Oneshots Of VHope Week

Cím: Oneshots Of VHope Week

Páros: VHope (BTS; Taehyung x Hoseok)

Besorolás: +12

Műfaj: Egyperces(csokor), Slash, Yaoi, Shounen Ai, Romantikus, AU, OOC

Összefoglalás: Itt is lennék egy újabb novellacsokorral, ami ezúttal a VHope párossal készült. Aki nem olvasta a JinMin-es kiadást, annak röviden elmondom, hogy: a Twitter-en vannak ilyen szervezkedések (egyenlőre csak BTS ship-pekkel láttam), hogy egy hétig lehetőleg valamennyi párossal (vagy trióval, esetleg OT7-nel is) a megfelelő hashtag-et használva posztolnak történeteket, képeket, videókat, FanArt-okat. A VHope Week pedig pontosan erre az egy hétre lett kitűzve. A hét minden napjára írtam egy rövid egyperces novellát, amit WattPad-en minden nap meg is osztottam egyenként, ide pedig, a blogra egyben került fel mind a hét (ahogy azt a múltkori alkalomnál is tettem). Remélem, élvezettel olvassátok majd őket és tetszeni fognak majd nektek. Jó olvasást!

Coma

Sötétség vett körbe, melynek se vége, se kezdete nem volt. Sőt, még csak azt sem tudtam megmondani, milyen helyen raboskodtam. Egy alagsori szobában, melynek falaira elfelejtettek ablakokat szerelni? Egy földalatti vájatban, amit valamikor régebben az ásványkincsek felkutatása miatt ástak fel? Egy sikátor szemetesében, ahová a Nap igéző fénye se ért el? Egyáltalán élek még, hogy ilyen helyeken legyek? Talán meghaltam, bár emlékeim tengeréből egyetlen egy buborékot nem találtam, ami a következtetésemet alátámaszthatta volna.

De akkor mégis miért voltam ott abban a végtelen feketeségben? Miért nem tudtam megmozdulni? Miért ültem csak egy helyben, mintha vártam volna valamire? Egyáltalán, mire várhattam annyira?

Sok kérdés szelte át elmém kisebb-nagyobb tekervényeit, de egyikre se leltem választ. Nem sejthettem, hogyan, miként és milyen okból kerültem oda, de féltem. Féltem attól, hogy örökre ott ragadok az ismeretlenben, mozdulatlanul, teljesen kiszolgáltatva magamat minden rossznak, hiszen hiába voltam akkor egyedül, bármikor megjelenhetett valamilyen pokolfajzat, mely kárhozatot és rontást küldhetett rám. Reszkettem a rám tört gondolatoktól, éreztem, ahogy karjaimon felállnak szőrszálaim, a libabőr pedig végig futott az egész testemen. Hang sem jött ki cserepes ajkaimon, de belül segítségért kiáltoztam, valakiért, aki kimenthetett engem arról a szörnyű, félelmetes helyről.

A sötétségből sehonnan sem jött furcsa megmagyarázhatatlan hang, csak az én légvételeimet hallottam, melyeket a nyitott számon át vettem. Érdekesnek hatott számomra a helyzet, mivel belül hiába féltem, rettegtem az előttem álló szokatlan dolgoktól, addig pulzusom, valamint a be- és kilégzésem szokatlanul normális tempót diktált. Se nem gyorsult fel, se nem lassult le, tökéletesen egyenletes maradt, mintha csak egy behatás segítségével képtelen lettem volna a pánikrohamra.

Így ülhettem percekig, órákig, de akár napokig is, az idő fogalma számomra megszűnt létezni, nem viseltem órát, aminek a számlapján ellenőrizhettem volna ott tartózkodásom intervallumát. Csak körbe öleltem felhúzott térdeimet, melyre ráhajtottam izzadtságtól gyöngyöző homlokomat és abban a pozitúrában vártam, hátha történik végre valami, amivel előrébb kerülhettem. Talán kaphattam majd egy jelet, melyet követve kijuthattam abból a betártságból, mely fizikailag nem volt jelen rajtam, ám belső énemet annál inkább ostromolta; kétségek, elfeledett emlékfoszlányok, pánik, félelem, mind-mind meggátoltak abban, hogy bármit is megtehessek a szabadulásom érdekében. Mintha láncra vertek volna egy dohos, használt levegőjű bűzbarlangban, melynek a legmélyebb és egyben legsötétebb pontjára helyeztek el, ahová a remény sugara a legcsekélyebb módon se érhetett el engemet. Folyamatosan csak az a mondat zakatolt a fejemben, hogy: "Nincs kiút, nincs innen menekvés."

E megrögzött, állandósult állapotom közepette vettem észre egy igazán aprócska fényforrást, mely egyenesen rám vetült. Éppen csak a mellkasomat érte el, pontosabban azon a részen, ahol a szívem kalapált még mindig egyenletesen, az elmúlt időszakban semmi sem ragadta ki abból a ritmusból. Melegség árasztott el, ahogy a kis csóvát figyeltem és azt, ahogy próbált velem kapcsolatot teremteni, legalábbis én úgy képzeltem; hívott engem, ösztönzött a küzdelemre, hogy harcoljak a kijutásomért.

Jobb kezemen éreztem egyfajta kellemesen lágy bizsergést, aminek hála megtettem az első mozdulatomat a fénynyaláb irányába; kinyújtottam karomat, hátha elérhettem vele a kis fehéres sárga pontot, de nem sikerült. Ekkor megmozdítottam bal karomat, mellyel ugyanazt a mozdulatsort csináltam végig, mint az előzővel, ám még így sem működött a tervem.

Akkor nem maradt más hátra, mint a felállás, majd az előre menetel. Lassan kezeimmel megtámaszkodva a sötét, beazonosíthatatlan állagú talajon felemelkedtem először guggolásba, azt követően pedig ténylegesen a talpaim tartották egész súlyomat. Lábszáraim remegtek a hirtelen ért terhelés hatására, azt üzenték nekem, még nem álltak készen a szabadulásra, viszont én már másra sem vágytam igazán. Kijutni abból a bizonytalanságból, mely kitudta, milyen hosszú ideje keserítette meg az elmémet, szinte az őrület határára kergetve engem.

A remegésem ellenére léptem egyet, majd megint egyet, ezeket a folyamatokat pedig fokozatosan ismételgettem, gyorsítottam, mígnem már szabályosan rohantam az apró fényforrás felé, ami közeledésem hatására egyre jobban csak tágult. Egy idő után nem csak a mellkasom kapott az éltető energiacsóvából, hanem az egész testemet átjárta az a bődületes erő, mely korábban lábra kényszerített. Eltűnt a melankolikus hangulatom, helyét átvette a remény és az öröm, maga a megtestesült boldogság. Boldogan rohantam az egyre nagyobbra növekvő fény felé, mígnem olyan hatalmas világosság vett, körbe, hogy el kellett takarnom szemem világát, nehogy, károsodás érje.

Abban a pillanatban hirtelen túl sok hang vett körbe, mely a hátborzongató csend után igen irritálóan hatott rám. Lágy dallam, egy kiáltás, autódudálás, fékezés és végül pedig egy koccanás, mely után nem jött tovább semmi, csak egy folyamatosan sípoló hang.

Miután túlestem a kezdeti sokkon - valamint a sípolás is kezdett idegesítővé válni - lassan nyitogatni kezdtem szemeimet. Először mindent homályosan láttam; csak a fehér, a sárga és barna különböző árnyalatait láttam, ám a kép fokozatosan kitisztult előttem, ahogy íriszeim hozzászoktak a fény látványához. Azzal párhuzamosan pedig megszűnt az idegesítő sípoló hang, helyét valamilyen pityegés vette át, mely egyenletesen követte egyiket a másik után.

A jobb kezemen éreztem, ahogy erősen szorítja valami, így tekintetem abba az irányba vittem. Egy másik kéz kulcsolódott össze az enyémmel, miután pedig ezt felfedeztem, feljebb vezettem tekintetemet, amíg nem láttam a szorosan tartó marok tulajdonosát. Ajkaimra egy halvány mosoly költözött, ahogy felismertem szerelmem vörösre festett fürtjeit, majd nevetségesen színes, bohózatos ruhákba bújtatott testét. Még mindig nem tudtam hol voltam pontosan - bár sejtettem, hogy egy kórházban -, valamint a korábbi eseményekre sem emlékeztem igazán, amik miatt oda kerülhettem, de maga a tény, miszerint ott volt mellettem és vigyázott rám, kellő boldogságot adott megfáradt valómnak.

Szabad kezemmel a puha vöröses fürtök felé nyúltam, amiket óvatosan elkezdtem simogatni, amíg Hoseok ébredezni nem kezdett. Figyeltem, ahogy lassan magához tért, szemeit felnyitotta, utána egyenesen rám emelte tekintetét, amibe azonnal beleköltözött a felismerés. Hirtelen vált izgatottá; elengedte jobb kezemet, hogy mindkét karjával magához húzhasson – vagyis, ameddig az ágy és az orvosi tartozékok engedték neki – miközben nem győzött köszönetet mondani minden létező felsőbb erőnek, ami lehetővé tette ébredésemet a hosszú nappalokat követően, amiket órákig tartó virrasztásokkal töltött mellettem, míg ki nem ütötte magát.

- Mi történt, Hoseok-hyung? – szakítottam meg köszönő áradatát erőtlen rekedtes hangommal, ami egyrészről a frissen ébredés, másrészről az erős szorítás miatt volt, amit az idősebb nyakam körüli kezei okoztak.

- Majd elmesélem – biztosított a mesedélutánról, mely nem valószínű, hogy vidáman fog telni, de láttam szemeiben, annak nem akkor jött el az ideje. – Csak előbb még hadd ölelgesselek, csókolgassalak téged.

Dog Running

- Soonshim! Soonshim, merre vagy!? Soonshim, gyere ide! – hallatszódott a park erdősebb részén a kétségbeesett kiáltozásom, ahogy a kutyámat hívogattam magamhoz, ki percekkel az előtt tépte ki a kezemből a pórázának végét.

Nem is emlékeztem már, kinek az ötlete volt végül - bár, ha jól emlékeztem, akkor anyám a ludas -, hogy a mi drága Soonshim-ünket sétáltassam meg a délután folyamán, ha már iskolaszüneti munkanapot kaptam. Mindent elterveztem aznapra; lebeszéltem a barátaimmal, mikor jelentkezzünk be a játékba, ahol mindig csapatban harcoltunk, a programhoz pedig felszerelkeztem mindenféle nyalánksággal, édességgel, egészségtelen italokkal, rágcsálnivalókkal, melyeket előző nap vásároltam, miközben haza mentem. Már le is pakoltam a kis elemózsia csomagomat, amikor anyám elém állt és közölte velem, rám hárult az a dicsőítő feladat, hogy sétáltassam meg a legnagyobb kutyánkat, akit maximum havonta egyszer tudtunk kivinni a kapunkon túlra. Nagyon kevés időnk akadt, így a benti jószágaink mellett még – az amúgy folyamatosan kikötve tartott – Soonshim-ot nem bírtuk sokszor megsétáltatni. Ráadásul a méreteiből adódóan csak én, esetleg apu tudta volna a hatalmas huzavonát tartani, ahogy magunk között emlegettük a nagy termetű állat sétáltatását. Kegyetlen dolog így leírva, de ez volt az igazság; kevés időnk akadt mindenre, ezért valamit jobban elhanyagoltunk a többinél. Az ilyen dolgaink közé tartozott a mindennapos kutyafuttatás.

Miután anyukám nagy nehezen rávett a feladat elvégzésére értesítettem a haverokat, hogy ugrott az egész napos programunk, mivel családi elfoglaltságaim akadtak. Kihalásztam Soonshim pórázát a nagy fadobozunkból, amiben a kutyák dolgai voltak, majd kikötöttem a láncokat, utána pedig elindultunk a park felé. Pontosan abba a parkba, ahol alig fél órával később már kiabálhattam az elveszett jószág után.

Éppen csak egy percre tekintettem el a másik irányba, mivel felfedeztem egy kisebb fagylaltozós bódét, ahol akkor senki sem tartózkodott. Már számolgattam is, mennyi pénz van nálam, mivel úgy gondoltam, megjutalmazom magamat egy kis hideg krémes nyalánksággal, ha már a barátaimmal eltervezett napom oda lett. Abban a pillanatban, amikor sikeresen meglett a megfelelő összeg, Soonshim hirtelen kirántotta magát a fogásomból, majd elfutott, mint akit kergettek. Bizonyosan megláthatott egy mókust, vagy kiszagolt valamit távolabbról és meg akarta keresni, ezért úgy gondolta rám nincs többet szüksége, egyedül is elboldogul. Ennek következtében viszont én meg futhattam arra, amerre utoljára láttam a bokrok közé szaladni, ám hosszú percek elteltével sem találtam meg a hatalmas, fehér bundájú kutyámat.

Már pont fel akartam adni, valamint azon kezdtem el gondolkodni, hogyan fogom magamat kimenteni otthon, amikor elmagyarázom a szüleimnek, miért vesztettem el az őrző-védő kutyánkat. Teljesen kétségbe estem, de olyan fáradt voltam a sok a futástól, hogy még öt méter rohanással töltött idő után biztosan összeeshettem volna. Gondoltam, leülök egy padra, ahol kipihenhettem magamat, illetve azon agyalhattam, mit fogok mondani otthon. Meg is valósítottam az elképzelésemet, amint találtam ülőhelyet, aztán a kezeimbe temettem az arcomat, miközben hevesen nyakaltam be az éltető oxigént. Egy idő után sikeresen lenyugodtam, de még mindig takartam a szemeimet, ám egyik minutumban éreztem, ahogy valami nyálkás dolog simított végig a karomon, mire elvettem arcom elől a zavaró tényezőt és megláttam a kutyámat.

- Soonshim! – öleltem magamhoz a hatalmas bundás jószágot, amire ő ugyanolyan boldogan reflektált rá, mint amilyen örömben én úsztam. Összenyalogatta fejem minden egyes négyzetcentiméterét, míg én csak nevettem rajta, még azt is hagytam, hogy feldöntsön engemet, mivel nagy vigadozásom közepette leguggoltam Soonshim-hez, így már nem mellettem, hanem felettem helyezkedett el.

- Éppen sétálgattam, amikor hirtelen nekem jött – szólalt meg egy ismeretlen férfihang, amire felkaptam a fejemet és a forrás irányába tekintettem, ám abban a pillanatban lefagytam, miközben a kutyám tovább nyalogatta az arcomat. – Nem tudtam itt van-e még a gazdája, de örülök, hogy megtaláltalak. Jung Hoseok vagyok.

A férfi kisugárzása fényes volt, akár a legtisztább napsugár, mosolya széles, és olyan boldogság tükröződött róla, mintha egy naiv gyermeké lenne az a hatalmas ajakgörbület. Ruhái ízlésesen lettek összeválogatva, bár a hatást kicsit rombolta az övtartójára kapcsolt kis tasak, ami valami ocsmány színválasztékban lett megalkotva. Szemei kicsit félholdakká álltak, ahogy a gödröcskéi megjelentek az arca két oldalán; annyira édesen mutatott a két pici bemélyedés, legszívesebben megpiszkáltam volna a mutató ujjammal, meg akartam érinteni egy egészen kicsit. Haja sárgás volt, de már kezdett kifakulni a szín fürtjeiből, de nem azon a förtelmes módon, mint ahogyan a legtöbben elmesélik, hanem szép egyenletesen, egy sötétebb foltot se hagyva a feje tetején. Tökéletes férfi, akivel a véletlen, valamint a kutyám hozott össze.

- Én Kim Taehyung vagyok, és köszönöm, hogy megtaláltad a kutyám.

The Sun And The Moon

- Köszönjük a támogatásotokat – hajoltunk meg a közönség felé, mire hatalmas ovációt mutattak a rajongóink, hangos sikoltozásuk beterítette a csarnok egész területét.

Széles mosollyal az ajkaimon lépkedtem lefelé, amíg el nem tűntem a rajongók szeme elől, amikor pedig már biztonságos takarásba kerültem hirtelen kókadt le a görbület a számról. Az elmúlt napokban nem igazán volt rám jellemző a szokásos boldog énem, inkább merültem el a magányosabb, melankolikusabb világomban. Nem sokszor jött rám a rosszkedv, de amikor megtörtént igazán nehezen ment a vidám össze-visszaugrálás, pedig imádtam a rajongóknak örömet okozni. De ha rám tört ez a magába zárkózós, mosolytalan énem, akkor bizony nem vágytam másra csak egy vastag takaró alá bebújni egy forró kakaó társaságában, miközben az év egyik legnyálasabb, legromantikusabb dorama-ját indítottam el a gépemen, és abba a jó kis vackomba úgy összekuporodtam, hogy egy hétig ki sem jöttem onnan.

Ebben a jól eltervezett programom alapjának lefektetése közben zavart meg engem a másik öröm bomba, nevezetesen Kim Taehyung, aki velem ellentétben akkor ugyanolyan kicsattanóan boldog állapotban volt, mint általában én magam is szoktam lenni. Ám ott, abban a pillanatban nem igazán fűlött a fogam egy újabb őrült elmélethez, amely a mi kis énekesünk fejéből pattant ki. Már készültem ezt megmondani a fiatalabbnak, aki egyenesen felém vette az irányt, de hirtelen szívtam vissza minden bosszús felszólalásomat, amikor a másik mellém érkezvén előbb szánta el magát a társalgás megkezdéséhez.

- Nincs kedved egy mozis estéhez? Forró kakaóval, meg pár cukorkával? Uh, vagy kilophatnánk Jin-hyung szobájából a mályvacukrot, mit szólsz hozzá? – kérdezte szokatlanul gyengéden, mintha csak egy robbanásra kész bomba lennék, akihez egyetlen rossz hangsúlyú szót sem szabadott mondani, mert azonnal katasztrófa lett belőle. Egyik kezével gyengéden simogatta a karomat, mire a kezdeti rosszkedvem kicsit alább hagyott, lassan lenyugodtam. – Biztos rá tudom venni Jimin-hyungot, hogy foglalja le Jin-hyungot, amíg mi kicsenjünk a szekrényéből az édességet. Na? Benne vagy?

Pár másodpercig nem is tudtam, mit mondjak neki, szabályosan a torkomra fagytak a szavak, annyira meglepődtem azon, mennyire jól ismert már a fiatalabb, sőt, képes velem együtt átverekedni a melankolikus hangulatomon. Sokszor azt hihette az ember – köztük én is –, annyira elvolt a kis világában, melyet gyakran maga köré épített, hogy nem vette észre, ha valakinek baja esett, legalább is, nem fizikai gondok bántották az illetőt. Ezzel ellenben viszont nem sokan tudták, de azzal a felhőtlen jókedvvel és elrévedt tekintetével pont az a célja, hogy mások arcára mosolyt varázsoljon. Ugyanazért tett fel furcsa kérdéseket, illetve szokatlan teóriákat gyártott nekünk, amik amúgy egyetlen embernek sem jutottak az eszébe.

- Köszönöm Taehyung – mondtam végül, mire a másik csak oldalra fordított fejjel nézett rám, olyan értetlenkedő képet vágva, akár egy kölyökkutya. – Néha napján elgondolkodom azon, ki is az igazi napsugár közöttünk, te vagy én – mondandóm után csak megrázta a fejét, mire én néztem rá furcsállva, mégis mi nem tetszett neki ennyire.

- Nem is emlékszel arra, mit mondtam neked a múltkor, ugye?

- Mégis mire gondolsz?

- Hát arra, hogy te vagy a csapat kis Napocskája, míg én a Hold vagyok – húzta ki magát büszkén, ám én csak egyik szemöldökömet felhúzva és száj húzogatva néztem rá, hiszen nem értettem azt az újabb nyakatekert észjárását, amit az elmondottak alapján már egyszer elmesélt nekem. Nem kételkedtem az állításában, ám benne volt a pakliban, hogy olyan fáradt voltam, nem figyeltem arra, mit mondott nekem, csak aludni akartam már. – Általában te ragyogsz fényesen, mindenkit boldogítasz a mosolyoddal, de… És itt jön az a bizonyos de – emelte fel a mutató ujját a nyomatékosítás érdekében, amivel még a szemem előtt is hadonászott, amivel kicsit zavart engem, de inkább nem szóltam érte, nehogy megzavarjam őt. – A Nap sem süt örökké egy földrészen, egyszer le kell buknia a horizonton, ilyenkor pedig jön a Hold, ami a Nap fényét tükrözi vissza. Pont, amilyen hatással te is vagy rám. Ha nappal van, akkor a Nap ad fényt az embereknek, vagyis, amikor te vagy boldog, akkor a te örömöd varázsol mosolyt mások arcára. Ha este van, akkor a Hold tükrözi vissza a Nap fényét, vagyis azaz egyetlen természetes fényforrás az éjszakai égbolton. Ez a mi helyzetünkben azt jelenti, hogy a te örömöd képes annyi erőt adni nekem, amit később felhasználhatok arra az időre, amikor te már túl fáradt vagy mosolyogni, nekem pedig a célom; minél hamarabb visszahozni a boldog Hobi-hyungot. Addig pedig én leszek az, aki örömöt ad másoknak, és a legfáradalmasabb napján is képes megmosolyogtatni – tárta ki karjait nagy büszkén, ám az én szemeim azzal párhuzamosan kezdtek párásodni, ami miatt kicsit visszavett a lendületéből. Már kezdte leengedni végtagjait, én viszont olyan hirtelen rohantam a karjai közé, hogy majdnem feldöntöttem magunkat, fejemet pedig a másik mellkasába fúrtam, takarva az éppen kibuggyanó könnyeim áradatát.

- Benne vagyok, csináljunk egy filmes estét, Taehyung – szólaltam meg fojtott hangon, közben éreztem, ahogy a másik szorosabban vont magához, ami egy halvány mosolyt csalt az ajkaimra.

My Favorite Chocolate

Alig bírtam elhinni, hogy pont akkor fogyott el a kedvenc édességem otthon, amikor filmes estet akartam otthon tartani, mert végre letudtam a félévi vizsgáimat. Végig tanultam az elmúlt időszakot, a vége felé alig maradt időm egyáltalán mosdóba elmenni, állandóan csak a tankönyvbéli sorokat bújtam, magoltam. Aztán végre túlestem minden félévzárómon, én pedig nagy boldogan megszerveztem egy szabad hétvégét, amikor mindent a szekrényem mélyére pakolhattam, majd berakhattam az összes elhalasztott sorozatomat, amiket végre egyhuzamban kivégeztem volna. Erre elfelejtettem a legfontosabb dolgot, amit a nassolni valók közé szántam, még pedig a kedvenc robbanó cukorkás csokoládémat. Szinte bűnnek számított nálam, amiért nem írtam fel a listámra, amit a bevásárlásomra készítettem előző nap.

Frusztráltan szeltem az üzlet sorait, amíg el nem értem azt a részleget, ahol a különböző hizlaló, egészségtelen rágcsálni valók; ropik, chipsek, csokoládék és gumicukrok sora tárult a szemem elé. Ezzel csak az volt a baj, hogy abban a kavalkádban kész csodának számított, ha megtaláltam azt, amit kerestem, mivel a sok általános iskolás, esetleg óvódás gyermek előszeretettel cserélte ki a különböző csomagokat, átrakták más helyre, ahol marhára semmi keresnivalója se. Így hát kezdetét vehette a hosszú kutakodás, ami közben csak remélhettem, hogy igazából nem fogyott el a csokoládémból, amiből az következhetett, hiába valóvá vált a szenvedésem.

Egyesével végig tekintettem a részleg legszéléről, fentről lefelé, mi alatt rájöhettem sejtésem igazára, vagyis minden összekeveredett, semmit sem találtam ott, ahol a címkék írták. Körülbelül az utam felénél járhattam, amikor végre megtaláltam egy táblát a robbanó cukorkás édességből, örömömnek hála pedig egyből nyújtottam a karomat a csomag felé.

Arra viszont nem számítottam, hogy más is akarta azt az egy tábla csokoládét, ugyanis egy másik kéz is pont ugyanakkor nyúlt az édességért, mint én. Ennek következtében az ujjaink összeértek egymással,  különös bizsergést kiváltva belőlem, ami miatt gyorsan magamhoz kellett szorítanom a markomat. Nem szoktam hozzá az ilyesfajta intimebb érintkezésekhez, ezért kissé megijedtem tőle, míg az ismeretlen srác – aki nagyjából velem egy idős lehetett – csodálkozva nézett rám, mert nem értette, miért tartom tőle olyan szinte a távolságot, mintha leprás lett volna.

- Legyen a tied – szólaltam meg visszafogott, suttogó hangon, féltem, talán meg sem hallotta, amit mondtam. Inkább lemondtam a kedvenc édességemről, de nem akartam konfliktusba keveredni egy idegennel, aki látszólag is erősebbnek bizonyult nálam.

- Igazából nekem nem olyan fontos, hogy pont azt a csokoládét vegyem meg – vette kezébe az emlegetett csomagolást, majd felém nyújtotta nyitott tenyérrel, amivel szintén azt üzente, nyugodtan elvehettem tőle. – Tessék, vedd el, nekem tényleg nem kell.

- Köszönöm – lassan, megfontoltan szereztem meg kezei ügyéből a csokit, amin csak jót kuncogott, én pedig még inkább zavarba jöttem. Duzzogva készültem arra, hogy ott hagyom a fenébe, pukkadjon meg, amiért nevetett rajtam, de még visszafordultam felé, amikor meghallottam, ahogy utánam szólt.

- Szívesen, nincs mit, Taehyung.

Honnan tudta a nevemet?

Only One Hug

Kim Taehyung sok mindent akart egyszerre; barátságot, a legújabb játékokat, még több ruhadarabot a szekrényébe, még egy állatot magának – mert azokból sohasem elég –, minél gyorsabban szeretett volna fejlődni az éneklés és tánc terén. Mindig mindent meg akart szerezni, akárcsak egy rossz szarka vagy egy fiatal kisfiú. De aznap csak egyetlen dologra vágyott igazán. Egy hatalmas, szeretet teljes, szoros ölelésre.

Az egyre népszerűbb koreai fiúbanda második legfiatalabb tagja előszeretettel ölelkezett bárkivel a csapatból; sokszor lepte meg a legidősebbet főzés közben, még Jimin-t is megzavarta táncpróbái során egy ölelés reményében. Voltak olyan esetek, amikor Yoongi-hoz merészkedett be, vagyis csak megpróbálkozott vele, ugyanis a fáradt rapper hamarabb kiszúrta őt és azzal a lendülettel kipaterolta a stúdiójából. A legfiatalabb, úgy szint a csapat vezetője, Namjoon sem úszta meg, ha Taehyung-nak ölelésre volt szüksége; társuk elképesztően nevetséges indokokkal képes rávenni őket arra, amit akart.

Általában ilyenkor már mindenki homlok egyenest menekült amerre látott, de akadt egy személy, akit még csak kérnie sem kellett a kis énekesnek, ha egy levegőt kiszorító ölelkezésre vágyott. Ő pedig nem más volt, mint Jung Hoseok, azaz a BTS önkéntes napsugara, ki mindenkire képes mosolyt csalni pusztán azzal, hogy szórakoztatja a többieket. Ketten együtt Taehyunggal mindig valami ökörségen törik a fejüket, amit meg is szoktak valósítani a csapattársaik legnagyobb örömére.

Akkor sem kellett várnia a magányos fiatalabbnak, kinek csak egy aprócska ölelés kellett, hiszen amint mindenkinél próbálkozott, kettőt se pislogott, máris ott termett mellette Hoseok kitárt karokkal, jelezvén, csak a másikra vár, akit a karjai közé zárhatott. Tae először nem tudta felfogni, miért áll abban a furcsa, kitárulkozó pózban az idősebb, másodpercekig csak félre fordított fejjel nézett rá, nem tudta kikockázni magában, hogy kerültek abba a szituációba. Általában Hoseok-ot szokta megkérni utoljára, ha valamire szüksége volt, hiszen a legkedvesebb hyung-jának tartotta a táncos lábú energiabombát, így nem szeretett kellemetlenséget okozni neki. Ezért nem sejtette akkor sem, minek tárja felé a karjait Hobi-hyung; nem szokta meg, hogy kérés nélkül meg kapott valamit, pláne nem tőle, akit utoljára, a legvégső esetben keresett fel a problémaival.

- Mit szeretnél, Hoseok-hyung?

- Azt hallottam, hogy ölelés kell neked, szóval… - rázta meg a kezeit, nyomatékosítva szándékát, melyet addigra már Taehyung is sikeresen felfogott. Mosolyogva bújt a másik mellkasához, ki szorosan magához húzta a fiatalabb testét, vállain összekulcsolva karjait, míg Tae az idősebb derekát fogta át.

- Köszönöm, Hoseok-hyung, tényleg csak erre volt szükségem.

A Little Encouragement

Ahogy belestem a csapat próbatermébe, melyben még este tizenegy óra után is élesen égtek a lámpák, megláttam társamat, aki éppen fekvőtámaszokat csinált. Az elmúlt időszakban Hoseok-hyung rászokott arra, hogy késő éjszakákon át tart magának külön edzéseket; egyszer táncolt, másszor a szövegeit gyakorolta, de akadt olyan eset is, amikor csak egyszerű felüléseket, fekvőtámaszokat végzett. Nem értettem az okát, de elfogadtam, mivel sejtettem, számára fontos eleme lett a mindennapjainak, valamint szívesen csinálta.

Ennek következtében lassan rávettem magamat arra, hogy minél jobban bírjam ki a késő esti ébrenlétet, így megvárhattam őt az edzései végén. Ezzel egy kis plusz időt adtam magunknak, amíg haza nem értünk a dormba, addig pedig legalább beszélgettünk egymással, ráadásul, mire a lakásunkba beléptünk már mindenki az igazak álmát aludta, ezért a nappalinkban is eltölthettünk valamennyi időt a kanapén üldögélve, beszélgetve. Napközben, általában mindkettőnket lefoglaltak valamilyen indokkal, így számunkra csak ez a pár óra maradt kettőnkre, amikor senki sem zavarta meg a bensőséges szóváltásainkat.

Miközben az én gondolataim kicsit messzire kalandoztak, addig Hoseok-hyung kiterült a padlón, gondolom, a karjai nem bírták tovább a fekvőtámaszokat. Hátát a talajnak vetette, alkarjaival pedig eltakarta szeme világát az éles fény elől, nehogy károsodás érje őket. Mellkasa egyenetlenül emelkedett fel, majd süllyedt le, száján keresztül erősen kapkodta tüdejébe a levegőt, a kimerültsége folytán. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy belépjek az ajtón, mely elválasztott engem az idősebbtől. Halkan becsuktam magam után a falapot, ám a másik így is meghallotta jövetelemet, tekintetét pedig hirtelen kapta felém, de egyből elmosolyodott, ahogy rájött, csak én jöttem be. Nem szerette, amikor a többiek a szemére hányták, mennyire kedvezőtlen olyan késő estig edzeni és jobban tenné, ha szüneteltetné magát egy kicsit. Kezdetben egyetértettem velük, viszont miután távolságtartóbbá vált velem szemben az idősebb, rájöttem, inkább támogatnom kellett, mellette lenni, nem kritizálni őt.

- Elfáradtál? – szökelltem felé kicsit túlbuzgón, de amikor oda értem mellé én is törökülésbe vágtam magam, ahogy Hoseok-hyung tette, amint megindultam az ajtótól. – Ne menjünk inkább haza?

- Még egy kicsit kellene gyakorolnom, erősítenem – húzta el a száját nem tetszése jeléül, mire csak egy halk kuncogást engedtem meg magamnak. – Ez nem vicces! Nincs semmi motivációm, de meg kell csinálnom, mert megfogadtam magamnak.

- Mi kell még azon kívül? Ha van belső késztetésed, nem kellene valami célt kitűzni rá, jutalmat, amit a munkádért kaphatsz majd – hintáztam ülve, miközben csak úgy osztottam magamból az észt társam legnagyobb örömére, ki csak szem forgatva tűrte a kioktatásomat. Ezt követően hirtelen álltam le a mozgással, valamint a beszédemmel, majd egy kaján vigyor kíséretében néztem Hoseok-hyung szemébe, melyben az értetlenkedés tükröződött vissza. – Van egy ötletem.

- És mi az? Mi találtál ki?

Válasz gyanánt csak kiterültem a padlón, ahogy korábban a másik is tette, miután elfáradt, aztán a könyökömre támaszkodva néztem Hoseok-ra, aki még mindig nem értette, miért csinálom azt, amit. Szabad kezemmel mutattam, hogy jöjjön közelebb, aztán támaszkodjon fölém, mire láttam rajta, ahogy koppant az egész szituáció célja, így két karjával a fejem két oldalán meg is támaszkodott. Rám mosolygott, majd megcsinálta az első fekvőtámaszát, miközben én alatta helyezkedtem el; pontosan az ajkaimtól pár centire állt meg végül, így pont nem érintkeztek össze párnácskáink, fokozva a hatást. Alsó ajkamat fogaim közé vettem, karjaimmal körbe öleltem az idősebb nyakát, és percekig ebben a pozitúrába maradtunk egymással szembe, míg végül meg nem törtem a pillanatot.

- Szóval… Elég motivált vagy már?

- Határozottan – reflektált azonnal a kérdésemre, közben erősen bólogatott a fejével, hogy még inkább nyomatékosítsa mondandóját. – Csak nem biztos, hogy a fekvőtámaszokat olyan sokáig csinálnám, ha közben ezek az édes ajkak itt lesznek előttem.

- Megoldjuk majd…

Körülbelül tíz fekvőtámasz után már egymás ajkait csókolgattuk, így az esti gyakorlás félbeszakadt aznapra.

Sunrise

Mélyen beszívtam a friss tengerparti levegőt, amit aztán lassan engedtem ki ajkaim közül. Hihetetlen volt számomra, mennyire igazakat beszéltek az emberek arról, hogy a víz, a tiszta környezet, valamint a kevés atrocitás milyen jótékony hatással szokott lenni az illetőre. Amikor párommal együtt először léptük át a nyaralónk küszöbét, még jócskán akadt bennem feszültség, emiatt pedig igen ingerlékeny lettem a legkisebb behatás miatt is.

Pár nappal később viszont kellően lenyugodtam, tudtam értékelni a körülettem lévő dolgokat, amikre azelőtt nem fordítottam elég figyelmet. Többet pihentem, aludtam, valamint olyan könyveket olvastam, amik régóta érdekeltek, csak nem jutott rájuk időm, ám ezúttal minden lemaradásomat pótoltam. Még a sós vízbe is élvezettel rohantam bele minden reggel, ebéd után pár órával, majd késő este, amikor a Hold adta a hangulat fényt a párommal közös pancsolásunkhoz.

A párom emlegetéséről jutott eszembe. Alig két órája ment el az egyik közeli kisboltba, mert az akkori étkezésünkhöz nem volt meg egy hozzávaló, ezért szerezni akart nekünk. Viszont addigra vissza kellett volna érnie, bár nem zárhattam ki, hogy sokan voltak az üzleteknél, hiszen szombati napot írtunk, akkorra sok turista érkezett abba a faluba, ahol megszálltunk. Lehet nem ért annyit az a tengeri ínyencség. Az utolsó napunkra egy egyszerű étek ugyanolyan hatással bírt a számomra, akár egy gasztronómiai különlegesség, ha az utolsó tengerparti esti étkezésemet együtt tölthettem azzal, akit a legjobban szerettem.

Főleg, amikor olyan gyönyörű naplementében csodálkozhattam, mint amilyen az akkori volt. A víz maga is aranyszínben játszott, ahogy a Nap kezdett eltünedezni a horizonton, hogy a Föld ezen részét átvegye az éjszakai élet, míg a hatalmas tüzes égitest egy másik félteke felé vette az irányt. A napomnak talán mindig ez a része volt a kedvencem, hiszen olyan látványt nyújtott, amit igen kevés más dolog, ha csak megláttam, elgondolkodtam azon, hogyan létezhetett ilyen varázslatos, tiszta jelenség a mi világunkban.

Tényleg hiányzott az én Hoseok-om, a szerelmem, kivel láthattam volna azt az egészet, ami a szemem elé tárult akkor.

Végig sem gondoltam teljesen, ami a fejembe költözött, máris éreztem, ahogy két izmos kar fonódott a derekam köré, majd közelebb húztak egy széles mellkashoz. Rögtön felismertem azt a jellegzetes illatot, ami csak az én páromnak lehetett – akármit fújt magára, mindig akadt egyfajta egyedi aromája, ami csak neki volt –, egyből megfordultam az ölelésében, hogy fejemet a laza fehér pólójába temethessem egy mély sóhajtás kíséretében. Elképesztő érzés újra a kajai között lenni, érezni, ahogy védelmezett engem, még a zacskó zörgése sem tudta elrontani a pillanatot, ami a boltban vett hiányzó hozzávalót tartalmazta. Még az sem zavart meg igazán, hogy tenger hullámzásának köszönhetően annyira kifutott a víz, hogy teljesen eláztatta a lábainkat, azaz a papucsaink teljességgel oda lettek.

- Még időben jöttél, hogy megnézd velem a naplementét – szólaltam meg végül, majd a tekintetem vissza vezettem a lenyugvó Nap felé. – Egyszerűen gyönyörű.

- Igen – értett velem egyet Hoseok, miközben még mindig gyengéden szorított magához. – Viszont számomra te vagy a legszebb látvány, szerelmem.