebbnek. Esetleg egy-egy közösen megejtett táncpróbánk, ahol Jin-hyung minden egyes szavamat úgy követte, mintha valami szentírás lett volna számára. Hiányzik, amikor Jjangu-t sétáltattuk együtt, ha a kis kutyus eljöhetett hozzánk egy kis időre. A közös bevásárlásaink, ahol a kötelezően megvett dolgok mellett, magunkat is meglephettük egy-két finomsággal, édességgel, amit a diétánk miatt egyébként nem engedhettünk meg magunknak. Ahogyan a nap végén, a többiek lefekvését követően, mi ketten leültünk a nappaliban, és kibeszéltük az aznapi gondjainkat, melyekre tanácsokat adtunk egymásnak.

  Remegtem, amiért még mindig nem kaptam visszajelzést az idősebbtől, pedig már sok idő eltelt az utolsó kimondott szó után, ami elhagyta ajkaimat. Az konyha falára felszerelt óra mutatója vészesen vágta arcomba a valóság kénköves poklát, miszerint közel tíz perce ültünk néma csendben, mindketten gondolataink mezejében járkálva. Én minden lehetőségemet latba vetve fohászkodtam, akihez csak tudtam, de Jin-hyung… Fogalmam sem volt mi játszódott le addig a fejében, és ami miatt ilyen sokáig burkolózott mély hallgatásba. Nyomasztó terhek nyomták vállamat, melyek egyre nehezebbek lettek a másodpercek kattogásával, mik sértették fülem világát. Ahhoz a szótlan légkörhöz nem igazán illett a monoton hangon lejátszódó mutató járása, ezért igazán idegesítővé vált számomra, hiszen csak azt az egy hangot hallottam egész idő alatt.

  Jin-hyung lassan rám emelte tekintetét, mire kiegyenesítettem magam, szabályosan vigyázzban álltam –vagyis ültem –annyira igyekeztem a legjobb oldalamat mutatni. Azok után, amilyen kegyetlen, alpári módon fejeztem ki magamat korábban, igazán megérdemelte a másik, hogy ezúttal, akár a kis angyal, úgy helyezkedjek vele szembe.

- Tudod, Jimin… Ezzel most lehet, kicsit megleplek de… -ahogy igyekezett rendezni gondolatait, nyelvével végigszántott alsó ajkán, majd mosolyra húzta ajkait, amit én értetlenül bámultam. –Eléggé vicces helyzetbe keveredtünk mi.

- Ezt hogy érted?

- Hát… -kuncogta el magát, amit még mindig nehezen bírtam felfogni. –Hasonlóan érzek én is, mint te –értetlenségemet hirtelen átvette a teljes megdöbbenés, hiszen nem akartam hinni a két fülemnek.

- Tessék?

- Bizony –bólogatott hevesen, amivel nyomatékosította az előbb elhangzottakat. –Én is sok mindent irigyeltem ám tőled… Igazából kezdettől, fogva, amióta jobban megismertelek. Olyan tehetséges táncos voltál, ráadásul, látszott rajtad, mennyire szereted csinálni, és nem csak a kényszer miatt végzed a feladatodat. Arra gondoltam, nekem miért nem mehet ilyen egyszerűen az egész, hiszen, ha rád néztem, sokkal könnyebbnek, szabadabbnak hatott az összes koreográfia. A hangod pedig… Sokat mesélhetnék arról, mennyit fejlődött, és, hogy kiket szégyeníthetnél meg a magas sorok kiéneklésével. Emellett mindig kedves, valamint jószívű is vagy, ami sokszor megmutatkozott, ha a két fiatalabbról kellett gondoskodni. Olyankor te voltál az első, aki jelentkezett arra a feladatra –elpirultam a sok dolog hallatán, amiket a másik mondott rólam. Tényleg ilyennek látott engem? –Csodáltam, amiért olyan bőszen betartottad a diétánkat, sőt, néha túlzásokba estél, amit nem szívesen hagytunk neked, de te akkor is kiálltál magadért, makacs voltál hozzánk képest. Sokat edzettél, amit csak a rajongók miatt tettél, valamint teljesíteni akartad az elvárásaidat, amik egyre nagyobbra nőtték ki magukat. Irigylem a birkatürelmed, mellyel elviselsz minket, míg én folyamatosan lobbanékonyan reagáltam a többiek bohóckodására. A külsőd pedig… Igazán nem gondolom azt, hogy ennyire nagy különbséget kellene tenned köztem és közted. Te is ugyanolyan jóképű vagy, több lány álma, kiknek te vagy a mindenség –elengedte kezeimet, majd felállt ülőpozíciójából. Mellém lépett, utána pedig kajait átvetette vállaimon, így félig én tartottam meg a súlyát. Mondandója közben szorosan kobakomhoz tartotta arcát, amit gyengéden neki is dörzsölt, ezzel kócossá téve szőke fürtjeimet. –Tudod, hogy léptem túl azon, mennyire irigyellek ezek miatt az adottságok miatt?

- Hogyan? –kezeimmel mindkét oldalon megfogtam alkarjait, majd hüvelykujjaimmal simogattam egy ponton a másikat.

- Arra gondoltam, ha különbözöl is tőlem, vannak olyan adottságaid, amik nekem nincsenek meg, az nem azt jelenti, hogy irigyelnem kell azokat tőled. Egyszerűen csak beletörődtem és rájöttem, te inkább kiegészítesz engem, minthogy a hibáimra mutatsz rá.

- Szóval…

- Igazából, tudod mit irigyeltem tőled a legjobban, már a kedvességed mellett? –kuncogta el magát, majd az egyik simogató kezemet felemelte, így elénk helyezhette apró ujjacskáimat, melyek kézfejemhez kapcsolódtak. –Ezeket a végtelen édes, pici ujjakat…

- Na, ne röhögtess!

- Pedig komolyan beszélek –felemelte fejét rólam, majd magával szembe fordított, aztán ismét megfogta ugyanazt a végtagomat. –Talán ezzel tudnám igazán jól demonstrálni, mire gondoltam –ezt követően pedig összefűzte ujjainkat, azzal egy nagy csomót képezve, melyet a kezeink alkottak. –Nekem nagy csontos ujjaim vannak, még neked kicsik és húsosak. Tökéletes ellentétek, melyek tökéletesen kiegészítik egymást.

  Lenézve az összetapasztott tenyereinkre, már tudtam, mire értette ezt az egész szöveget a másik. Mindketten irigyek voltunk, mindketten akartuk a másik jobbnál-jobb tulajdonságait, amiket mi magunk birtokolhattunk volna, ám szembe kellett néznünk a valósággal. Én nem voltam Kim Seokjin, ő pedig nem volt Park Jimin, azaz én. Nem lehettünk a másik bőrében, nem szerezhettük meg azt, amire vágytunk a másik személytől. Ám az idősebb hamarabb megtalálta a helyes utat, mint azt én gondolhattam volna. Sőt, a nagy önmarcangolásom végett, még azt sem vettem észre, ő mi miatt szenvedhetett, amikor nekünk a boldog arcát igyekezett mutatni, pedig belül ő is ugyanúgy megvívta a saját harcát. Nem egyszerűen kerülnünk kellett egymást, hanem megtalálni azt az arany középutat, ahol a különbségeinket összetehettük és kisegíthettük vele mindkettőnket.

  Nagyszerű példák voltak erre a táncóráink, melyeket a többiek hazamenetele után folytattunk a másik társaságában. Én tanítottam az idősebbet, ő pedig később dicsekedhetett vele, mennyit tudott fejlődni egyetlen éjszaka alkalmával. Ha én nem vagyok, akkor ő sem lesz jobb. Ám ugyanez a helyzet a diétámmal is; míg én mértékkel, már-már betegesen túlaggódva vettem be minden egyes falatot a számba, addig Jin-hyung úgy tömte magát a finom étkekkel, mintha nem lenne holnap. Ilyenkor, mindig hagyott egy egészen keveset a tányérján –tényleg csak annyit, hogy abba ne kössek bele –, azt meg felém tolta, miszerint egyem meg. Ilyenkor nem ellenkeztem, hiszen nem tűnt nagy adagnak az a mennyiség, de annál zsírosabbra sikeredett, kellő energiát adott a nap elkezdéséhez, vagy éppen lezárásához.

  Talán… vagyis… Biztosan rossz szemszögből közelítettem meg az egészet. Nem azt kellett volna néznem, miben jobb a másik, hanem azt, mivel tudna rajtam segíteni, hogy azt a képességemet fejlesszem, esetleg, gyarapítsam a tudástáramat. Nem irigykednem kellett volna, hanem belátnom, ő jobb nálam valamiben, a jövőben pedig képes lenni segíteni nekem, hogy én is jó legyek belőle, ha akkor nem is ment gördülékenyen.

- Azt hiszem, értem –motyogtam halkan, de még kellő hangerővel, ahhoz, hogy a másik meghallja.

- Igen? –előre dőlt, majd homlokainkat összeillesztette, így néztünk egymás szemébe. –Ez azt jelenti, hogy mostantól nem fogsz rám irigykedni, elmenekülni, vagy elzavarni a közeledből?

- Az elsőt nem ígérhetem meg, de a többit annál inkább –itt ferde szemmel nézett rám, mivel nem értette, miért így fejeztem ki magamat. –Jin-hyung… Én mindig irigykedni fogok rád, amíg csak ismerlek, hiszen ugyanúgy látom, mi az, ami neked megvan, de nem lehet az enyém. Ugyanolyan görcs keletkezik bennem, mint korábban, minden ilyen alkalom során, csak… Meg tanulom a jó irányba terelni ezt az érzést, és nem ellökni magamtól téged, ahogyan azt te is mondtad az előbb.

- Nekem már ez is megfelel –nevetett fel, aztán összeérintette orrainkat, amiket így egymáshoz dörzsöltünk. –Barátok?

- A legjobbak kerek e-világon!

U.I: Ezt a novellát még tavaly - majdnem egy éve - írtam a Kpop Fictions Írói Műhely Hét Főbűn nevezetű projektjére. A kijelölt részre kattintva megtekinthetitek a a további hat munkát, amelyet erre a témára írt a többi fanfiction író.

The Real Star Of Stars

Cím: The Real Star Of Stars

Páros: KiHo (Monsta X; Kihyun x Wonho)

Műfaj: Songfic, Slash, Shounen Ai, Yaoi, OOC, AU, Romantikus

Besorolás: +12

Összefoglalás: Shin Hoseok egész életében a szülei ellen lázadt, miután belátta, hogy a folytonos győzelmekkel és jó jegyekkel sehogy sem tudta felkelteni az idősebbek figyelmét. Erőszakosabb, kegyetlenebb lett a diáktársaival szemben, míg a középiskola első napján verekedésbe nem keveredett, melynek következtében pszichológushoz kellett járnia. Nem fűlött hozzá a foga, ám kötelezően járnia kellett, míg egy napon kapott egy ajánlatot, ami megváltoztatta addigi gondolkodását és az emberekhez való viszonyát. 

Ezt a songficet a Monsta X - NEWTON című száma alapján írtam WattPad-en sreni18 fanfiction író versenyére.

Jó olvasást!

   
    Feladtam a próbálkozást, a megfelelést mások szemében, főleg a szüleim előtti parádézást. Amióta csak átléptem az általános tanintézmény kapuját az első napon már eldőlt a sorsom, amit nem én döntöttem el. Nevelőim mindig is arra törekedtek, hogy a legjobb eredményeket mutathassam fel, kiváló tanulóvá váljak, amellett pedig a sportban se legyek utolsó, sőt, mindig a dobogón kellett állnom, lehetőleg az első helyen. Ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt ők elgondolták szidás, érzelmi bántalmazás és tiszteletlen beszédstílus irányult felém, melyet akkor gyermekfejjel igen nehezen viseltem.

   Büntetéseim legtöbbször további tanulással eltöltött órák, melyeket a megszokott napokon szabadidős elfoglaltsággal töltöttem, ám egy-két alkalommal egy új sportágat ismertettek meg velem, melyet olyan fiatalon képes voltam végezni. Igazából, ha nagyon pontosan akartam fogalmazni, nem is mondhattam szabadidőnek azokat a csekély órácskákat, melyeket könyvek olvasásával, esetleg rajzolással töltöttem, mivel a szüleim csak ezeket engedték meg nekem, mert szerintük a telefon, a számítógép és a televízió csak rontaná az amúgy is silány elmémet, mit ők kemény munka árán valamennyire már megcsiszoltak az évek során. Bábként kezeltek, én voltam az útlevél egy jobb élet felé, amit már a születésem pillanatában elképzelhettek maguknak.

    Én megroskadtam a rám nehezedő mázsás súlyoktól, a folytonos elvárásoktól, az érzelmi befolyásoktól, és hiába nem emeltek rám addig egyszer sem kezet, minden egyes kimondott szavuk felém felért egy arcul csapással, egyetlen kedves vagy biztató megnyilvánulásuk se volt az irányomba, amely erőt adhatott volna nekem a rosszabb napokon.

    Eme viselkedésük miatt egyre zárkózottabbá, bizonytalanabbá váltam, miközben az addig lassan összekuporgatott baráti társaságom tagjai mind elpártoltak mellőlem, mondván, semmi szórakoztató, érdekes nem volt bennem. Egy begyöpösödött, érzelemmentes, szívtelen tizenéves lettem, kinek egyik nap hirtelen összegyűlt minden elfojtott haragja, bánata, lenyelt akarata és egyszerre tőrt ki belőle minden, történetesen egy teljesen nevetséges atrocitás miatt. Egyik iskolástársam bánta a kitörésem következményét, amikor utolsó évemet töltöttem az alsóbb oktatást biztosító épület falai között, amire rátett a középiskola utáni keresés is, mivel én és a szüleim ebben ugyanúgy összekülönböztünk, mint minden másban, miután elkezdtem önállósodni. Egy ártatlan kérdés, ám én lilásra vertem a védtelen testet, mi után kellő megdorgálást kaptam az iskola igazgatójától, később pedig a szüleimtől, mely már fizikális fájdalommal kecsegtetett.

    Életemben először kezet emeltek rám, mely akkora sokként ért, hogy évekkel később is éreztem kezük lenyomatát az arcom azon részén, ahová a csapást mérték, hiába gyógyult be a hatalmas vörös folt pár nap elteltével.

    Akkor nem kaptam komolyabb büntetést, szüleim elintéztek mindent, így az eset nem került dokumentálásra, természetesen mindezt nem az én érdekemben cselekedték. Belehaltak volna a tudatba, ha azzal kellett sétálniuk az utcán, találkozni a barátaikkal, hogy mindenki arról beszélt körülöttük, mennyire neveletlen erőszakos gyerek lett belőlem, pedig milyen fényes jövő állt előttem. Megmenekült a család hírneve, de ezzel nem ért véget az ámokfutásom.

    Hónapokkal később, a középiskolába jövetelem napján egy végzős, számomra ismeretlen okokból, belém kötött, ráadásul olyan szavakkal, melyeket nem viseltem jó szemmel, nem voltam képes csak úgy lenyelni, majd hidegvéremet megőrizve elsétálni mellőle, hiába terveztem azt először. Kiprovokálta magának a bajt, azt hitte szívózhat egy elsőssel, ki védtelen vele szemben, ám én visszaütöttem. Durván és erősen. Amint az öklöm egyszer megérintette az álla vonalát, onnantól kezdve számomra nem lehetett megállás, már a földön feküdt könyörögve a jóindulatomért, de én csak püföltem, karmoltam, kiabáltam a fejével és rongyosra szaggattam a ruháit, míg ki nem hívták a mentőket érte. A kezdeti elégedettségem, ahogy láttam a félelmet, a tartózkodási kényszert mások arcán abban a pillanatban szállt el, ahogy az igazgató irodájában a kezembe nyomták a kórházi számlákat, valamint egy kérelmet, miszerint vagy tanácsadásra kényszerülök, vagy távoltartásit kérnek a srác szülei ellenem, melynek következtében ki is rúghattak az iskolából, de minimum magántanulóvá váltam.

    Ez a hír ismét betett a szüleimnél, ám idejük sem akadt képen törölni, hiszen a dili doki gondolatára arcuk sápadtsága vetekedni tudott volna a tanintézmény frissen mázolt fehér falaival. A hírnév mellett, ami szintén gyenge pontjuk volt az a pénz; fölöslegesen nem költöttek rám, ezért nem tapasztaltam még meg, milyen egy okos telefont használni, valamint azt a kellemes bizsergést, ami az ujjaimon keresztül áramolhatott át, ahogy megérintettem egy laptop billentyűzetét. Csak az iskolai tankönyvekre, egyéb tanulási eszközökre és sport felszerelésekre költöttek abból a rengeteg papír értékű fizető tárgyból, ami számukra a mindent jelentette. Egyből kérdezgetni kezdték az anyagiakat, ám ahogy megtudták, semmi finanszírozni való nem akadt számunkra ezzel kapcsolatban, mivel ezek a foglalkozások az iskolában történnének, a pszichológusnál. Ekkor pedig a szüleim dalolva, minden gondot elfeledve írták alá a kérvényt, melyben feketén-fehéren, erős nyomtatott tintával lett leírva, miszerint eme programom mindennapossá vált, ugyanis a kötelező klubtevékenységek helyett voltam köteles megjelenni.

    Semmi kedvem, se ingerküszöböm nem volt hozzá, hogy egy számomra ismeretlen felnőttnek kitárjam a gondolataimat, legbelsőbb kényszereimet, amiket még magamnak sem vallottam be igazán. Neki az a dolga, hogy a problémás diákokat meghallgassa, de én nem akartam egy lenni azok közül a fiatalok közül, kiknek belsődémonjaik kívülről is elkezdték felemészteni az illetőt. Élveztem, ha féltek tőlem vagy mérhetetlen tiszteletet, irigységet éreztek irántam, ám amit sohasem mondtam el senkinek – nem is tudtam volna –, hogy amekkora élvezettel töltött el eme gondolatok sokasága, annyira keserített el engemet. Belül sírtam, könnyeket hullajtottam a folyamatos magány és túlterhelés okozta súlyok miatt, melyek a hátam közepére nőttek ki egyfajta púpként.

    Sorra jártam a foglalkozásokra, a nő kérdezett, ám én egyikre sem válaszoltam, csak akkor szólaltam meg, ha a témát kevésbé feszegető, általános, semmiségekről szóló kérdésekkel bombázott engemet. Semleges szerettem volna maradni, erősnek mutattam magamat, egy olyan embernek, aki bármit megtett a feltörekvés érdekében, akárcsak a szüleim. Ezt jól megtanultam tőlük, ha már másra nem akartak időt szánni velem kapcsolatban. A pszichológus próbálkozott, de mindig kudarcot vallott, hiába jártam hozzá a hét minden napján, minden délutáni programomat mellőzve, sőt, akadtak olyan napjaim, amikor a terápiám miatt enni se tudtam, mert egyből mennem kellett edzésre, ez pedig megterhelte a szervezetemet. Ingerlékenyebb lettem, flegmán válaszoltam mindenkinek, még a felnőttek, tanárok nagy része se mert már felszólítani, csak a szüleim felé mutattam meghunyászkodás, hiszen nem volt szükségem még egy pofonra, amikor az előző emléke is olyan mélyen beleitta magát a tudatomba.

    Egy valami jó akadt azokban a foglalkozásokban, mely visszatartott egy újabb kitöréstől. Egy aprócska tárgy, ami önmagában véve semmi értékkel sem bírt, sőt, közelről megnézve igen silány minőségű kézzel készített miniatűr naprendszer modell volt, számomra mégis nyugalmat adott. Ha úgy éreztem kiabálnom kell, valamit ütnöm, esetleg dobálnom, csak ránéztem a kis műanyag szerkezetre, amit az ablakon beáramló szél forgatott körbe-körbe, mintha csak az igazi bolygók mozgását szerette volna ábrázolni. Szememmel mindig egy véletlenszerűen kiválasztott gömböt követtem folyamatosan, egy idő után pedig fokozatosan nyugodott le háborgó lelkem, aztán nem sokkal később már meg is érintettem az aprócska makettet. Ahogy a kezeim között tartottam a különböző bolygókat, belegondoltam, mennyivel jobb az a hatalmas univerzum, mely a Föld légterén kívül található. A sok csillag, nagyra duzzadt bolygó és egyéb törmelék, mely a nagy feketeségben lebegve szelik át a galaxist. Ezek az égitestek olyan hatalmasak voltak, a mi emberi problémáink meg sem közelítették méretekben eme csodák nagyságát. Mi az én kirohanásom egy szupernóvához képest? Ráadásul, ha csak a szónak a jelentését néztem, teljesen új értelmet nyert számomra minden. Szupernóva, egy csillag felrobbanása, de egy új élet kezdete is egyben.

   - Mond csak, Wonho… Vannak neked barátaid? – álomvilágomból a nő hangja térített vissza, mire ismét a Földön találtam magamat, újra abban az unalmas egyszínű szobában, ahová minden egyes nap jártam délutánonként, amióta az évnyitó ünnepségen kikezdett velem egy felsőbb éves.

    Barátok.

   Számomra már semmissé vált ez a kifejezés, nem volt belső tartalma, csak a betanult szótári megfogalmazása maradt számomra, ám nem váltott ki belőlem bármiféle érzelmet, ha ki kellett ejtenem a számon ezt a szót. Ahogy kiskoromban sorra tűntek el mellőlem azok a személyek, kiket akkor én is ezzel a szóval illettem, rájöttem, talán öntudatlanul is csak kihasználtam őket, ugyanúgy választottam embereket magam mellé, mint ahogy az eredményeimet szereztem. Mindig azt néztem, a szüleim mit szóltak hozzájuk; ha ők látták a lehetőséget a nevelőkben, akkor a gyerekükkel simán játszhattam, ám ha szegényesebb volt az adott család és nem abba a bridzsbe tartoztak, ahová a szüleim, akkor mindennemű kapcsolatot kénytelen voltam megszakítani, hiába lehetett a srác az osztálytársam. Sohasem voltak igaz barátaim, kik kimentettek volna a bajból, mellettem álltak a legmélyebb melankóliámban is, kihúztak a gödörből a támogatásukkal és kitartásukkal, esetleg bátorítást nyújtottak a nehezebb napjaimon.

    Továbbra is néma maradtam, ujjaimmal pedig görcsösen kapaszkodtam a kicsiny makettbe, mely félő volt, hogy összeroppan a kezeim között, ha olyan erővel szorítom tovább, mint abban a pillanatban. Érzékeny témába kanyarodtunk, talán a szüleimmel kapcsolatos bajok mellett ez a másik olyan érzékenységem, amiről nem szívesen beszéltem külsőssel. Sőt, erről senkivel se beszéltem még, ahogy azt sem mondtam el, milyen emóciók kavarogtak bennem minden nap, minden percében.

    - Tudod, gondolkodtam – állt fel a bőr fotelből a pszichológus, majd az asztalt megkerülve elém állt, jobb karjával a barna mahagóni falapról pedig egy nyomtatott papírt vett el. A még mindig erősen szorongatott modellt szabad kezével kifejtette ujjaim közül, hogy az eredeti helyére rakja az asztal sarkába, mely talán az egyetlen szabad terület volt az egész helyiségben. – Mit tudod, nem járhatsz klubfoglalkozásokra, mivel ide kell jönnöd. Viszont nekem lenne egy köztes megoldásom, amit ha elfogadsz, akkor kevesebbet kell ide járnod, valamint a kötelességedet is bepótolhatod, ha szeretnéd – a kezében tartott papír felém nyújtottam, amit én érzelemmentes arccal vettem el, ahogy pedig megláttam a nagybetűs részt, egyből szemet szúrt a „Csillagász Klub” felirat. – A fiam veled egy idős és ő akarta indítani ezt a klubot, de csak most hagyták jóvá… Egy feltétellel – nyomatékosította mondandóját, ahogy felemelte mutató ujját. – Megegyeztem az igazgatóval, hogy engedélyezi a klubtevékenységet, rendes támogatást kapnak, ha a fiam mellé te is beszállsz, mivel a szabályok szerint minimum két ember kell egy ilyen csoportba, hogy hivatalosak legyenek. Természetesen, mivel a klubokba való járás is mindennapi elfoglaltság, így a terápiákra való bejárásod is csökkenne. Nem lennél kötelezve arra, hogy az összes szabadidődet itt töltsed velem, hanem a fiammal együtt kell majd vezetned a klubot. Mit szólnál hozzá?

    - Őszintén? – néztem rá a nőre felvont szemöldökkel, mire ő csak kedvesen elmosolyodott és egy bólintás kíséretében adta tudtomra, hogy a tényleges válaszomat várja. – Van más lehetőségem? Ha elfogadom, akkor is minden nap el leszek valamivel foglalva, tehát így sem lesz szabad egyik délutánom se. Ha viszont elutasítom az ajánlatot, akkor meg itt fogok dekkolni továbbra is, mint eddig, és ugyanott lennénk, semmi sem változna. Egyénként is… Miért akarnék a csillagász klubba csatlakozni?

    - Hogy barátot szerezz – mondta ki olyan természetesen, mintha valóban olyan egyszerűen lett volna minden. – A fiam már több hozzád hasonló fiatallal találkozott kicsiként is. Eléggé empatikus, valamint nem mond rólad semmi rosszat és meg fog bízni benned, főleg, mert sokat segítenél neki azzal, ha elfogadod az ajánlatunkat. Ráadásul, ez neked is segíthet majd, hiszen lenne melletted valaki, aki meghallgat, akinek te is szívesen mesélnél, nem úgy, mint most nekem, esetleg más felnőttnek, ismeretlennek. Ha lenne melletted valaki, nem akarnád majd ennyire elrejteni az érzéseid, illetve bántani, megfélemlíteni másokat annyira, hogy mindenki rettegjen tőled.

    - Kérdezhetek valamit?

    - Hát persze, Wonho – ült vissza a bőrszékbe, állát a kezein támasztotta meg, úgy mosolygott rám, ám amint újra megszólaltam, az-az apró görbület egyből eltűnt az arcáról.

    - Mit gondolnak rólam mások? – nem mertem a nő szemébe nézni, csak a fekete tintával felmázolt sorokat pásztáztam végig, bár semmit sem fogtam fel azokból a szavakból, melyek előttem kavarodtak össze. Már tudtam, melyik utat fogom választani, de erre a kérdésre mindenképp tudni akartam a választ.

    - Őszintén megmondom neked, Wonho, nem mondanak rólad sok szépet. Legalábbis, ami eljutott hozzám a pletykákból, az alapján nincs igazán jó hírneved – húzta el a száját, ahogy kereste a tekintetem, ám én továbbra se szándékoztam ránézni, főleg, mert éreztem, ahogy lelkem tükre egyre párásabb lett, ahogy végigfutott testemen a kétségbeesés hulláma. – Röviden és velősen; egy kártékony, fölösleges és pusztításra ítélt vírus vagy, egy betegség, mely csak a rosszat hozza magával.

    - És maga mit lát bennem, hogy így próbálkozik ezt megcáfolni?

   - Én azt látom, hogy próbálkozol – ismét csak olyan könnyen ejtette a szavakat vörösre mázolt ajkain, mint korábban, természetes módon kezelve, akár egy bizonyított tényt. – Próbálsz megfelelni, ez pedig kikészített téged; belül zokogsz a magánytól, mivel a családi háttered miatt mindenki el lett üldözve mellőled, kívülről pedig azt akarod mutatni, hogy te egy magabiztos, erős, mindent elsöprő egyéniség vagy. A tested erős, izmoktól tagadó, de a lelked világa szétesőben van, míg teljesen fel nem adod. Ezt látom én.

   - Tudja ez vicces – kuncogtam fel a helyzetemen, ahogy az elmúlt éveket villámsebességgel pörgettem végig emlékeim kusza hálóiban. – Abban igaza volt, hogy eddig a szüleimnek akartam megfelelni, ezért pedig mindent megtettem, amit kértek tőlem, amíg rá nem jöttem; akármit csinálok, sohasem leszek elég jó nekik. Emiatt pedig már rég nem az a célom, ami korábban, nem próbálkozom semmivel se az elismerésükért. Tanulni is csak magam miatt tanulok, hogy ne legyek sík hülye mire innen kikerülök – tekintetemmel egy tollat kerestem, amikor pedig az asztalon található fémtolltartóra révedt a tekintetem egyből oda nyúltam egy kék tintával töltött íróeszközért. A kezemben tartott papíron található pontozott részre gyorsan lefirkantottam az aláírásomat, majd a tollat visszadobva a helyére a nyilatkozatot letettem a papírhalmok tetejére. – Az én célom az, hogy csillag legyek. Egy olyan égitest, mely mindenfajta emberi problémáktól több fényévnyi távolságra tölti az életét bármiféle gond nélkül. Csillaggá akarok válni. Ez most már az egyetlen vágyam.

    Meglepően gyorsan elintéződtek a dolgaim, már, ami a pszichológussal való foglalkozásokat és azoknak az óráknak a csökkentését jelentette, amit abban a teremben kellett töltenem minden nap. Egy hét után már nem a jól megszokott irányba fordultam az aulában, hanem az épület ellenkező szárnya felé tartottam, ahol a klubhelyiségeket helyezték el – vagyis, amik nem sportok vagy szabadidős tevékenységeket takartak. Kezemben egy apró cetlit szorongattam, amiben a kijelölt terem száma volt megadva, amit az osztályfőnököm az utolsó óra előtti szünetben adott oda nekem. Éreztem, ahogy izzadni kezd a tenyerem, azzal együtt pedig a papírt is összemaszatoltam, meggyűrtem. Szerencse, hogy rég megjegyeztem a teremszámot, hiszen lehet, nem is látszódott már rendesen a tinta – nem mellékesen, még az üdítőmmel szintén leöntöttem, amikor az órán unaloműzésképpen a dobozt használtam ugratónak a ceruzámhoz, amit aztán fel is döntöttem.

     Elérkeztem a megfelelő folyosóra, amelyen végig futottak a termek jobbra és balra is. A fejemben lévő számot mantrázva néztem az ajtókra illesztett kiírásokat, díszítéseket, míg végül jobbra az utolsó falapon meg nem találtam a számomra szükséges kiírást. „13-as terem, Csillagász Klub.” Mély levegőt vettem, majd erősen rámarkolva a kilincsre lenyomtam azt és kitártam magam előtt az ajtót.

    A hely nem volt nagy, sőt, kifejezetten kicsinek számított a többi tanteremhez képest, amikben addig az óráimat tartották. Látszott, hogy ez egy tartalék helyiség, illetve nem a tanórák ellátására szolgált, inkább külön kiscsoportos foglalkozásokra, amilyenek a klubdélutánok is lehettek. A dobozok szanaszét lettek elhelyezve becsomagolt és kibontott formában, mindre a terem számát írták fel, valamint milyen kategóriába tartoztak. Makettek, furcsa színes kövezetek csiszolt és csiszolatlan formában, különböző plakátok, amik a klub témájához – vagyis a csillagászathoz – tartoztak, valamint más csecsebecsék, melyeket inkább díszítésként szolgált, minthogy igazi hasznos funkciójuk lett volna. A szoba közepén egy körasztal, az egyik falon egy fehér tábla, míg a fennmaradt helyeken más-más magasságú szekrények polcok voltak felszerelve, összerakva. Mondhatni, éppen, hogy tudtam közlekedni, bár a tárolók miatt még az is nehezen ment, míg végül sikeresen leültem egy olyan székre, amit üresen hagytak.

    A homlokomat ráfektettem az összekulcsolt karjaimra, majd igyekeztem lassú lélegzetvételekkel lenyugtatni magamat. Pár perc múlva pedig – meglepően gyorsan – rám telepedett az álmok világa.

Fogalmam sincsen mennyi idő elteltével éreztem, ahogy egy kéz rázogatja a vállamat, miközben egy hang folyamatosan kántál valamit a fülembe, de felfogni még nem tudtam, mit. Amint ismét visszatértek az érzékeim és már nem voltam olyan kába, az engem piszkáló és kifejezetten zavaró kezet elütöttem, majd felemeltem fejemet, végleg visszanyerve az ítélőképességemet.

Remekül nézel ki, már így is ragyogsz!

    - Nem akartalak felkelteni, csak gondoltam, ha már klubtársak leszünk, akkor legalább köszöntelek téged – szólalt meg egy ismeretlen enyhe szarkazmussal átitatott hang, mire teljesen elnémultam. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen hangnemet üssön meg velem szemben, így váratlanul ért az egész. Közben a másik srác felém nyújtotta a kezét, amit a szokatlan kezdés miatt fel sem fogtam, mire pedig nyújtottam volna a karomat már nem is tudtam mit megszorítani. – Én Yoo Kihyun vagyok, anya már mesélhetett rólam.

    - Én Shin Hoseok vagyok – szólaltam meg végre kissé döbbenten.

   - Tudom – vágta ketté a légkört, majd engem kikerülve elkezdett az egyik dobozban kutakodni. – Nem sok mindent mesélt rólad anya, szóval nálam tiszta lappal tudsz indítani. Segítesz pakolni? – tartott felém egy furcsa lilás követ, amit lassan elvettem tőle és csak a szemeimmel szuggeráltam a különös színezetű kavicsot.

    - Nem is félsz tőlem? – tekintetemmel egy olyan polcot kerestem, ahol hasonló ásványok lehettek elhelyezve, amit végül meg is találtam, így oda leraktam a kezembe vett tárgyat, majd visszafordultam Kihyunhoz, hogy hallhassam a válaszát. Ő csak zavarodott képpel nézett rám, mintha tényleg nem értette volna, miért beszélek össze-vissza.

    - Ezt hogy érted? Miért félnék tőled?

   - Nem hallottad miért kerültem az anyukádhoz? Illetve… Biztos vagyok abban, hogy sokan pletykáltak rólam már sokfélét – egy világítós, elemmel működő földgömböt kaptam a kezeim közé, amit a kerek asztal közepére raktam. – Egyébként, sok itt az olyan kellék, aminek semmi köze a csillagászathoz. Minek vannak ezek itt?

   - Mint mondtam, nálam tiszta lappal indulhatsz – a kipakolt dobozt felhelyezte a többi üres kartonból álló toronyra, aztán helyet foglalt az egyik széken, hogy kipihenje magát. Homlokáról letörölte az izzadtságot, miközben lassan kifújta a levegőt. – Nem igazán hiszek a pletykákban, főleg, ha nem attól hallom az eseményeket, akivel történt az egész. Tény, nem a legjobb utat választottad arra, hogy rendezd a dolgaidat, de régebbről ismertem azt a srácot, kivel összeverekedtél. Ő sem egy szent lélek, de gondolom, erre te is rájöttél akkor. Ráadásul, ne tudhatom, mi egyéb indíttatásból kellett ehhez a módszerhez folyamodnod – először nem szóltam semmit a hosszú monológjához, ám végül újra felvettem a semleges arcomat.

    - Tiszta anyád vagy – jelentettem ki fapofával, mire csak egy jó ízű nevetést kaptam válaszul tőle.

   - Hát, végtére is… Mindenki örököl, illetve tanul valamit a családtagjaitól, nem?

   - Gondolom… Ezt hova tegyem? – mutattam fel egy naprendszer makettet, ami eléggé hasonlított arra, ami a pszichológus irodájában volt.

    - Abból már van egy itt, szóval vidd a raktárba – mutatott a szobából nyíló ajtóra, melyet korábban, a sok doboz miatt nem vettem észre. – Egyébként, a másik kérdésedre válaszolva; mivel kezdő klub vagyunk, így nem sok támogatást kaptunk még, hiszen nem mutattunk fel eredményeket. Persze, kaptunk kezdő költség keretet, mivel azt kötelező nyújtania az intézménynek, de az tényleg csak pár dologra elég most. Én pedig úgy voltam vele, hogy otthon már csak gyűltek ezek a cuccok, ráadásul anya is rám szólt, szóval idehoztam azokat a dolgokat, amik már nekem nem kellettek. Így nem lesz majd teljesen üres a helyiség sem és a szobám sem lesz tele ezekkel, csak… Kicsit sokat hoztam szerintem.

    - Szerinted? – néztem körbe, mire a másik száj húzogatva megvonta a vállát.

    Perceken keresztül egyikünk sem szólalt meg ezután, kivéve amikor Kihyun adogatta nekem a különböző dobozok tartalmait, majd elmondta, hova rakjam őket. Én nem válaszoltam egyszer sem, csak elvettem, amit a kezem ügyébe adott, aztán elhelyeztem őket a megadott helyükre. Nem éreztem szükségesnek az üres fecsegést, nem volt a zsánerem, a szokásom, nem igazán beszéltem, ha csak nem kérdeztek, így vártam, hátha a másik akart tőlem valamit, ám semmi értelmét nem láttam annak, hogy én kezdeményezzek.

    - Tudod… Van itt valami, ami nagyon érdekelne engem. Illetve… Nem értettem, amikor anya elmondta nekem – éppen egy plakátot ragasztottam fel az ajtó melletti falra, mikor Kihyun megszólalt. Felé fordítottam tekintetem, így láthattam, ahogy ajkait dörzsölgetve nézett engem elgondolkodva. – „Az én célom az, hogy csillag legyek.” Pontosan mire utaltál ezzel? – egy mélyet sóhajtottam, ahogy meghallottam a kérdést, mivel nem kenyerem a magyarázkodás, pláne, ha nem tudtam, meg fogja-e érteni a másik fél.

    - Az megvan neked, hogy a csillagoknak önálló fényük van, igaz? – csak bólintott egyet, így én folytattam tovább. – Bizonyos értelemben én is azt akarok; önálló fényt. Önállóan akarok döntéseket hozni, hibákat véteni, tervezgetni az életemet, anélkül, hogy azt kellene néznem, ki mit vár el tőlem, mi másnak az érdeke. Önerőből akarok valahova eljutni.

    - Azta… - nézett rám csodálkozva Kihyun. – Nekem is vannak vágyaim, de azok közel sem ilyen komolyak, mint a tiéd. Ráadásul nagyon romantikus lélekre vall, hogy egy csillaghoz hasonlítod magad és a helyzetedet – mosolygott rám, ám én csak a számat húztam az utolsó mondata miatt.

     - Nem vagyok romantikus alkat.

     - Szerintem az vagy, csak nem mered bevallani – felállt addigi helyéről, majd egy újabb telepakolt kartont rakott az asztalra, amit aztán ki is bontott. Mostanra igen csak megcsappant a kipakolni valók száma és a szoba is sokkal kényelmesebbnek hatott, hogy rendesen lehetett benne járkálni. – Nekem csak annyi a kívánságom, hogy egyszer a klubbal elmehessünk egy csillag lesre ki a természetbe. Távolabb ettől a nagyvárostól és a sok szmogtól, ami eltakarja az éjszakai égboltot.

     - Ez sem egy rossz gondolat.

     - De a tiédhez képest gyermeki kívánság, amit egy hullócsillagtól kértek – kuncogta el magát a hasonlaton. – Pakoljuk el ezeket itt még, aztán menjünk haza és holnap folytatjuk majd a kérdezz-feleletet, oké? – mutatott a maradék dobozokra, mire csak bólintottam egyet.

Abban a pillanatban, amikor a csillagfényed felrázott,

Egy pillanat alatt az édes szívem

A szíved tetejére hullott.

Vonzottál, és én megváltoztam.

    A többi nap hasonlóan unalmasan telt, akár az első találkozásunk alkalmával. Én nem beszéltem sokat, ha csak Kihyun nem kérdezett, illetve, ha magamtól szólaltam meg, általában érdektelen, általános dolgokról fecsegtem, de klubtársam sohasem tette ezt szóvá és a kérdései is igen visszafogottak lettek, miután rájött, egyes témák – például a családom – nem igen fenték a fogamat. Egy-egy nap pedig a pszichológushoz mentem, de idővel azok szintén megszűntek, ahogy az igazgató belátta, nincs velem semmi gond már, így fölösleges engem ezekre a foglalkozásokra járatni. A szüleim pedig, a saját szavukkal élve, lemondtak rólam, illetve, hogy majd én beteljesítem azokat a vágyaikat, melyeket ők nem érhettek el, valamint olyan életem legyen a jövőmben, amit ők álmodtak számomra. Nagyon nem beszéltem már anyáékkal, és ők is igyekeztek a közös kommunikációnkat a minimálisra csökkenteni, ahogy a pénzhez való hozzáállásuk is megváltozott; bármit megadtak nekem csak ne lábatlankodjak előttük. Tény, ez sem egy rózsás helyzet, de a korábbiakhoz képest mégis jobb volt számomra, hiszen az én lelkiismeretem sokkal könnyebbé vált, ezáltal sokkal felszabadultabb lettem, ami idővel kamatoztatott is.

    Hiába a kezdeti zárkózottságom, Kihyun akkor is próbálkozott engem megtörni, bár nem ez volt a legmegfelelőbb szó rá, inkább mondtam volna azt, hogy barátkozni akart, közelebb kerülni hozzám. Valamennyire imponált a tény, miszerint valakit tényleg érdekeltem, ám az éveken át tartó maszkot igen nehezen vetkőzte le az ember, amikor már teljesen beleitta magát a mindennapjaiba. Bár igyekeztem, de egy bizonyos ponton mindig megfutamodtam, így nem jutottunk sokra, miközben a hetek csak úgy múltak a naptárban. Valamikor a karácsonyi szünet előtt tőrt meg nálam a jég, egy hasonlóan unalmasnak ígérkező napon, amikor éppen az egyik könyvet kezdtük el kibeszélni a klubhelyiségben, amit még Kihyun adott nekem korábban. Szokásunkká vált eme időtöltés, tekintve, hogy ketten nem sok mindent csinálhattunk, ám egyik pillanatban társam egy teljesen semleges témát hozott fel, amiről először nem is értettem, honnan jött neki.

    - Te minek látod magad egy csillaghoz képest?

Mindegy hányszor nézek rád, mindig újnak tűnsz.

Az átlagos napjaimban te vagy az egyetlen kiút, amin el tudok menekülni.

   - Tessék? – néztem fel a könyvemből, aminek az egyik oldalán éppen egy ábrát nézegettünk különböző csillagképekről.

    - Azt mondtad régebben, hogy egy csillag akarsz lenni, amit meg is magyaráztál, miért. Csak egy valami nem hagy nyugodni – becsukta az előtte lévő könyvet, aztán az enyémmel is ugyanazt megcsinálta, így én neki szentelhettem végül minden figyelmemet. Legalább ebben már változtam kicsit; belenéztem az emberek szemébe és próbáltam őket rendesen végig hallgatni, ami az eset előtt nem igazán volt rám jellemző. – Jelenleg minek látod magadat, hogy csillag akarj lenni? Mi vagy te most? Egy bolygó? Hold? Vagy mi?

    - Egy ember – jelentettem ki, mire ő csak meredten nézett rám. – Egy aprócska ember, aki a saját társadalmában elnyomottnak érezte magát, mivel a szülei irányították az életét; ők döntöttek mindenről, anélkül, hogy megkérdezték volna a fiút. Hozzá képest a saját bolygója, annak Holdja, a többi bolygó és maga a Nap, ami a legfényesebb csillag a naprendszerükben, sőt, a többi naprendszer, mind-mind olyan hatalmasak, hogy neki túl nagynak bizonyulnak. Túl hatalmasak, erősek és tiszteletteljesek neki, míg ő olyan apró, egy semmi hozzájuk képest – Kihyun először csak a tarkóját vakarta, miután végeztem a monológommal, láttam rajta, nem igazán találta a szavakat. Tény, ennyire őszinte még sohasem voltam hozzá, valamint a szüleimről is most beszéltem ennyire nyíltan. Hiába nem a saját szemszögemből meséltem az egészet, tudtam, ő ennek ellenére megértette, a hallottak pedig kicsit megrendíthették őt.

    - Tudod… Én ezt közel sem így látom – mosolyodott el gyengéden. Felállt az asztaltól, hogy a könyves szekrényhez menjen, onnan pedig kivett egy könyvet, aminek nem láttam a címét, amíg Kihyun elém nem rakta. – Régebben az emberek különleges erőket tulajdonítottak a bolygóknak és egyéb csillagoknak, ahogy kezdték felfedezni őket. Sőt, isteneknek tekintették őket; ezért van az, például, hogy ilyen neveket adtak a bolygóknak, csillagoknak, mint mondjuk… Itt van a Merkúr, amit Hermész bolygójának tekintettek.

    - És ezt miért mondod most nekem? – lapoztam fel az elém rakott könyvet, amiben a régi bolygókról szóló legendákról írtak a különböző kultúrákban.

     - Mert te a Merkúrra emlékeztetsz – mutatott rá arra az oldalra, ahol éppen voltam, melyen tényleg az előbb említett égitest képe volt látható. – Régebben úgy is emlegették, hogy kettős bolygó, tudod miért? – csak nemlegesen ráztam a fejemet. – Mivel Hermészről is úgy tartották, hogy két különböző személyisége van; egy kedvesebb és egy szigorúbb, kevésbé kedves. Bár tény, ez a legtöbb istenre igaz volt, de rá különösen. Úgy gondolom, te is ilyen voltál, vagy még mindig; kívülről próbálsz erősnek mutatkozni, de belül csak megértésre és barátokra vágysz, akik meghallgatnak téged. Jól gondolom?

     - Nem tudom… - meredtem az előttem lévő lapokra, melyeknek szélét az ujjaimmal piszkáltam, mert olyan tehetetlennek éreztem magam. Mintha Kihyun nagy hirtelenjében lekapta volna rólam az addig gondosan felhelyezett maszkomat és kíméletlenül belemászott az aurámba, a gondolataimba. Kényelmetlen helyzetbe kerültem, mégis egyfajta nyugodtság lett úrrá rajtam, valamiért kényelmesebbnek bizonyult, hogy én nem mondtam ki, ő mégis rájött a dolgokra magától.

    - Ezért te nekem inkább egy bolygó vagy. Pontosabban maga a Merkúr, ha így jobban hangzik – simogatta meg a vállamat, majd elvette a korábbi könyveinket, kivéve azt, amelyiket az előbb vett le a polcról, és amit még mindig a kezeim között tartottam. – Vidd csak azt haza a szünetre nyugodtan. Olvass bele, ha érdekel téged és éppen akad egy-két órád, csak vigyázz rá, mert abból csak egy van.

   „Ha szerinted én egy bolygó vagyok, akkor számomra te csak maga a Nap lehetsz. Körülötted keringenek a különböző égitestek, a te vonzásodat követik, ahogyan én is csak körülötted tudok igazán meglenni. Te mutatod nekem az irányt, ahová tarthatok, és ahová tartanom kell, hogy elérhessem azt, amit szeretnék. Hogy olyan csillag válhasson belőlem, mint amilyen te is vagy.”

    Egész téli szünetben azt a könyvet bújtam, amit Kihyuntól kaptam azon a délutánon. A szüleimmel közös megegyezés gyanánt én betegnek nyilvánítottam magam, ezért nem kellett velük mennem a kötelező családi látogatásra, ám az ott kapott dolgokat oda adták nekem, mikor haza értek. Ezzel igen sok szabadidőm lett, hiszen a vacsorákat, az ajándékozást, mindent kihagytam, amik máskor órákat vettek el a szünetből. Általánosságban szép ünnepnek tartottam a Karácsonyt, viszont a családommal már nem volt meg a kellő hangulat, így ezeket a találkákat általában végigszenvedtem.

   Ugyanez történt Szilveszterkor is, amikor a telefonom – melyet még egy hónapja vettem a zsebpénzemből – elkezdett csipogni, miszerint üzenetem érkezett. Mindössze két-három szám lett elmentve a készülékben, anyáékról pedig tudtam, hogy nem küldenének ilyenkor értesítést, így mosolyogva nyitottam meg a képernyőt.

    „Boldog Új Évet előre is! Kíváncsi leszek a fogadalmadra.”

    „Neked is boldog Új Évet! Már megvan, de nem fogom elmondani.”

    Visszaraktam a telefont a helyére, majd újra kezembe vettem a könyvet, de már jobb kedvvel álltam neki a következő évnek. Ott jött el az ideje annak, hogy nyissak Kihyun felé.

Te vagy az az erő, ami kihúzott engem a mélyből.

    Eme ígéretem ki is tartott a tanév végéig; sokkal többet osztottam meg a társammal, látszólagosan is megváltoztam és az időm nagy részét inkább Kihyunnal töltöttem – a klub tevékenységeken kívül –, mint az otthonomban. Az elmúlt időben tényleg közel kerültünk egymáshoz, még a régi rossz emlékeimet is képes voltam elmesélni a másiknak, míg ő inkább csak kínos sztorikat tudott felhozni, amivel némileg oldotta a feszült hangulatot. Tény, ő és a szüleim nem éppen jöttek ki egymással, ami számomra nem meglepő, ennek következtében inkább Kihyunhoz járkáltunk vagy töltöttük a közös estéinket, mint nálam; szinte már a Yoo család tagjává váltam.

    Jó érzés volt tartozni valahova, valakihez, támaszkodni valaki vállán, de ha kellett én lehettem a támasza. Ez kitartott egészen a következő tanévig.

   - Képzeld, Wonho – esett be az ajtón nagy hévvel Kihyun, mire ijedten fordultam a hangja irányába. Egy csomó papír volt szanaszét a kezei közt, valamelyiket már csak a szent lélek tartotta meg, nehogy leessen a földre, ám társam csak szélesen mosolyogva lépett az asztalhoz, ahová ledobta a vékony papírköteget. Jelentkezési lapok. – Öt új tagot kapunk a klubba. Fel tudod fogni? Öt új klubtag!

   - Hogy-hogy ilyen sok? – néztem rá futólag a papírokra, majd ismét Kihyunra emeltem a tekintetemet.

    - Hárman az elsősök közül jönnek, egy átjön egy másik klubból, míg az utolsó… Hát az… Úgy járt, mint te tavaly.

     - Bajkeverő?

    - Nem igazán, csak verekedésbe keveredett, ahol nem éppen ő maradt alul, így őt is anyához küldték. Anyának viszont azt mondta, ő nem akart bajt, viszont a többi srác keménykedni akart, ezért megvédte magát. Valamikor utánad került hozzá, miután te már nem jártál pszichológushoz, erre az évre pedig kiegyeztek abban, hogy hozzánk rakják, ahogy téged is.

     - Szóval úgy járt, mint én, de még se olyan, mint én voltam.

    - Röviden és tömören ennyi, igen – bólintott egyet. – De nem csak ez a jó hír van – az előttem lévő lapok közül kihalászott egy kitöltetlen, majd azt is felém mutatta. – Mivel ilyen sokan leszünk, így kérvényezhetem a csillag lest, amiről még egy éve beszéltem neked. Igaz, anyának ugyanúgy jönnie kell, mert ő a felügyelőnk és egyikünk sem tud vezetni, de ez is jobb a semminél, nem?

     - De, azt hiszem…

 Olyan vagy, mint a gravitáció,

Mindenkit magadhoz vonzol!

    Eleinte én is örültem az egésznek, hiszen ha Kihyun ennyire boldog volt, akkor semmi kifogásom nem lehetett ellene. Akkor még nem tudtam, mennyire fog zavarni az egész szituáció és megtapasztalhattam egy új negatív emóciót, annak minden árnyoldalát. A féltékenységet.

   Az új tagok jó fejeknek bizonyultak, ha nem abban a helyzetbe kerültünk volna, még őszintén örültem is nekik; Hyunwoo, aki a pszichológus tanácsára került hozzánk, valóban egy végtelenül türelmes és értelmes ember volt, Hyungwon egy tipikus visszahúzódó, csendes, jó tanuló, aki hihetetlen magassággal lett megáldva, valamint három tökkel ütött, örökké a bohócok, mókamesterek szerepében tetszelgő Minhyuk, Jooheon és Changkyun. Külön-külön igazi egyéniségek, tényleg örültem, amiért a klubba kerültek, ám egy bajom mégis akadt velük… Folyton Kihyun körül lebzseltek.

Az egész világ körülötted forog.

A bájos ellenállhatatlanul vonz.

Te vagy a csillagok csillaga!

    Eddig én voltam a Merkúr, ki a Naphoz legközelebb keringett, ám az elmúlt egy-két hónapban egyáltalán nem éreztem ezt a közelséget Kihyunhoz. Szinte Plútó nagyságrendűnek éreztem magamat; állandóan vitatkozhattam magammal, hogy most bolygó vagyok vagy törpe bolygó. Az egész naprendszerünkben én kerültem a leghátrább, míg a többiek mind elsőbbséget élveztek Kihyunnál, ez az állapot pedig kitartott egészen addig a napig, amikor is legjobb barátom egy újabb lappal lépett a termünkbe, ahonnan már csak ő hiányzott.

    - Mehetünk csillag lesre, srácok! Őszi szünetre már pakolhatunk is össze mindent, aztán irány a csillagok alá.

    És mi mentünk.

  Szerencsére le tudtunk foglalni egy kisbuszt az utazásra, amibe mindannyian elférhettünk a cuccainkkal együtt; elöl ült Hyunwoo és Kiyhun anyukája a volánnál, míg a középső részeken ült a három bajkeverő és Hyungwon, mi Kihyunnal pedig leghátra kerültünk. Mivel viszonylag korán indultunk el a csapat nagy része még az álmok világában kalandozott, ám én és a mellettem lévő teljesen éberek voltunk a kínos csendben. Az elmúlt három hónap alatt alig beszéltünk egymással két mondatnál többet, ebben a pillanatban pedig annyi mondandóm lett volna, hogy szinte már semmisnek hatott. Nem tudtam, mivel kezdjek, hogyan indítsam el a társalgást, tenyerem izzadt a folytonos szorongástól. Egy mély sóhajtással egybekövet túrtam szőkére szívott hajamba, melyet csak alig pár hete csináltattam meg a fodrásszal.

   - Sajnálom, amiért az utóbbi időben nem sokat foglalkoztam veled – túrt bele ő is világosbarna tincsei közé, majd egy szelíd mosolyt küldött felém. – Tulajdonképpen, nekem is szokatlan volt utánad ennyit foglalkozni az új klubtagokkal. Te egyedül voltál, ráadásul nem sokat kérdeztél tőlem, ha mégis, egyből tudtam válaszolni, most meg… Ahány ember, annyi kérdés és arra a válasz. Kissé fárasztó volt nélküled.

   - Sajnálom – dőltem a vállára, mire ő a felém eső kezével a hajamba túrt és a tincseimmel szórakozott tovább. – Kissé kényelmetlen volt, hogy inkább velük foglalkoztál.

   - Ettől függetlenül továbbra is te vagy a legjobb barátom, remélem, ezt tudod – kuncogta el magát, miközben jobban magához szorított. – Még mindig te vagy az én Merkúrom.

   - Te meg az én Napom – hunytam le szemeimet, miközben karjaimmal átöleltem Kihyun derekát.

   - Ez hízelgő, de ennyire különleges én sem vagyok.

   - Nekem az vagy – ezzel a mondattal zártam le a beszélgetést, hogy én is pihenhessek egy keveset estére.

A ragyogó csillagodon fogok örökké maradni!

   Amint elértük a kijelölt pontot, hirtelen mindenki fellelkesült a gondolatra, miszerint a saját szemünkkel nézhettük meg a csillagokat, a fényes égboltot a város zajos forgatagától távol. Felállítottuk a sátrakat, a távcsövet és mindenünket kipakoltuk a kisbuszból, amire azon az estén szükségünk volt. Mire befejeztük az előkészülteket már felszállt az éj és az első csillagok is kezdtek megjelenni az égen; mind körbe ültük a tábortüzet, tipikus amerikai édességeket falatoztunk, ahogy vártuk az éjfélt, amikor már biztosan vizsgálhatjuk a távoli űrt. Mellettem Kihyun a vázlat füzetébe rajzolgatott különböző ábrákat bolygókról, csillagról, azok mellé pedig jegyzeteket firkantott le.

    - Tudod, én nem akarok a szemedben Nap lenni – szólalt meg hirtelen a semmiből, ám nem nézett fel a vázlatai közül, ráadásul olyan halkan ejtette ki azt a pár szót, hogy biztos csak én hallottam meg.

    - Miért?

A ragyogó szemeid miatt te vagy a csillagok csillaga.

   - Mert a Nap egyedül ragyog – emelte rám tekintetét, melyben olyan furcsa csillogást láttam, melyet azelőtt sohasem. – Én azt szeretném, ha velem együtt ragyognál az égen, mint két egyszerű csillag – szívem irgalmatlan tempóban kezdett el dobogni, amint tekintetünk összekapcsolódott.

   - Számomra te vagy az igazi csillag a csillagok között, Kihyun.

   - Te pedig nekem, Wonho.

   Szememet felvezettem a mostanra csillagos ég felé, miközben az előbb hallottakat próbáltam megemészteni. Ott volt mellettem Kihyun és ott voltam mellette én. Két fényesen tündöklő csillag, kik egyre csak közelebb kerültek egymáshoz, míg már az összeolvadás veszélye fenyegette őket. Alig vártam, hogy a hatalmas robbanás következtében eggyé olvadjunk majd; a miénk lenne a leggyönyörűbb szupernóva az univerzum történelmében.

    - Szeretlek, Kihyun. 

Számtalan csillag van az égen, viszont te vagy az egyetlen a Földön!

Kérlek, viseld gondját a szívemnek, ami rád esett, mint egy meteorit.

U.I.: Az utóbbi időben kicsit én is eltünedeztem, mint sokan mások, hiszen nálam is jött a vizsgaidőszak (tudom, hogy mindenki ezzel jön, de akkor is :D) így nem igazán tudtam mit hozni nektek, olvasóknak. Az utolsó projektjeimet, amik hátravoltak, azokat mind visszamondtam (nem vesztek el, főleg, hogy egy-kettőbe már belekezdtem, csak nem most fogom őket megcsinálni), így nem is tudtam mit hozni nektek, hiszen ebben a tanévben szinte csak ilyenfajta írásokat hoztam nektek. Lett külön díj-könyvem is, a többiből pedig kitöröltem az eddigi díjaimat, miután átraktam őket az új könyvbe. Nyárra se ígérek több aktivitást, mivel most szeretnék előre tervezni; lenne pár hosszabb történetem, amiket nagyon szeretnék megosztani veletek, ám jövőre én érettségizek, így a tanévem elég kérdőjeles, illetve hézagos, ezért úgy döntöttem, hogy előre megírom ezeket a több fejezeteseket, a nyáron, aztán a tanév kezdetekor sorban rakom ki őket, ahogy megvannak (persze van kettő, ami konkrétan nyári témával foglalkozik, szóval azokkal igyekszem úgy haladni, hogy azok legyenek az elsők). Így sem fog minden megvalósulni, amit igazán akarok, de a nagyját igyekszem teljesíteni, amennyire csak lehet. De, hogy ne keseredjenek el azok, akik esetleg rendszeresen olvasnak tőle; az elmaradt projektjeimből igyekszem hozni a nyáron valamennyit, mivel ezek csak oneshot-ok, illetve songfic-ek, lesz még egy meglepetés songfic (ebből a műfajból most lesz majd mit olvasni nálam :D ), illetve nyáron is lesz JinMin Week ( a másik két párosról még nem tudok információt ), szóval egy darab egyperces novellacsokorral ismét jelentkezni fogok egy teljes héten át (megsúgom, ebből már öt biztos van, szóval a nyárig más csak kettőt kell kitalálni, hogy megírhassam őket ;) ). Ennyi lett volna az én kis helyzet jelentésem azoknak, akik rendszeres követőim és kíváncsiak voltak rá, mégis hol esz engem a fene, illetve, mi lesz velem. A Friends With Benefits egyenlőre hadi lábakon áll nálam, egyenlőre a mostani munkáimmal szívesebben foglalkozom, mint ezzel a többrészessel.