Carnival

Cím: Carnival

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)

Besorolás: +12

Műfaj: Slash, Shounen Ai, Yaoi, Romantikus, Slice Of Life
Összefoglalás: Eredetileg, ezt rövid kis történetet a blog évfordulójára akartam írni (hiszen az nem igazi egy kis JinMin nélkül, nem igaz? ), ám olyan régen hoztam bármilyen friss írást is, hogy úgy döntöttem, most meglepek mindenkit ezzel. A történetet nagyon nem magyaráznám meg, mivel tényleg nem olyan hosszú (eredetileg, csak egy oldal lett volna), de annyit elárulhatok, sok minden járhat a fejükben, ha éppen várunk valakire, egy padon ülve. Akár az emlékeink is megrohamozhatnak minket. Kellemes olvasást! Valamint boldog új évet mindenkinek!
Ha szeretnél még olvasni tőlem, illetve nyomon követni a legújabb írásaimat, akkor az elérhetőségeimnél megtalálod a facebook oldalamat is.

Fölöslegesen tekintettem jobbra, balra, magam mögé, magam elé, de még lábujjhegyre is hiába álltam, akkor sem találtam szerelmemet, kivel aznapra megbeszéltem a szokásos találkozónkat. Talán előbb érkeztem, mint eredetileg kellett volna, ám a várakozási időm már jócskán több volt, mint amit megszoktam páromtól. Mindig késett, állandóan ő rá vártam az összes találkánk alkalmával, mivel sokat adott a külsőjére, amit nem két percig tartott megcsinálni. Hiába hangoztattam neki, mellettem fölösleges a felszínes tényezőire figyelnie, már teljesen a lényegévé váltak eme szokásai.

Egy mély sóhajt engedtem ki ajkaim fogságából, majd nehézkes, lassú léptekkel indultam el a legközelebbi üres padhoz, amire végül le is telepedtem. Fejemet körbe forgattam, hogy tekintetemmel ismét a tömeget pásztázhassam végig, hátha látok ismerős alakot, ám ezúttal is csalódnom kellett. Csak számomra idegen emberek tartózkodtak a karnevál azon szakaszán, ahol jómagam helyet foglaltam. Gyerekek sírtak egy-egy plüss megszerzésének a kedvéért, melyet a reményvesztett szülök kénytelenek voltak megvenni végül, hátha csöppségük befejezi a siránkozást. Nem hibáztattam a kicsiket azért, ahogyan viselkedtek, hiszen sok, velük egykorú fiatal hasonlóan produkálta magát ugyan azokban a helyzetekben. Ettől függetlenül, nagyon hangulatrombolónak hatott a sírásukat hallgatni, ahelyett, hogy nevettek volna, mert jól érezték magukat.

Én mindig az apró értékeket tartottam elsőrendűnek, ritkán akartam drága holmikat ajándékba, még a szüleim unszolására sem. Csak időt szerettem volna tölteni a családommal, a rokonaimmal, valamint a barátaimmal, akik kitartottak mellettem jóban-rosszban egyaránt, melyet megbecsültem bennük. Emlékszem arra a napra, amikor elmondtam a fiúknak, hogy engem a velem azonos neműek érdekeltek inkább, amire nekik csak vicceskedve annyi volt a válaszuk, hogy ne próbálkozzak be náluk, még azokon az estéinken sem, amikor kirúgtunk a hámból. Segítettek átvészelni azt az időszakot, mikor a szüleimnek is bevallottam titkomat, melyet nem fogadtak jó szívvel a kezdetekben. Sokat szenvedtem, sírtam, valamint a szobámból sem mozdultam ki, ha nem volt muszáj; általában az iskola miatt hagytam el biztonságot nyújtó menedékemet, vagy ha az éhségnek köszönhetően a konyha felé vittek lábaim. A srácok ekkor is tartották bennem a lelket, akár estékbe nyúlóan sokáig üzengettek nekem, direkt elterelve gondolataimat. Ám a szülői szeretet akkor is hiányzott, hiszen azok az érzések, melyet egy anya meleg, ölelő karjai nyújtottak számomra, sohasem pótolhatta semmi sem, ezért hiába próbálkoztak a barátaim olyan kitartóan, a letörtségemen sehogy sem segítettek jobban.

Mindez addig tartott, míg meg nem ismertem őt, életem szerelmét. Tisztán emlékeztem arra a napra, amikor legjobb barátommal egy esős délutánon beültünk egy kávézóba, nehogy elázzunk a nagy esőzésben. A hely, ahová beléptünk, igen hangulatosan festett; zöld és barna különböző árnyalatai keveredtek egymással, olyan hatást keltve, mintha egy erdő közepén lettünk volna. Az asztalok, a tányérok, de még a poharak is fából készültek, melyeknek felső rétegét gondosan lecsiszolták, majd le is lakkozták, nehogy bántódása essen valakinek egy szálka miatt. A kávé illata körbelengett az egész helyiségben, amely nyugtatóan hatott fáradt lelkemnek. Mindenki boldogan cseverészett partnerével, sőt, nem messze, a sarokban, még egy csapat, nálam nem sokkal fiatalabb, tinédzsert is kiszúrtam, ahogy egymás viccein röhögnek nagyokat, mellyel arra kis időre megtöltötték, az amúgy csöndes kávézó légterét. Röviden megfogalmazva, igazán megkapó volt az apró üzlet, melyet eddig sohasem szúrtam ki, pedig a vele szemben lévő járdán mentem haza minden áldott nap.

Végül letelepedtünk az egyik asztalhoz, az ablakok mellé, így figyelhettük, mikor áll el a felhőszakadás. Mivel láttuk bejövetelünkkor, hogy pincérek is járkálnak a vendégekhez, így az étlapokat kezdtük bújni, hátha találunk valamit, amit rendelhettünk.

- Mit hozhatok nektek? – a hangra felkaptam a fejemet, hiszen nekem már megvolt, mit szerettem volna rendelni, de a szavak hirtelen megakadtak a torkomon.

A pincér, aki a mi asztalunkhoz jött, bámulatosan nézett ki, szavakkal ki sem tudtam volna akkor fejezni, mennyire. Éjfekete, fényes, látszólagosan is puha haja irigylésre méltóan festett, ráadásul gyönyörű keretet adott az arcának, mely pirospozsgás árnyalatot öltött magára. Szemei sötéten csillogtak, ahogy kíváncsian ránk meredt, várva a rendelésünket. Ajkai dúsak, csókolni valóak, míg orra pisze volt, amit legszívesebben megpusziltam volna, annyira aranyosan festett. Haja belelógott homlokába, szinte már gyönyörű ónix szemeit rejtette el a világ elől, ám nekem mégis megadatott a lehetőség, hogy láthassam abban a pillanatban. Keze, mellyel pont akkor túrt bele idegességében a rakoncátlan fürtjeibe, csontosak és hosszúkásak voltak, teljesen ellentettje az enyéimnek, amiket mindig is utáltam pufókságuk és kicsiségük miatt. Szinte láttam magam előtt, ahogy hatalmas tenyerébe elvész az én apró öklöm.

Bár ülve nehezen tudtam megállapítani, de egy fél fejjel biztosan magasabb volt nálam, ami normál esetben idegesített volna engem, de valamiért, akkor, pont az ismeretlen srác szexepiljévé vált számomra. Sohasem képzeltem el, hogy a típusaim közé tartozzanak a magas srácok, sőt, nagyon nem is akadt ideálom, de ha abban a pillanatban megkérdeznek az ideális partnerről számomra, biztos, szóról-szóra, az előttem álló egyént írtam volna le.

Mondhatni, szerelem volt első látásra.

- Nekem egy fekete tökéletes, a barátomnak meg egy jeges kávé, csokival – rekesztette meg barátom a kínos csöndet, amit a nagy bambulásom közepette nem vettem észre.

A szépséges idegen megköszörülte a torkát, majd egy köszönömöt elmormolva távozott mellőlünk, közben egyikünk szemébe sem nézett bele, mintha zavarba lett volna. Én teljesen elvesztem járásának tanulmányozásában, szinte a világomról sem vettem tudomást, ebből a kábulatomból pedig Taehyung szedett ki, ahogy meglökte a vállamat, így kénytelen voltam rá figyelni.

- A végén még kifolyik a nyálad, annyira lesed szegény srácot – nevetett nyomoromon, mire én csak felfújam arcomat, aztán karjaimat magam köré fontam.

- Ha már mást nem, legalább hadd nézzem már – kötözködtem vele egyből. Tényleg nem hittem el magamról, hogy egy olyan szépséget magam mellett tudhatnék, mint a párom, mivel azelőtt sohasem volt kapcsolatom, így nem tudtam, hogyan működnek az ilyen kapcsolatok a gyakorlatban, ráadásul a családommal sem voltam a legjobb kapcsolatban akkor. Nem voltam biztos abban, hogy az amúgy is feszült légkörünkbe beleférne még, ha hazavinnék valakit, főleg, mert tisztában voltam a ténnyel, miszerint apámék még reménykedtek. Remélték, hátha egy nap egy barátnővel térek haza, éppen ezért, nem tudhattam, mit szólnának egy férfival történő randevúnak a híréhez. A másik indokról pedig még nem is beszéltünk. – Az sem biztos, hogy érdeklik a férfiak. Ha mégis, nem biztos, hogy pont velem randizna majd. Lehet, lekoptat engem, ha rákérdezek, aztán ott leszek kikosarazva.

- Ne legyél már olyan pesszimista, haver – veregette meg jobb vállamat. – Az élet a megpróbáltatásokról szól, ezt jól jegyezd meg!

- Mióta lettél te ilyen bölcs?

A beszélgetésünket követően megkaptuk a rendeléseinket, természetesen a jóképű idegentől, kinek arca még pirosabb lett, ám rózsaszín ajkait – amiket biztosan bekent valamivel, mert nem akartam elhinni, hogy olyan gyönyörűek voltak – egyetlen hang sem hagyta már el, egyszerűen csak meghajolt felénk, aztán már távozott is. Szemeimmel igyekeztem minden lépését figyelni, szinte kiestem a székemből egy alkalommal, annyira előre hajoltam a nagy megfigyeléseim közepette. Sokszor akadtak össze tekinteteink, amik azt eredményezték, hogy zavaromban inkább a kávémat lestem, melyben már biztosan megolvadt addigra az összes jég. Ezen macska-egér játékunkat az eső elálltáig folytattuk, legjobb barátom nagy örömére, ki nem győzött szívatni engemet egy-egy szemezésünk alkalmával.

- Ha, akkor mehetünk? – emelkedett fel helyéről Taehyung, amit én is követtem, aztán egy kisebb diskurzust követően, én mentem fizetni a kasszához, ahol nem más fogadott, mint a kiszemeltem. Amikor felemelte fejét, hogy megnézze, ki közeledik hozzá, szívem gyors ütemet kezdett diktálni, már-már ki szeretett volna törni a bordáim közül, míg a drága pincérem ismét lehajtotta az arcát, majd úgy tett, mintha nagyban rendezgetné, takarítaná a pultot.

- Szeretnék fizetni – igyekeztem rendezni légzésemet, nehogy feltűnjön a szemben állónak, mennyire izgultam, amiért beszélhettem vele.

- Máris – hangja halk és akadozó volt, ujjai enyhén remegtek, ahogy beütötte a rendeléseinket, majd átgyújtotta nekem a blokkot, amin az árat olvashattam le.

- Köszönöm szépen. – Kiválogattam a megfelelő összeget, azt pedig az ismeretlen srác kezébe raktam, ennek következtében a kezeink érintkeztek egymással. Éreztem, ahogy az elektromos impulzus végig szaladt a testemen, kellemes borzongató érzést keltve a gerincem mentén; a másik bőre pont olyan puha volt, mint amilyennek elképzeltem, talán még azt is felülmúlta. Sajnáltam, amiért olyan hamar véget ért az interakciónk, de nem akartam, hogy idiótának nézzenek, amiért nem engedtem végezni a fiú munkáját. Amíg ő a visszajárót számolta ki, én lopva megnéztem a névtábláját, amin a Seokjin név állt. Különleges, akárcsak az illető maga.

- Tessék, köszönjük a vásárlást – villantott felém egy halvány mosolyt, amit viszonoztam felé, majd elindultam barátom felé, aki a bejárat mellett állva nézte, ahogy szerencsétlenkedtem.

- Meg se szólalj!

- Én ugyan nem – emelte fel kezeit, mire csak megforgattam szemeimet, közben visszaraktam a pénztárcámba az aprókat. Ekkor észrevettem az egyik, kezemben lévő bankjegy mellett egy cetlit. – az micsoda?

- Nem tudom… Az van ráírva: „Hívj fel!” – olvastam el, amit először megláttam a kis papíron, lejjebb pedig kiszúrtam egy számsort, ami ténylegesen egy elérhetőség volt. – Ezt nem értem. – Visszafordultam a pult felé, ahol még mindig a pincérem tartózkodott – kiről már megtudtam, hogy Seokjin-nek hívták –, egy idő után pedig ő is feltekintett, így szemeink ismét találkoztak egymással. Egy sokkal szélesebb mosoly villantott felém, mint előbbi alkalommal, aztán rám kacsintott, miközben kijött a pult mögül egy ronggyal, amivel az egyik közeli üres asztalt kezdte el törölgetni. Fülemig pirultam a történések hatására, ami legjobb barátom figyelmét sem kerülte el.

- Szóval, nincs esélyed, mi? – vonogatta perverzül szemöldökeit, mire én csak meglöktem a vállánál fogva.

- Inkább fogd be!

Onnantól kezdve minden megváltozott. Rendszeresen váltottam üzeneteket Seokjinnel, kiről rövid idő alatt sok mindent megtudtam; idősebb volt nálam, szerette a rózsaszínt, a kiskutyákat, valamint az epres édességeket, de magát a gyümölcsöt, azt nem. Éjfélig nyúló beszélgetéseink szinte mindig arról szóltak, milyen a helyzetem otthon, a családommal, azoknak a megoldására pedig miket javasolt a másik, hiszen ő már átvészelte azt az időszakot, amiben én voltam. Alig akartam elhinni, de a sok tanács, amit kaptam, meghozta az eredményét; anyáékkal leültem megbeszélni a dolgokat, tisztáztam azokat, melyek még mindig a levegőben függtek, végül odáig jutottunk, hogy majdnem mindent sikeresen helyre hoztunk magunk között. Ismét érezhettem a családom támogatását, sőt, anyával már Seokjinről is beszélgettem, még szerencsét is kívánt a kialakuló kapcsolatunkhoz, pláne, amikor megtudta, gyakorlatilag az idősebb miatt szedtem össze a bátorságot a velük való beszélgetéshez. Attól a pillanattól kezdve a telefonbeszélgetéseink az én drága pincéremmel, teljesen más irányt vettek; folyton félreérthető dolgokat mondtunk a másiknak, állandóan flörtöltünk, amit el sem tudtam képzelni az elején, főleg, mert sokszor én kezdeményeztem ezeket a beszélgetéseket. Bár egy ideig megrekedtünk ezen a szinten, mivel én nem mertem tovább lépni, míg Seokjin szerintem, azt várta, hogy a következő szintre emeljem, ami köztünk volt; vagyis elhívjam egy randevúra, ami nem sokkal később be is következett.

Ezért is voltam ott, egy karneváli tömeg kellős közepén, hiszen pontosan három éve volt annak, hogy elhívtam erre az évente megrendezett mulatságra. Az volt az első hivatalos randevúnk, és ott történt meg az első csókunk, melynek varázsa a mai napig borzongást keltett bennem, ha csak rágondoltam. Attól a naptól kezdve már úgy mutattam be mindenkinek, mint a páromat.

- De vajon hol lehetsz már? – hajtottam hátra a fejemet, míg az nem ütközött a pad támlájának, mivel az órámra nézve sikeresen megállapítottam, hogy szívszerelmem tíz perce késett már. Nem szokásom türelmetlennek lenni, de egy olyan fontos napon, mint a mostani, eléggé izgultam, hiszen egy bizonyos mérföldkő volt az életemben az, hogy megismerhettem.

- Csak nem engem keresel, Jimin? – hallottam meg az ismerős orgánumot, mely még mindig ugyanúgy simogatta dobhártyám belsejét, mint amikor először lehetett hozzá szerencsém a kávézóban, melybe csupán a véletlennek – és a hatalmas viharnak – köszönhetően tértem be, közel három éve.

Tekintetem a velem szemben állóra emeltem, ki boldogan mosolygott le rám, mire viszonoztam ajakgörbületét, legalább olyan vidáman, ha nem jobban. Lassan felkeltem ülőalkalmatosságról, karjaimat pedig a másik vékony dereka köré kulcsoltam, hiszen olyan közel állt már hozzám, hogy ajkainkat csak pár centi választotta el egymástól. Seokjin is nyakam köre fonta kezeit, aminek hatására megszüntettem azt a kis távolságot, és megcsókoltam azokat a puha, rózsaszín párnákat, amik szerelmem birtokában voltak. Kellemes és lassú volt, nem igazán nevezhettem volna csóknak, inkább szájra puszinak, amit egymással váltottunk, de előttünk állt még az egész este; semmit sem akartam elsietni, a megfelelő pillanatra akartam várni.

- Mehetünk, szépségem? – összekulcsoltam ujjainkat, majd elfordultam az egyik irányba, hogy ténylegesen megkezdjük szokásos körutunkat, a karneválon belül, ahogy minden évben tettük addig.

- Követlek bármerre, Jiminie – jelentette ki Seokjin, aztán még utoljára arcomra adott egy cuppanós puszit, utána már ő húzott maga után, hiszen neki már kész terve volt arra, miket próbáljunk ki a múltságon.