The Lonely Prince pt. 2

Cím: The Lonely Prince pt. 2

Páros: JinMin

Műfaj: slash, shounen ai, yaoi, romantikus, hurt/comfort, AU, fantasy, fluff

Besorolás: +12

Összefoglalás: Kim Seokjin mindig is utálta a városi legendákat, vagy valótlan történeteket, pletykákat. Ám, most mégis úgy hozta a szerencséje, hogy a magányos hercegről kell egy beadandót írnia a tanárnak. Ez a történet a saját városának a históriája, amit a világon a legjobban utál Jin, mégis kénytelen belevetnie magát a történetbe, ha nem akar rossz jegyet kapni. Így kénytelen ellátogatni arra a helyre, ahol a hiedelmek szerint, lakott a herceg. Ott főhősünk találkozik egy ismeretlennel, aki teljesen felbolygatja az addigi hitét.

Ha érdekelnek további fanfiction-jeim, illetve szeretnél majd a jövőben is többet olvasni tőlem, akkor fentebb megtalálod a blog facebook oldalát :)

Vége az évnek, nincs több dolgozat, felelés, vagy egyéb, az életemet megnehezítő, iskolai tényező. Amit lehetett, azt mind leadtam, hogy elkezdhessem az új életemet, ugyanis ez volt az utolsó évem a felső középiskolában. Még azt a nyamvadt füzetet is odaadtam a tanárnőnek úgy, ahogy megírták. Semmi kedvem nem volt átnézni, vajon mi hiányzik még belőle, mit kéne pótolni. Teljesen meg voltam elégedve azzal, ami benne állt, hiába nem tudom, mi is az. Annyira nem akartam emlékezni arra az időszakra, amit abban a kúriában töltöttem, hogy szinte ki sem járkáltam sehova, és az iskola utolsó napjait is zombi módra jártam végig.

Nem akartam az sem tudni, milyen lett végül a jegyem a beadandóra. Csak beírt valamit rá a tanár, aztán megkaptam a jobb jegyet, és igyekeztem a többit elfelejteni. Még csak vissza sem kértem a füzetet, miután felajánlotta nekem, hogy megtarthatom. Bár kicsit furcsán néztem rá, tekintve, hogy soha nem szokta visszaadni a beadandókat, mondván, később még hasznát veheti valaki más is. De nekem nem kellett! Én felejteni akartam!

Tény, hogy a férfiak párkapcsolat gyanánt nem fordultak meg a fejemben, de nem egyszer volt már, hogy megnéztem magamnak valakit, aki velem egynemű volt. Szóval alapjáraton, mindig is azt vallottam, hogy nem számít kicsoda, én akkor is szeretni fogom, legyen férfi, vagy nő. Na, de hogy egy olyan ember, aki eddig az általam el nem fogadott legenda szereplője, és bizonyosan tényleg élt? Ezt egyszerűen nem akartam elhinni! Nem létezhet ilyen dolog, nincs bizonyíték meg semmi! Bár tény, hogy azok a festmények elég hitelesek voltak, de azon kívül semmi más nem utalt arra, hogy tényleg az-e, aki mondja magát.

Hiszen a mi szóhasználatunkkal beszélt hozzám, nem pedig régiesen. Ráadásul mai ruhákat hordott, amik szintén nem illenének bele a képbe ilyen szempontból. Honnan szerzett ruhát, honnan tanulta meg a nyelvjárásunkat, azaz amennyit változott a nyelvhasználat. Hogy? Kikészülök, ahányszor ezeken gondolkodom, és sohasem találom a megfelelő válaszokat rá. Mindig csak kérdezek magamtól, de válaszolni nem tudok, és tekint, hogy én mindig is a reális válaszokat kerestem mindenhol, ez teljesen felborítja az életemet. Mind ez Park Jimin miatt, aki lehet nem is az, akinek mondta magát!

Egy hónapja, hogy az-az eset megtörtént, és én, lehetőleg örökre, ott hagytam azt a kúriát, benne Jimin-nel, aki olyan keservesen igyekezett rábírni, hogy maradjak vele. Összeszorul a szívem, ha csak magam előtt kell látnom térdelő testét, amint vörösre sírt szemeit rám emeli, és könyörög nekem. Soha sem voltam képes az ilyen eseteket kezelni, és általában én is elsírtam magam ilyenkor tehetetlenségemben, de ezúttal megpróbáltam erős maradni, amíg a telek határát el nem értem. Ott történt meg, hogy én is letérdeltem, bele a sárba, és fejemet lehajtva bömböltem, mint egy kisgyerek, aki a legkedvencebb játékát vesztette el éppen. Az sem érdekelt, hogy milyen piszkos lettem, vagy anyám mennyire szidott le miatta! Otthon a kádban is csak bámultam ki a fejemből, és még válaszolni sem válaszoltam egyetlen kérdésre sem, amit az ajtó túloldaláról kiabáltak át nekem. Mint aki ott sincs lélekben, csak a teste végzi az alap funkcióit. Evés, ivás, fürdő, ahol dolgomat végezhetem. Ezekből álltak a napjaim, és persze bementem az iskolába is, ahol már hétfőn megszabadultam a füzettől, úgy hogy órám sem volt a tanárnővel. Szóval, mondhatni, nem voltam valami kiegyensúlyozott állapotban!

Most pedig ismét az iskola falai közé tartok, hiába van nyári szünet. Elvileg a tanárnő, akinek a beadandót csináltam, felhívta anyukámat, hogy egy kis megbeszélésre jó lenne, ha bemennék. Azaz nem is kérte, hanem egyenesen követelte, hogy menjek be, és nincs apelláta.

Most itt állok az intézmény bejárata előtt, és éppen felkészítem magam arra, ami bent várhat rám. Bár fogalmam sincsen, mi az, amit, a most már volt, tanárom akarhat tőlem. Főleg, hogy hivatalosan nem vagyok már az iskola tanulója. Végül kinyitom a nagy falapot, és belépek az aulába, ahol a lépcsőn felmenve a tanári szoba felé veszem az irányt, ugyanis ott vár engem a pedagógusom. Belépve az ajtón, már meg is látom a rám váró hölgyet, aki éppen az én füzetemet olvassa maga előtt. Hirtelen egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, amit nem vagyok képes lenyelni. Minek van nála az a vacak?

- Elnézést, tanárnő! Látni akart? –szólaltam meg igen halkan, és még abban sem voltam biztos, hogy a másik személy hallotta, de csalódnom kellett. Az idősebb korban lévő nő felnézett rám, majd a vele szemben lerakott székre bökött, hogy üljek le az asztal másik feléhez.

- Foglalj helyet, Kim Seokjin!

Megtettem, amire kért, és igen feszült csönd vette kezdetét, amíg tanárom visszamélyedt a füzet lapjai közé. Szinte úgy szuggeráltam azt a pár –azaz inkább jó sok –lapot, mintha bármelyik pillanatban megölhetne engem. Akkora bűntudat fog el már csak ettől is, hogy úgy érzem magam, mint egy klausztrofóbiás a négy fal között, és egy kiút sincsen sehol. Mivel, hogy én sem menekülhetek ez elől, hiszen illetlenség lenne a tanárnőt itt hagynom, és úgy kiviharzani, mint valami hiszti díva. Mert, hogy ezt csinálnám ismét! Pont, mint akkor is! Menekülnék, hiszen nem bírom elviselni azt a nyomást, ami a vállamra nehezedik, és összeroppant. Ezért ahelyett, hogy tűrném, és elviselném, valamint megküzdenék vele, inkább elmenekülök, megfutamodok, mint egy gyáva, szívtelen ember. Jelenleg így látom magamat, és ezt a füzet csak még jobban kihozza belőlem. Hiszen az a kis köteg volt a legnagyobb kapocs, ami Jimin-hez kötött. Az miatt jártam hozzá minden hétvégén, az miatt szórakoztunk együtt, amíg a másik irkált bele, az miatt kezdődött az egész! És ebbe belegondolni egyenes vérfagyasztó! Pár hét alatt így megváltozzon egy olyan embernek az élete, mint amilyen én vagyok, szinte lehetetlennek hangzik.

Gondolatmenetemet a tanárnő zavarja meg, amint a füzetet elém helyezi, így kénytelen vagyok tényleges farkasszemet nézni azzal az átkozott tárggyal.

- Tudod, Jin… Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nagyon szép munkát végeztél ezzel a feladattal. Egy hiba nincs benne, és látszik, hogy sokat kutakodtál hozzá. Ráadásul olyan dolgokat is írtál bele, amit csak kevesen ismernek… -ahogy a tanár egyre jobban dicsér, nekem arányosan fogy az életkedvem, amint belegondolok, hogy ezek a szavak nem engem illetnének meg igazán. –Kár, hogy nem te csináltad! –ebben a pillanatban emeltem fel kikerekedett szemeimet, hogy ránézhessek oktatóm arcára.

- Mégis honnan…?

- Ugyan Seokjin! Az évek alatt már felismerem a kézírásodat, így könnyű volt rájönnöm, hogy nem te írtad. Ráadásul az is felötlött bennem, hogy el sem olvastad, amit a másik írt, különben nem vétesz ilyen hibát –ekkor a füzetet a legutolsó lapján nyitotta ki, ahol egy csomó post-it volt található. –Még benne is hagytad ezeket, amiket a barátod írt bele! –bár a tanárnő hangja nem volt vádló, és tekintve, hogy beírta a jobb jegyet, biztos nem ezért haragszik rám. De akkor miért mutatta meg most nekem ezt.

Hiába esett nehezemre ránézni a lapra, mivel a velem szemben ülőn látszott, hogy nem igazán akar innen megmozdulni, amíg meg nem lestem azt, amit ő látott. Így hát mindkét kezemet megemelve fogtam meg remegve a füzetet, és kezdtem el olvasni a kis cetliket, amik oda voltak ragasztva.

„ Remélem, tetszik majd, amit írtam! Elég sok munka van benne, szóval értékeld!”

„ Hát, ez a rész egy kicsit kínos lett, de érted bármit megtennék! Ugye lesz ennek jutalma? „

„ Megint én! Nem tudom, hogy amúgy ezeket te elolvasod, tekintve, hogy még mindig itt van az összes, és nem reagálsz semmit, de én…”

„ Á, tudod mit, felejtsd el, amit írni akartam. Remélem megkapod a jó jegyet”

Mindegyik kis cetli az én készletemből van, amit elvittem a közös találkáinkra, hogy használja. Onnan is ismertem fel, hogy csak tőlem tudott volna rózsaszín, szív alakú post-it-et szerezni, hiszen rajtam kívül ki vihetett neki ilyet. Még dátum is van rajta, így könnyen meglehet mondani, hogy melyik feladathoz szánta írni az üzeneteit. És nem csak ezeket, hanem sokkal több is volt, úgy nagyjából húsz, vagy egy picivel több ilyen kis jegyzet volt azon az egy oldalon. Viszont az utolsó kettő nagyon betalálta nekem, és éreztem, ahogy végig szántanak a sós cseppek az arcomon, ezzel közel egy hónap szenvedését kiengedve magamból.

„ Na, jó, tudod mit? Én ezt nem tartom már magamban!”

„ Szeretlek, te idióta!”

Édes istenem, mit tettem! A papíron lévő dátum alapján, ezt pont akkor írta, amikor elrohantam a kúriától, amint megtudtam ki ő. Pont akkor akart vallomást tenni, és talán, mindent elmondani nekem. Istenem, de egy idióta vagyok, pont ahogy Jimin is írta!

Ekkor a tanárnő nyugtató hangja szólat meg mellettem, akiről teljesen elfeledkeztem, hogy itt van velem, és ezt most mind látja:

- Nem tudom, miért borultál ki ennyire… Én csak szerettem volna megmutatni, hogy annak ellenére, hogy megkaptad tőlem a jobb jegyet, tudd, hogy csak azért adtam, hogy jó legyen neked év végén, de igazából csak a barátod érdemelné meg. De látva, mennyire megríkatott téged ez a sok üzenet, azt ajánlom, beszélj vele! Lehetett rajtad látni, hogy nem vagy önmagad az utóbbi időben, és ha ennek ez az oka, akkor beszélj vele, az lesz a legjobb!

Szinte meg sem várva utolsó szavait, már ugrottam is fel a székből, és egy gyors meghajlást követően már száguldottam is a bejárat felé. Aztán hirtelen, mint akibe villám csapott, úgy álltam meg a lépcsőfordulóban. Mi van, ha nem is lesz semmi baja? Ha fölöslegesen izgatom magam? Tudom, mi lett volna Jimin-nel, ha elfogadom a kérését, és a vallomását, de mi van akkor, ha visszautasítom?

Ezen gondolat menetemen elindulva néztem a kis füzetecskére, amit a nagy rohanásban kaptam föl a tanári asztalról, fogalmam sincsen, minek a hatására, de most áldom magam, amiért mindig előre cselekszem. Mint az őrült úgy kezdtem el lapozni a már így is teljesen megtépázott oldalakat. Nem volt egyszerű megtalálni, ugyanis fogalmam sem volt, Jimin milyen rendszerezésben írta meg a feladatokat, de miután rájöttem a sémára, már sikeresen lapozgattam azokon az oldalakon, ahol a következményeket ecsetelte. Kezdetben még a jó oldalát mutatta, mi lesz akkor, ha az a személy, akibe a herceg beleszeret, viszonozza az érzéseit, de ne kellett sokat várnom ahhoz, hogy a fekete leves az arcomba csapjon. Nagyjából ennyi állt a szövegben:

„ Ha esetleg a herceg ajánlatát még sem fogadja el a kiszemelt személy, és visszautasítja, akkor a fiú fokozatosan elveszti lékel erejét, egyre fáradtabb, gyengébb lesz, és már alig látni az életet a szemében. Meghalni nem fog, ugyanis a boszorkány átka miatt, köti még őt az örök magányhoz is a sorsa. Így mindössze egy mozdulatlan test lesz, amiben a lelke egy örök rabságra van ítélve, amíg ki nem szabadítják. De nem csak maga a herceg, hanem a kúria is, és a telek növényei is felveszik ezt az állapotot. Vagy elhalnak abban az állapotban, ahogy vannak, vagy tüskéssé változnak, így távol tartják a betolakodókat a legyengült, törött szívű fiútól. Ezt az állapotot pedig csak az képes megszüntetni, akinek a herceg szerelmet vallott, ha viszont ezt az illető nem teszi meg –vagyis nem viszonozza az érzéseket –és meghalna, akkor tényleges örökké tartó magány köszöntene a kúriára és a benne lakóra is. Ez annak tudható be, hogy a boszorkány lánya, amikor enyhíteni akarta az átkot, akkor nem tért ki arra, hogy több ilyen szerelem is lehet a herceg életében, és ha visszautasítják, akkor újra szerelembe eshet másba. Mivel ez nem vált lehetővé, így a hercegnek csak egy igaz szerelmet lehet, de ha az visszautasítja, akkor nincs visszaút. Vagy az örök szerelem, vagy az örök magány!”

Ilyen rövid szöveg, mégis hatszor újra kellett olvasnom, hogy rendesen megértsem, miközben majdnem elájultam, annyira fojtogatott a sírógörcs. El sem akarom képzelni, milyen szenvedéseken ment keresztül Jimin. Hiszen egy hónapja már, hogy elhagytam, és mivel nincs ideírva, pontosan mikor kezdődik ez a gyengeség, így fogalmam sincsen, mióta szenved fizikai fájdalmakban. Mert biztos, hogy már a testi fájdalmakig is eljutott! Édes istenem!

Rohamosan becsuktam a füzetet, és ismét futásnak eredtem, ezúttal meg sem állva a kúria határáig. Ez meg is látszott rajtam, ugyanis húsz perces folyamatos gyors futás eléggé leterheli a tüdőmet, így kénytelen voltam pár percre megállni, hogy levegőhöz jussak. Úgy éreztem majd szétszakad a torkom, ami sikeresen kiszáradt, tehát eléggé kapart is, és ebből az érzésből másik légzőszervem sem maradhatott ki, ami hihetetlenül szúrt, mikor lassan vettem magamba az éltető oxigént. Még szerencse, hogy megálltam magam feltölteni, ugyanis a következő látvány, a mi elém tárult ismét leállította légzési funkcióimat.

A növények, amik a kúriát vették körbe, mind a fekete és a vörös színeiben játszottak, egy igen vészjósló elegyet alkotva ezzel. Szinte éreztem, ahogy a vérem egy pillanatra megfagyott az ereimben, hogy aztán lassan újra felpumpálódjon a szívembe, ezzel elérve, hogy mozgásba lendüljek. Így tehát megközelítettem a rózsabokrokat, melyen az általam jól megszokott kék és rózsaszín virágok helyett, most elhalt feketék, és vérvörösen rikító szirmok voltak. És ez még nem volt minden!

Amikor a szabad kezemmel –amivel nem a füzetet szorongattam –a bokor rengetegbe nyúltam, hogy utat biztosítsak magamnak, éreztem egy igen éles, szúró fájdalmat, majd ahogy a karomra pillantottam, megláttam egy hosszú vércsíkot. Nem is egy, hanem sokkal többről volt szó, végig az egész karomon, hosszában, vagy kisebb pontokban serkent ki vérem. Amikor megnéztem a gond okozóját, megláttam a több szár hegyes türkét, amik a rózsák száraiból álltak ki, és olyan hegyesek voltak, mit ember eddig nem láthatott. Nem is csodálom, hogy egy gyengébb érintésemre is, ekkora sebet ejtett rajtam. Biztos ez is az egyik védelmi változások egyike, amikkel Jimin-t védik.

Nem foglalkozva tovább ezzel az akadállyal vágtam neki a nagy bozótosnak. Itt sem kerültek el engem a tüskék, minden oldalról éreztem, ahogy végig szánt egy-egy kitüremkedés valamelyik testrészemen, még talán a ruhámat is felszaggatták pár helyen. De még ezek a tényezők sem bírtak meggátolni abban, hogy odaérjek a kúria bejáratához. Viszont pont mielőtt elérhettem volna az ösvény végét, az egyik növény szára annyira rátekeredett a füzetet tartó kezemre, hogy akárhogy húztam, ráztam, kiszabadítani nem tudtam, viszont sikerült még több sebet szereznem arra a karomra is. Végül úgy döntöttem, hogy eldobom az a halom papírt, és így sokkal könnyebb dolgom volt a kiszabadulással, meg persze a másik kezemre is szükségem lett. Így már sikeresen kint voltam a rengetegből, de amikor a hát felé néztem éreztem a hideg bizsergést végig menni a gerincemen.

A kúria falain végig húzódó kúszó növények mind kiszáradtak, és ugyan úgy hegyes tüskéket növesztettek maguknak, valamint valami feketés mázolmány is folyt lefelé a téglákon, ami miatt teljesen eltűnt a korábbi vöröses árnyalat. Szinte el sem akartam hinni, hogy ez ugyan az-az építmény, mint amit itt hagytam nem is olyan régen. Az ablakok egy része is megrepedt, vagy betört, de még a falon is voltak kisebb-nagyobb repedések. Hihetetlen, hogy ez mind csak azért, mert nem mondtam igent Jimin-nek. Jimin!

A bejárathoz rohanva már egyből készültem a szétfeszítésre, de itt is nagy meglepetés fogadott. Az elhalt szárak nem is voltak olyan kiszáradtak, mint azt az ember gondolná. Iszonyú erősek voltak, ráadásul tüskések is, amik szintén szurkálták a tenyeremet, ezért nem tudtam maximálisan fogni az ajtót. Így viszont kinyitni sem voltam képes, de itt már nem fordulhattam vissza, hiszen olyan közel volt a célom. Ekkor eszembe jutott, hogy lábbal talán nagyobb eredményt érhetnék el, hiszen azt valamilyen szinten védi a cipőm, tehát nem karcolná szét annyira a sok szúrós felület. Így hát távolabb léptem az ajtótól, és egy rúgással igyekeztem volna, minden erőmet bevetve, kiugrasztani a falapot a helyéről, de ez nem volt elég. Addig rúgtam sorjában ugyanazt a részt, amíg végre, egy hatalmas csapódást követően, ki nem tárult előttem a bejárat. Azon nyomban, amint szabad volt az utam, már bent is voltam a hatalmas ház falain belül.

- JIMIN!!! JIMIN!!! –hiába kiabáltam torkom szakadtából, a válasz nem érkezett meg így nekem kellett rájönnöm, hol tartózkodik a másik. Persze sokáig ezen sem törtem a fejem, ugyanis egyetlen helyet tudtam csak, ahová menekülhetett Jimin. Pontosabban, ahonnan el sem mozdult! A hálószobája! Kettesével szedve a fokokat értem az emeletre, amely legalább olyan súlyos állapotban volt, mint a kert, vagy a kúria külső fala, nem beszélve a többi szobáról, amiket hiába nem néztem meg sietségem okából, de nagyon is sejtetem, milyen állapotban lehettek. A megfelelő ajtóhoz érve, végre, kicsit nyugodtabban konstatáltam, hogy nincsenek rajta tüskézett növények, így könnyebben kinyithatom most már. Elfordítva a kilincset nyitottam be a helyiségbe, és már a küszöbön földbe gyökerezett a lábam, ugyanis eddigi életem legrémisztőbb látványa tárult elém. –Istenem, Jimin!

Jimin az ágyán feküdt, körülette az általam készített képekkel, amiket én adtam neki, és olyan sápadt volt, hogy el se akartam hinni, hogy él még. Olyan fehér volt, mint a fal, és emiatt úgy nézett ki, mintha csont sovány lenne, pedig biztos vagyok benne, hogy nem fogyott semmit. Csak annyira beesett az arca, hogy távolról tényleg elhiszi ezt az ember. Teljesen mozdulatlanul feküdt, és még abban sem voltam biztos, hogy hallotta, ahogy beléptem az ajtón. A körülötte lévő képek, mid szétszórtan helyezkedtek el az ágy különböző részein, kivéve egyet. Azt az egyet a szívéhez szorítva tartotta, és még a pici ujjacskáin keresztül is átláttam, hogy az a kép éppen engem ábrázol. Még emlékszem is, amikor elkérte tőlem, és kérdezte a miértjéről, mire csak annyit mondott, hogy teszik rajta a mosolyom. Úgy szorította magához azt az egy kis papírdarabkát, mint egyetlen legféltettebb kincsét, és közben hullottak a szeméből a könnyek. Legalább is úgy véltem, hogy a könnyei hullnak, mivel az összegömbölyödött testtartásából nem láttam tisztán az arcát, mivel azt lehajtva tartotta, beletemetkezve a párnájába, de a szipogását tisztán lehetett hallani. El sem hiszem, hogy így volt egész végig egy teljes hónapon keresztül.

Lassan lépkedtem a másikhoz egyre közelebb, miközben az én könnyim és útnak indultak, ezzel eláztatva sebes arcomat, ami kifejezetten csípett is, de ezzel nem foglalkoztam, hiszen most csak Jimin fontos. Lássam újra mosolyogni azon az édes kis arcán, hogy a boldogságtól ismét akkora görbület legyen a száján, hogy teljesen félhold alakúak legyenek a szemei. Megint ugrándozzon, és még a puszikat is megengedném neki, csak ne legyen ilyen szomorú.

Az ágy széléhez érve óvatosan leguggoltam, hogy pont egy magasságba legyen a fejem a másikéval, majd ezt követően finoman megérintettem a vállát, hátha erre megmozdul. Szerencsére ez nemsokára tényleg be is következett, ugyanis lehet kicsit lassan, de Jimin felemelte a fejét, majd abba az irányba fordította, ahol én ültem. Először teljesen olyan volt, mint aki még fel sem fogta, ki ül mellette, de aztán ahogy a fény kezdett visszatérni a szemébe, úgy vált egyre meglepődötté. Egyik kezét, amivel a képet szorongatta a mellkasához, elemelte helyéről, majd az arcom felé közelítve óvatosan megérintette számat, először csak egyik ujjával, majd jobban felbátorodva, már egész tenyerével simított végig az arcélemen. Az érintése hatására jobban hozzádörgölőztem kezéhez, aztán a sajátomat is odaemeltem, hogy megfoghassam pici mancsát, és adhassak rá egy csókot.

- Tényleg te vagy az? –annyira nem akart hinni a szemének, hogy még ezt a kérdését is alig bírta feltenni, anélkül, hogy ne szipogott volna bele, a visszafojtott sírástól. Bár én sem voltam jobb állapotban! Ugyanúgy folytak a könnyeim, és nekem is csak egy gyenge bólintásra futotta válaszul. Erre Jimin csak egy halvány görbületet varázsolt sápadt arcára, így már egy kicsit több élet mutatkozott meg rajta. –Örülök, hogy itt vagy!

- Annyira sajnálom! Amit tettem, az megbocsájthatatlan, és megértem, ha dühös vagy rám.

- Jin! Miért lennék dühös? Teljesen jogosan akadtál ki.

- De akkor is… A legrosszabb döntést hoztam, amit csak ebben a helyzetben lehetett hozni! –ahogy kimondtam az utolsó mondatomat, már másztam is fel az ágyba, hogy Jimin mellé feküdhessek. Aztán amint sikeresen elhelyezkedtünk, megfogtam azt a kis képet, amit még mindig a mellkasához tartott, és magunk mellé hajítottam. –Nem lesz szükséged arra a képre! Mostantól itt maradok veled!

- De mi lesz az életeddel? Hiszen ott vannak a barátaid! –igyekezett néhány ellenérvet felmutatni, de közben körém fonva karjait bújt a mellkasomba, hogy oda rejthesse arcát. Én pedig szintén átöleltem őt egyik kezemmel, míg a másikkal a haját kezdtem el simogatni. Pontosan olyan puha volt, mint első látásra képzeltem, és ez egy kis mosolyt csalt az arcomra.

- Nem számít már! Rájöttem, hogy túlságosan szeretlek ahhoz, hogy magadra hagyjalak!

- Tényleg? –emelte fel fejét, hogy a szemembe nézve kapja meg a választ, így biztos lehetett benne, hogy nem fogok hazudni. –Tényleg szeretsz engem? Úgy ahogy én téged?

- Persze! Nehéz volt megemészteni, tekintve, hogy eddig nem is hittem a létezésedben, de… -itt mélyen a szemébe néztem, hogy biztos kellően eljussanak hozzá a szavaim. –De én tényleg őszintén, és tiszta szívemből szeretlek téged, Jimin!

Ez után már nem is beszélgettünk sokat, ugyanis szegény Jimin nagyon fáradt volt, és engem is lefárasztott ez a hosszú út, amit idáig meg kellett tennem. Ebből következett, hogy hamar elnyomott minket az álom, és csak másnap reggel keltünk fel. Azaz, pontosabban, én ébredtem föl hamarabb, még a másik édesdeden aludt tovább.

Ahogy megnéztem a másik arcát, már sokkal jobban nézett ki, teli volt energiával, és ismét virított, nem volt már falfehér, mint tegnap. Karjaival még mindig engem ölelt át, és pici ujjaival a fölsőmbe kapaszkodott. Igazán édes volt, ahogy így ránéztem! Viszont fel szerettem volna kelni az ágyról, hogy megnézhessem, a ház is, meg a kert is ilyen formában van-e, mit Jimin. Így megpróbáltam lefejteni magamról kezeit, ám ahogy igyekeztem ezt végig vinni, úgy szorult egyre jobban a szorítása.

- Ne menj még! Aludni akarok! –szólalt meg mellettem egy pici, halk hang, ami csakis egy valakihez tartozhatott.

- Csak szeretnék körbe nézni.

- De ne most akarj. Maradj még! –nézett fel rám ismét azokkal a nagy kiskutya szemeivel, és ekkor éreztem, hogy ezzel a jövőben bármire rá tud majd venni. Míg én bólintottam neki a kérésére, addig ő az arcomat és a karjaimat pásztázta végig. –Sajnálom, hogy így felsértettelek!

- Nem a te hibád! –próbáltam megnyugtatni szegénykémet, és közben megint a haját kezdtem el simogatni.

- Hát… Gyakorlatilag miattam nőttek azok a fura növények, szóval részben az én hibám.

- De nem számít, hiszen… Itt vagyok veled!

- Igen… Ez igaz! –utolsó mondatát már igen halkan mondta, szinte alig hallottam, majd elkezdett az arcával közelíteni felém, és mikor már csak pár centi választotta el ajkainkat, ismét megszólalt. –Szabad? –bólintottam, majd már csak annyit éreztem, hogy hihetetlenül puha ajkai az enyémekre tapadtak, és finoman elkezdte mozgatni őket. Viszonoztam mozgását, és kezemet még jobban bevezettem hajába, meg is markolva azt, hogy többre ösztökéljem társamat, aki nem váratott soká magára. Nyelvével végig szántott alsó ajkamon, hogy bejutást kérjen, én pedig néhány pillanattal később meg is adtam neki, így már nem csak párnácskáimat szívta, harapta, hanem nyelvemet is táncba hívta saját ízlelőszervével. Felemelő érzés volt őt csókolni, és szinte a fellegekbe jártam tőle. Ha mostantól mindig ilyeneket kapok majd, én leszek a legboldogabb ember a világon. Ám sajnos ez sem tarthatott sokáig, ugyanis levegőhiány miatt el kellett szakadnunk egymástól. Ezt követően a szoba csendjében csak a mi zihálásunkat lehetett hallani, majd nem sokkal később Jimin is megszólalt. –Szeretlek, Jin!

- Én is téged, Jimin!

És ennél többet senkinek sem kell tudnia!