Oneshots Of JinMin Week

Cím: Oneshots Of JinMin Week

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)

Besorolás: +12

Műfaj: Egyperces(csokor), Slash, Shounen Ai, Yaoi, Romantikus, AU, OOC

Összefoglalás: Egész héten, minden nap kiraktam egy-egy rövid kis történetet ezzel a párossal, amit most egybe megosztok veletek. A miértjéről elég csak annyit tudni, hogy még tavaly indult egy ilyen kezdeményezés, hogy minden BTS párosnak/tirónak legyen egy hete, amikor róluk szóló képeket, gif-eket, FanArtokat, valamint Fanfic-eket osztanak meg a rajongók, így a JinMin Week-ből én sem maradhattam ki (január 1-7-ig). Tervezek még legalább kettő ilyen egyperces csokrot, aminek ugyanaz lesz a menete; WattPad-en minden nap megosztom, a hét első napjától a hét utolsó napjáig, ahol Bloggerre is felkerül egybe az összes, és utána megosztom a közösségi oldalakon is. Ehhez a hét rövid kis történethez pedig jó olvasást kívánok! :)

After New Year's Eve

Borzalmas, hasogató fejfájásra keltem, ami nem a legszebb kezdete egy napnak. Hiába voltam már tudatomnál és hagytam magam mögött az álmok csodálatos, békésen hömpölygő világát, a szemeimet képtelen voltam még kinyitni. Ólomsúly húzta le az egész testemet, minden kis porcikám tiltakozott az ellen, hogy én bármerre is megmozduljak, hiszen az ágyat is, amelybe még az este folyamán bekúsztam, olyan jó meleg és hívogatóan puha paplanokkal raktam tele, mintha csak egy szoros ölelésben pihentem volna.

Hiába tartottam szemhéjamat összezárva, a reggeli fény olyan erősen szökött át az ablak üvegein keresztül, hogy még a vékony bőrrétegen át is vakítóan hatott rám. Ez az apró, ám mégis kényelmetlen elem szintén rátett egy lapáttal kelési szándékaim elvetésére. Hiszen minek keltem volna föl? Nagyon jól hallottam, ahogy a ház minden sarka, a legkisebb helyiség is néma csöndbe burkolódzott. Mindenki más is aludt még, ráadásul a nyakamat tettem rá, hogy órákig nem kel fel senki, még ha én ébresztgetném őket, akkor se. Én ugyanúgy megtehettem azt, amit ők; mit sem törődve a környezetemmel, békésen szundítok délig, sőt, akár délutánig, direkt rájátszva arra, nehogy takarítanom kelljen a szilveszteri bulit követő mocskot, ami a különböző szobákat borította.

Ezzel a gondolattal fordultam végül a másik oldalamra, így megvédve szememet a napsugarak elől, majd kiűztem minden gondolatot az elmémből. Vissza szerettem volna zuhanni abba a felhőtlen, kellemesen hullámzó álomvilágba, ahonnan kikergettem magamat nem sokkal ez előtt. Izmaim ellazultak, érzékeim eltompultak, míg már az ébrenlét és az alvás állapota között lebegtem, szinte azt az erős fejfájást is alig érzékelve, mely belém nyilallt korábban. Ebben a félig tudatlan és könnyen kihasználható helyzetben hallottam, ahogy valaki beengedte magát a szobám ajtaján.

Először fogalmam sem volt, ki járhat nálam olyan korán reggel, mikor még a kakas se kukorékolt, de kétségtelenül éberebb lettem tőle. Morgással adtam az idegen tudtára, hogy nem kívánatos vendég nálam, ám mindezzel kicsit sem törődve, gondolt egyet, aztán már érezhettem, ahogy egy test rám nehezedik. Orromat megcsapta az alkohol enyhe, kesernyés szaga, ami keveredett az illető jellegzetes illatával, kölniével, amelyet magára fújt valamikor a szilveszteri mulatságunk előtt. Hála az utóbbinak, egyből beazonosítottam, ki zavarta meg a békés semmittevésemet, mire egy apró mosollyal az ajkaimon a fölöttem terpeszkedő egyén dereka köré kulcsoltam a karjaimat, hogy még közelebb húzhassam magamhoz.

- Hogy-hogy ilyen korán fent vagy, Jiminnie? – hangom kissé be rekedten, talán pont a tegnapi üdvrivalgásaink közepette tehettem tönkre.

- Felébredtem, mert Yoongi-hyung leszánkázott mellettem a kanapéról – sóhajtott egy mélyet a kérdezett, majd fejével jobban begubózott a nyakam és a vállam közti résbe. – Nélküled meg nem akartam visszaaludni, sokkal jobban kipihenem magam, ha veled vagyok.

- Ez aranyos tőled –kuncogtam fel, miközben az egyik kezemmel finoman elkezdtem simogatni a fiatalabb szőkés selymes haját, egy-két fürttel még el is játszadozva. – Meg gondolom kel majd a fejfájás csillapító, ha jobban magadhoz tértél.

- Ez csak természetes – emelte fel a fejét, hogy tekintetünk egybeforrjon, mikor a következő mondatot kiejti cserepes, kissé száraz rózsaszínes ajkain. – Hiszen azokat a napokat szeretem a legjobban, amikor ápolsz engemet.

In The Depths Of Nature

Egy gyönyörű szép, zöldellő fűzfa aljába telepedtem le, az erdő közepében, mely alá a nap lágy, simogatóan meleg sugarai helyenként áttörtek a lombok között. Szándékosan úgy helyezkedtem el a sűrű fűben fekve, hogy ezeknek a nyaláboknak nagy része elérje fáradt, sok gyaloglást megélt testemet. A kellemes melegnek köszönhetően hamar lenyugtattam meglódult szervezetemet, így a szívverésem is jócskán lelassult.

Emlékszem arra, amikor megbeszéltem az idősebbel, az én egyetlen szerelmemmel, hogy egyik nap, mikor már nem rejtik el előlünk a szép kék eget a szürke baljóslatú esőfelhők, akkor a közeli pagonyba térünk egy kis kirándulásra. Amikor igent mondtam a kérésére, még nem gondoltam bele teljesen az erdő nagyságába, sőt, maximálisan elfelejtettem, mennyit szenvedtem az utolsó ilyen programunkon, hiszen ez a sűrű, fákkal körbe ölelt terület nem kicsi. Kifejezetten hatalmas, amit egy nap alatt se lehetett rendesen végig járni, még ha megállás nélkül túráztunk volna, akkor se.

Ez nem azt jelenti viszont, hogy a látvány nem kárpótolt semmiért. Gyönyörű magas fák, cserjék, valamint rétek voltak találhatóak a városunk külső részén, melyet elég gyakran látogattak természet fotósok, mint amilyen a párom volt. A virágok ezerféle színben pompáztak mindenfelé; tavasszal kész szivárvány halmokba botlottak az emberek, ha betértek az ösvényekre. Pongyola pitypangok, lóhere csoportosulások, vadrózsabokrok, madártej, ibolya, árvácska, szarkalábak és pipacsok millió szállingóztak a könnyed tavaszi szellőben, és ezek csak egy igen kis része azoknak a növényeknek, melyeket fellelhettünk az erdő és tisztások legmélyén. A fák olyan magaslatokba emelkedtek, melyeket az emberi szem alig bírt épp ésszel felfogni és csak a legrátermettebb felnőttek mertek felmászni az ágak sűrűjébe. Voltak nyárfák, gesztenye, dió, platán, fűz, hárs, bükk, juhar, amennyi fajta csak elfért ezen a tengerszint fölötti magasságon. Réti imolák, nadragulya bokrok, kőris, madárberkenye, katáng, szegfű, ahány növényt csak az ember megtanulhatott az élete során, esetleg a munkája hozományként, az mind felelhető volt abban a hatalmas erdős rengetegben, melynek egy kisebb tisztásán sikeresen helyet találtam magamnak.

Vettem egy mély levegőt, amellyel magamba szívhattam a rét kellemesem mennyei aromáit, melyet a különböző virágok bocsájtottak ki magukból, a szél pedig pont felém sodorta az illatokat. Hajam a szemembe lógott, az enyhe szellő hatására az apró szálak csiklandozták szemhéjaim felső részeit, amit egy idő után kénytelen voltam megvakarni. Kezemet, mellyel az előző mozdulatot elvégeztem, lassan visszahelyeztem a mellkasomra, majd ismét visszamerültem a saját kis világomba, szinte már álomba merülhettem abban a nyugtató csendességben, amit a messziről hallatszódó madarak éneke tett teljesebbé. Örökké el tudtam volna veszni a pillanat varázsában, mit sem törődve az emberek világával.

Katt.

A csöndet hirtelenségbe kettévágott hang hatására felemelkedtem fekvő helyzetemből, majd oldalt ülésben tekintettem az ismerősnek érzett kattogás iránya felé. Egyetlen szerelmem állt pár méterre tőlem, még éppen nem átlépve a tisztás határát, kezében ott volt a kamerája, mellyel az előbb fényképezett le engemet. A készülék félig eltakarta arcát, de amint elemelte mélybarna színű íriszei elől a lencsét, azonnal megláttam az arcán játszódó hatalmas mosolyt. Akaratlanul is viszonoztam ajakgörbületét, legalább olyan boldogan, mint ahogyan ő. Hiába találkoztunk egy nappal ezelőtt, a viszontlátás akkor is a legnagyobb pillanataink közé tartozott mindig.

Seokjin lassan közeledett felém, míg én is összeszedtem magamat, így mire párom odaért a fűzfához, már felemelkedtem álló helyzetbe. Kitártam karjaimat, amikbe az idősebb rögtön belevetett magát, egy jó szoros ölelésben részesítve engemet. Fejemet ráhajtottam Jin mellkasára, ő pedig kobakom tetején pihentette arcát, miközben testünkkel egy általunk diktált tempóban dülöngéltünk jobbra-balra. Miután kicsit eltávolodtunk egymástól, rögtön a másik ajkai után kaptunk, ám a szenvedélyes csók helyett, csak egy könnyed, apró puszit adtunk egymásnak, ami után kézen fogva indultunk vissza, az erdő mélyére.

- Készen állsz egy kis túrára? – tartotta fel kameráját szerelmem, miközben feltette kérdését, amire egy bólintással válaszoltam. Ahová Seokjin megy, oda megyek én is.

Waves of Darkness

A sötétség könyörtelenül keringett a megszeppent fiú összekuporodott teste körül. Minden oldalról, minden apró kis zugból idegesítő, halk suttogások hallatszódtak, melyeknek tónusa végtelen sok variációban megfordult. Öreg asszonyok krákogása, vénemberek szidalma, fiatal gyermekek gonosz nevetése, felnőttek dühöt haragos kiabálása, fiatal nők és férfiak gúnyos huhogása; mind-mind csak azért harsogtak, hogy az őrületbe kergessék a szőke fürtökkel megáldott srácot.

„Semmit sem érsz. Egy kész csődtömeg vagy.”

„Soha nem értél el semmit az életedben.”

„Nem szeret senki, örökre egyedül maradsz.”

„Mégis miért élsz te egyáltalán?”

A fiú hiába szorította mindkét kezét a füleire, a hangok sehogy sem szűntek meg körülötte, sőt, csak egyre hangosabbak lettek. Egy perc sem telt el úgy, hogy a félelem béklyójában ragadt végtelen fiatalt ne érte volna valamilyen rosszindulatú atrocitás, egy löket, mely csökkenthette önbizalmát, az életbe vetett hitét. Hiába menekült a kísértetek elől, ők folyamatosan felbukkantak, ahányszor leengedte a védelmét, a biztonságot nyújtó pajzsát, melyet szándékosan a rosszakarók miatt épített maga köré. Hiába ringatta magát, akárcsak kicsiként, a szoba sarkába kuporodva, a fekete aura nem párolgott el, inkább közeledett a félelemmel telített apró testhez, ami úgy reszketett, mintha mínuszokban üldögélne.

És amint a fiú a hidegre gondolt, máris nulla fok alá csökkent a hőmérséklet a végtelennek tűnő, sötét helyiségben.

Bőre sápatag lett, ajkai kékesre színeződtek, beszélni már képtelen volt, mintha a torkára fagyott volna az összes szó, amit a világnak akart kikiáltani. Rövid, húsos ujjai piros színben pompáztak, miközben alig bírta megmozdítani őket, és hiába lehelt rájuk egyszer-kétszer, semmivel sem tudta felmelegíteni átfagyott végtagjait. Lélegzetét minden egyes alkalommal láthatta, amint kiengedte az elhasznált levegőjét, majd beszívta magába az éltető oxigént, amit aztán ismét kiengedett magából egy felhőt alkotva maga elé.

Egyszer csak elhallgatott a ronda, csúnya hangok sokasága, amit nem értett a fiú. Addig egyszer sem történt ilyen, amitől pedig csak még jobban megijedt; nem tudta, milyen borzalmakat tartogatott neki a sötét, végtelenbe nyúló helyiség. Ám pár kínkeserves perccel később a szőke fürtökkel megáldott srác megtudhatta, miért hallgatott el mindenki körülötte.

Egy hatalmas fekete árny tartott felé, mely annyira sötéten pulzált, hogy az addig félelmetesnek vélt „szoba” inkább tűnt egy szürkés, nincstelen bunkernak. A lénynek nem volt se szeme, se szája, mégis célirányosan a fiú felé tartott, miközben az elnémult hangok fokozatosan visszatértek, ahogy a szörnyeteg közeledett az aprócska test felé. A fiú könyörgött, kiáltozott, hirtelen megjött a hangja, amit úgy eresztett ki magából, mintha nem lenne holnap. Félt, talán nem is lesz. Nem tudott hátrálni, se menekülni, így a furcsa lelkekből összegyurmázott lény könnyen oda érhetett a szőke hajúhoz.

Egy kar lendülése. Az utolsó szidalmak, amiket még hallhatott a fiú. Majd az örök sötétség.

- Jimin! Jimin! Kelj fel, hallod?! – egy kéz pofozgatta erősen a szőke srác arcát, kinek nevét a másik annyira hajtogatta.

Egy újabb rémálom, ugyanazokkal a rémképekkel karöltve. Mikor lesz vajon vége ennek a megpróbáltatásnak?

- Sajnálom Seokjin-hyung – emelkedett fel Jimin ülőhelyzetbe, közben még mindig az előbb átéltek hatása alatt állva. Kezei remegtek, ahogy rájuk nézett, koncentrációja megcsappant, nem fogta még fel mi a valóság, és mi volt álom.

Az idősebb szerelme kezére vezette a saját ujjait, amiket összekulcsolt a másik reszkető végtagjaival, amikor pedig a fiatalabb felkapta rá a tekintetét, Seokjin csak egy halvány mosolyt küldött neki.

- Nem kell félned, Jiminie. Én mindig itt leszek neked, hogy elkergessem a rossz álmaidat.

Can I Be Your Friend

Még senki sem járt a fehérre mázolt faajtó túloldalán. Senki sem tudta igazán, mi – illetve ki – rejtőzött az árvaház titokzatos szobájában, ahová mindig csak egy-egy ápoló ment be, pontban reggel kilenckor, délben és este hat órakor. A nap további részében pedig nővérek virrasztottak, minden egyes órában váltották egymást, mindig egy roskadozó, kopottas székben ülve, miközben valamit olvastak.

Ha bármelyik árva oda merészelt lopakodni a titokzatos helyiséghez az aktuális őr mindig elkergette onnan, mondván tilos a bemenet. Ám ismerve a gyermeki naivitást és kíváncsiságot, ha azt mondod valakinek, hogy nem szabad valamit megtenni, azt biztosan megteszi előbb-utóbb. A fiatalok számára nem volt lehetetlen, bíztak magukban, sejtették, egy nap egyikük be fog jutni a furcsa, titokzatos fehér ajtó mögé, és meglátja, mit rejtegettek előlük olyan bőszen az intézmény dolgozói.

Ilyen fiúcska volt a kis Park Jimin is. Minden nap, amikor szabad foglalkozást szerveztek a gyerekek számára, ő felosont a lépcsőn, melynek fönti sarkáról tökéletesen rálátott a fehér ajtóra, ami előtt mindig ott volt az őrszem. Amikor jöttek az órai váltások, a kíváncsi gyermek bebújt a lépcső alatti raktárba, ahonnan ki sem merészkedett addig, míg meg nem hallotta a következő nevelő hangos léptei elmenni a bunkere előtt. Legalább is, aki látta, amit csinált, biztos ezt gondolta volna, de mind tévedtek.

Jimin számolta, mennyi ideig van távol az előző őrszem, valamint mennyi ideig tart, míg visszatér a váltás következő tagja. Megszámolta, hány másodpercébe kerül felérni hangtalanul a lépcső tetejére, míg nem látja senki se. Megleste mikortól biztonságos kimozdulni bunkeréből, mikor haltak el végleg a cipődobogások, melyek jelezték számára; „Tiszta a terep.”

Elérkezett a napja annak, hogy véghezvigye tervét, melynek végállomása, a célja, nem más volt, mint a titokzatos fehér ajtó és az abban rejlő ismeretlen tárgy, egyén, vagy akármi, amit ember csak el tudott képzelni. Szokásához híven, Jimin beállt a lépcső legfelső fokának a sarkába, ahonnan jól láthatta a folyosót, majd várt a megfelelő pillanatra. Amint látta, hogy a gondozó kezdi összeszedegetni a cuccait, a kisfiú azonnal elindult néma csendben a raktár felé, mely hűséges búvóhelyéül szolgált addig a napig. Hallotta a lépteket a feje fölött lefele jönni, majd az apró ajtó előtt elhaladni, onnantól kezdve pedig koncentrált, így biztos lehessen az indulásában. Amikor a lépések elhaltak már, a fiú megbizonyosodott arról, senki sem fog utána rohanni, hogy megállítsa, ezért lassan kinyitotta a nyílászárót. A kialakult résen keresztül végignézett a folyosón, ahol egy lélek se járt akkor.

- Most vagy soha – suttogta maga elé, majd kikecmergett a búvóhelyéről, utána egyből a szoba felé vette az irányt, fel a lépcsőn.

Amint a fehér ajtó elé ért, csodálkozni se maradt ideje egyből benyitott a kicsiny szobába, Jimin pedig maga után egyből bezárta az ajtót. A helyiség ugyanolyan fehéren volt mázolva, mint a falap, melyen a kisfiú belépett. A fények különös árnyékokat vetettek a falakra, egyetlen lámpa sem égett, csak napsütés szűrődött be az ablakon. A kinyitott keretnek köszönhetően a szél szabadon süvített végig a szobában, ide-oda dobálva a függönyöket, amik szintén különböző árnyakat formált Jimin elé. A fiú teljesen elámult a hihetetlenül tiszta és steril helyiség láttán, el sem tudta képzelni, ki lakhatott azon a helyen, egyáltalán lakott ott valaki egyáltalán.

- Te meg ki vagy?

Az ismeretlen hang az apró ágyacska felől érkezett, mely a sarokba lett elhelyezve, az ablak alatt elhelyezett íróasztal mellett. Egy Jiminnel hasonló korú, ijedt kisfiú ált, kinek ruházata ugyanolyan fehéren fénylett, mint a többi kellék, mely a szobához tartozott. Hosszúkás ujjai, dús cinóber vörös ajkai, valamint kerek fekete szemei voltak, ráadásul olyan porcelán bőre, amit ember még kevés esetben látott. Fekete haja teljesen kontrasztban állt a többi világos dologgal, amit a helyiségbe lelt fel addig Jimin. Mikor észbe kapott a kábulatból, megrázta kobakját, aztán egy kedves mosollyal az arcán ült le az ismeretlen fiú mellé, ki bizalmatlanul pillantott rá.

- Én Park Jimin vagyok – nyújtotta aprócska kezeit a másik felé, ki vonakodva, de elfogadta a felé tartott jobbost. – Itt vagyok már, amióta az eszemet tudom, kilenc éves vagyok és van két barátom, akik egyben a szobatársaim is – fejezte be a rövid, ám számára lényeges információk felmutatását.

- Én… Engem Kim Seokjinnek hívnak – viszonozta a bemutatkozást a fekete hajú gyermek. – Én tizenkettő vagyok és… Nincsenek barátaim…

- Miért? – nézett rá csodálkozva Jimin. Nem tudta elképzelni, miért nincsen senkije egy ilyen szépséges, kedves, ártatlan gyermeknek.

- Amióta ide kerültem, bezártak ebbe a szobába és be sem engednek hozzám másokat, csak az orvosokat, ápolókat – fordította el a tekintetét Seokjin, miközben szemeiben a szomorúság apró szikrái gyúltak fel. – Beteg vagyok. Nem tudják, miként viselkednének a gyerekek, ha beraknának közétek, ráadásul lehet, én sem bírnám az ottani feszültséget. Meg tartaniuk kell magukat az előírtakhoz…

A levegőt betöltötte a kínos, nehézsúlyú csend, melyet a fiatalabb hangja vágott ketté. Seokjin nem győzött csodálkozni, amikor meghallotta a másik szájából elhangzani a következő kérdést:

- Lehetnék én a barátod?

You Are All Mine

Fények, kamerák, stábtagok, szervezők, több ezer rajongó, akik nekünk szurkoltak, velünk énekeltek, és a neveinket kiabálták. A többi énekes, színész, kik a zenénk ritmusára dülöngéltek a páholyi részben. Mind azért voltak ott, az év végi fesztiválon, hogy nagyszerű előadókat halljanak, akik mindent beleadva mutatják meg, miért érdemes nekik a színpadon állni.

A színpad abban a pillanatban csak a miénk volt. Mi adtunk elő rajta, a legjobb tudásunkat beleadva, hogy méltóan búcsúztassuk el a mögöttünk lévő évet, és köszönthessük az újat. Új lehetőségek, új ismeretségek, események, eredmények, melyeket még megszerezhetünk, újabb zenék, albumok, táncok, amiket előadhatunk a rajongók számára. Fejlődünk, harcolunk az elismerésért, vért izzadunk a gyakorlások alkalmával, csak hogy a legjobb formánkat hozhassuk, amivel mi is tökéletesen megelégedünk.

Az egyik leggyönyörűbb dalunkat énekeltük fel, amit abban az évben kiadtunk, a Spring Day-t. Elképesztő hangzás, mély gondolatok a barátságról, annak hiányáról, és a magány feldolgozásáról, a remény utolsó szikrájáról. Kicsit másképp adtuk elő az addig jól ismert elemeket, sokkal lassabbra vettük, melodikusabbra, az elején tényleg csak a dal szépségét mutatva az embereknek. Ahogy az eleje végett ért belekezdhettünk a szokásos koreográfiába, melynek köszönhetően a fehér ruháinkon lévő díszítések – már, akik olyan felsőt viseltek magunkon – lebegtek a levegőben, sokszor zavarva a koncentrációnkat. Ám ezek illettek bele a koncepciónkba.

Az eddigiekkel ellentétében, a dal végén, Jiminnel nem öleltük át egymást, hanem mindenki elé besétáltam. A többiek hozzám igazodva alkottak egy sort, így a rajongók felé fordulva énekelhettük tovább a melódiánkat. Lopva a mellettem álló Jimin-re néztem, ki pont ugyanakkor pillantott felém futólag, amikor pedig észrevette fürkésző tekintetem, igyekezett szemkontaktust teremteni velem.

Sötét szemei szerelemmel átitatva csillogtak, tükrözve az én érzelmeimet, melyeket feléje tápláltam. Tudtam, nem csak a csapatként elért sikereinket kellett megbecsülnöm, hanem mert bemertem vallani a fiatalabbnak az érzéseimet, melyek hihetetlen mód, de viszonzásra találtak. Sohasem felejtem el azt a napot, amikor igent mondott nekem, hogy a párom lett, elfogadta szerelememet és legalább ugyanolyan odaadással viszonozta azt, ha nem jobban. A sok csók, együttlét, romantikus éjszakák, a titkos érintéseink, melyeket a kamerák előtt vittünk véghez, valamint a mostanihoz hasonló pillantásaink, melyekbe minden érzelmünket belevittük, hogy némán is megérthessük egymást.

A pillanatnak vége szakadt, ahogy a végső formációnkba be kellett állnunk, de tudtam… Tudtam, hogy a fiatalabb ugyanazt gondolta, amit én; az egyik legjobb évünket zárhattuk le ezzel az előadással. Ott volt a családom, a csapat, az ügynökség, a rajongók és persze a szerelmem, ki viszonozta érzéseimet, és akivel, ha a kíváncsi szemek elől titokban is, de párt alkottunk.

Ez minden, amit akartam. Minden, amit megkaptam.

A Skewed Night

Már ha csak beszívtam a hely füstös kellemetlen levegőjét, egyből bódultabb állapotba kerültem a kelleténél. Nem volt elég számomra, hogy több pohár alkoholos italt leküldtem a torkomon, de még cigi füstöt, illetve ahhoz hasonló anyagot juttattam a szervezetembe. Bár az én kezeim között nem volt a bűzös rúd, ám a szórakozóhelyen nem tiltották meg a falak közötti pöfékelést, így szabadon károsíthatták tüdejüket az emberek.

Nem is emlékeztem már arra, miért mondtam igent a barátaim kérésének, miszerint pénteken, a hét fáradalmait levetkőztetve magamról, betérjek velük az általuk már jól megszokott bárba. Talán elegem volt, hogy otthon magányosan töltöttem a mindennapjaimat, míg a többiek kalandokat kerestek maguknak. Talán elegem lett a folytonos elvárásokból, melyeket rám helyeztek mások, illetve én magam. Fel akartam szabadulni, szórakozni, élni egy kicsikét, mielőtt visszatérhettem volna a monoton szürke hétköznapokba, melyek csak a hajtásokról, a sikerek eléréséről szóltak. Akartam egy szabad estét, mikor minden gondomat elfelejthettem és csak magamra figyelhettem.

Legurítottam még egy erős italt, aminek a kifolyt részét egyből letöröltem szám széléről. Egy mélyet sóhajtottam a korábban még kesernyésnek vélt íz hatására, ami mostanra már teljes extázisba küldött. Ködös tekintetemmel körbetekintettem a vonagló tömegen, kik legalább olyan bódult állapotban voltak már, akárcsak én. A legtöbb lány egy férfi karjai közt táncolt, eléggé erotikus mozdulatokat használva. Akadtak olyanok is, akik magányosan, esetleg csoportokba rendeződve álltak, ám igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, egy sikeres este reményében. Semmi szokatlan, ami egy ilyen helyen megtörténhet, még azon se lepődtem meg igazán, hogy a barátaimat sehol sem találtam a tömegben. Eltűntek előlem, de abban a pillanatban olyan felhőtlenül éltem, még ez a felettébb aggasztó tény se tudott felébreszteni engem.

Egy kezet éreztem meg a vállamra nehezedni, mire fejemet az ellenkező irányba fordítottam, így tekintetem összeakadt egy sötét, varázslatosan csillogó szempárral. A mellettem álló egyén megjelenése hivalkodóan festett, ahogy szemügyre vehettem szürke haját, mely tökéletesen lett beállítva. Szemeit enyhén kihúzta, és kétség se volt hozzá, hogy az arcára is vitt egy kevés sminket, hiszen olyan porcelán bőrt még életemben nem láttam. Nyaka köré egy piros pántot kötött, ruhája sötétkék színű anyagból készült, aminek a begombolásával nem sokat foglalkozhatott, hiszen láttatni engedte kulcscsontját és a mellkasa közepét. Alkata vékony volt, mégis olyan erős szorítással rendelkezett, hogy eljátszadoztam a gondolattal, vajon milyen izmos lehetett valójában.

- Egy ilyen szépség, mint te, hogy-hogy egyedül iszogat? – a hangja vékonyabb, nem egy tipikusan megszokott férfi tónusnak mondható, ám a flörtölős hangnem, amit megejtett felém, akár zene füleimnek. Hízelgő számomra, hogy egy ilyen férfi ki akart velem kezdeni.

- Ha ideülsz hozzám, már nem leszek egyedül – gondoltam bele megyek ebbe a kis játékba, meglátom, mi lesz a vége.

A megnyerő idegen egy macsó mosolyt villantva pattant le a mellettem lévő helyre, majd a vállamat szorongató kezét a combomra tette. Cselekedetétől kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén, amit egy halk sóhajjal adtam a másik tudtára. Szabad könyökével az asztalra támaszkodott, fejét a tenyerébe hajtotta, úgy kémlelte tovább arcomat, bár leginkább az ajkaim és a szemeim között cikázott a tekintete. Én még mindig a kis poharat szorongattam, de álltam a másik pillantásait, sőt, kezdeményeztem a beszélgetés következő szálát.

- Szóval… Mi a neved?

- Park Jimin vagyok. És a te becses neved, aranyom? – közelebb hajolt hozzám, így hangosabban hallottam beszédét, hiszen a zene olyan hangerőn szólt, amivel nehezen működött volna a kommunikáció.

- Kim Seokjin – mosolyogtam rá, miközben odébb toltam az üres poharamat, hogy ugyanazt a testtartást felvehessem, mint a másik. Éreztem, ahogy combomon lévő keze simogatni kezdett, elég érzékeny területekre vándorolgatva el. – Minek köszönhetem, hogy ide jöttél hozzám?

- Úgy gondoltam, jó társaság lennél – kuncogott fel, ahogy ujjaival feljebb vándorolt és már a felsőm alatt cirógatta a bőrömet. Közelebb hajolt a fülemhez, hogy oda súghassa mondandója további részét, közben finoman belelehelt a fülkagylómba, ami egy újabb sóhajt csalt ki az ajkaim közül. – De sokkal jobb társaságnak bizonyulsz, mint elsőre gondoltam.

- És…hmmm… Mik a terveid azt est további részére? – a hangom kicsit akadozott, ahogy egyre nehezebben tartottam vissza, mennyire élvezem, ahogyan velem bánt.

Kérdésemre semmit sem válaszolt csak felemelte szabad kezét – amellyel nem éppen engem simogatott – majd az arcomra simította tenyerét, hogy finoman megcirógassa bőrömet a hüvelykujjával. Ajkaival egyre közelebb hajolt az én párnáimra, miközben a szemkontaktust végig tartotta velem, ahogy pedig csókba forrtunk, lehunyta szemeit, mire követtem őt. A csók mámorító volt, Jimin tökéletesen értette a dolgát, teljes mértekben elvette az eszemet, amikor nyelvével bejutást kért a számba. Egyből leengedtem állkapcsomat, elmélyítve ajakmozgásunkat, ami így egy szenvedélyes nyelvjátékba csapott át. Mindkét kezemmel a hajába túrtam, kócoltam a finom szürkés tincseket, vagy simogattam a ruha alól kilátszó bőrfelületet. Már nem is emlékeztem, pontosan mikor, de a másik ölébe másztam, ahol egy bizonyos ritmusra elkezdtem ringatózni, ami eléggé tetszhetett partneremnek, mivel a csókunkba engedett egy férfias morgást. 

- Nincs kedved feljönni hozzám? – lehelte szaporán az ajkaimra, a levegőhiány következtében, ami miatt kénytelenek voltunk az előbb elválni egymástól.

- De – válaszoltam ugyanolyan hevesen kapva az éltető oxigén után, mint ő. Azonnal felpattantam az öléből, majd megfogva kezét gyorsan kivezettem magunkat a füstös, emberekkel telezsúfolt helyiségből, ki a bár előtti utcába, ahonnan már megengedtem neki, hogy ő irányítson tovább.

Végtére is, csak egyszer élünk. Kell egy kis izgalom az életbe, egy ferde éjszaka, amikor levethettem minden gátlásomat.

The Beauty of The Morning Wake

Világ életemben utáltam, ha fel kellett kelnem a puha biztonságot nyújtó ágyamból. Az éles, túlságosan is fényes napsütés mindig irritálta az íriszeimet, ahogy felpróbáltam nyitni őket. Izmaim nehezen mozdultak, amikor pedig sikeresen felemeltem egyik végtagomat, egyből visszaejtettem a paplanra, annyira kómás voltam reggelenként.

A hosszú szenvedések közepette végül sikeresen felültem, a takaró pedig lecsúszott felsőtestemről, így meztelen mellkasomat egyből megcsapta a szobában lévő hidegebb levegő. Apró ujjaimmal megdörzsöltem csipás szemeimet, utána tenyereimmel gyurmáztam arcomat, hátha viszek magamba egy kis életet. Szőke fürtjeim a szélrózsa minden irányába meredeztek, sohasem tudtam megúszni, hogy ne kócoljam össze őket, később pedig hiába igazítottam meg először kézzel, mintha semmit se csináltam volna, ugyanolyan szénaboglyaként virított az egész. Ahogy végeztem mindennapos reggeli rutinommal, egy nagy sóhajtás kíséretében hátra dőltem, alkarjaimra támaszkodva, fejemet pedig kissé oldalra fordítottam. A látvány, mely a mozdulatot követően elém tárult, egy halvány mosolyt varázsolt az ajkaimra.

Összekócolt, fényesen csillogó fekete haj, rózsapiros cserepes ajkak, nyugodt arc, porcelán fehér bőr, melynek érintésért szinte viszketnek az ujjaim. Hiába láttam magam előtt a valóságot, mégis alig akartam elhinni, hogy egy olyan gyönyörűség, mint amilyen Kim Seokjin volt, magam mellett tudhattam. A szörnyűbbnél szörnyűbb reggeleimet is szebbé varázsolta, sőt, csak miatta érte meg mindig korábban kelni. A vágy, miszerint láthattam alvó arcát, miközben ő még az álmok tengerében hajózott, mindent felért számomra. Szerettem, ha én lehettem számára az első személy, akit meglátott, aki felkelthette őt, ki az első csókot lophatta el tőle. Hiába látszott arcán sokszor, mennyire nyúzott ő is, én attól még a legjobb, legszebb egyénnek láttam, kit csak el tudtam képzelni valaha. Számomra mindig jóképű, gyönyörű, szépséges, még ha nem érzi annak magát gyakran. Szerettem a biztos pontja lenni, ki bátorságot adhatott neki, amikor bizonytalanná vált a helyzete.

Jobb könyökömre támaszkodtam, hogy testemmel teljesen a másik felé fordulhassak, szabad kezemmel pedig a fekete fürtöket kezdtem el kisimítani szerelmem homlokából. Tettemre megrándultak vonásai, ahogy kezdett ébredezni, ám szemeit még nem nyitotta ki, én pedig visszább húztam tenyeremet. Karjait kényelmesen kinyújtóztatta, ajkait egy megfáradt sóhaj hagyta el, ami nyöszörgésbe fulladt, utána visszahelyezkedett előző pozíciójába felém fordulva. Ekkor már farkasszemet néztünk egymással, pár másodperccel később pedig mindketten halványan elmosolyodtunk, amennyire a fáradságunk engedte.

Karomat, amellyel magamat támasztottam addig, becsúsztattam a másik alá, így mellkasomra tudtam húzni Seokjin fejét, ki készségesen bújt hozzám közelebb. Másik kezemmel hátát simogattam, miközben szerelmem is derekam köré kulcsolta karjait. Ajkaimmal megpusziltam az idősebb homlokát, majd számat otthagyva a bőrfelületen köszöntöttem őt:

- Jó reggelt, szépségem.