Oneshots Of SugaKook Week

Cím: Oneshots Of SugaKook Week

Páros: SugaKook (BTS; Suga x Jungkook)

Besorolás: +12

Műfaj: Egyperces(csokor), Slash, Shounen Ai, Yaoi, Romantikus, AU, OOC

Összefoglalás: Egy újabb BTS Ship Week zárult le, ezúttal a SugaKook párossal. Bár ez most kicsit csonka csokor lett, mivel az utolsó két napot nem csináltam meg, de remélem, a meglévő öt történettel is kellően meg lesztek elégedve. Jó olvasást!

It Happened On The Train

Elmerengve néztem az ablakon keresztül a tájat, mely fokozatosan váltakozott a szemem előtt, ahogy a vonat haladt egyenesen a síneken. Végül egy sötét alagútba értünk; a havas mező és fák sokasága végleg szertefoszlott, így visszatekintettem a jegyzetfüzetemre, amibe a készülő ötleteimet írtam le újabb és újabb zeneszámok szövegéhez. Fehér fülhallgatómból folyamatosan felhangzott az általam összeállított dallam, melyhez éppen akkor kezdtem el írni a szöveget.

Fejemet az ütemet követve mozdítottam előre-hátra, miközben az ujjaimmal is doboltam a kis asztalkán, amit az előttem lévő ülés háttámlájáról hajlítottam le. Másik kezemben a tollamat pörgettem, gondolkodva a megfelelő szavakon, amik az eddig leírtakhoz, valamint a dallamhoz illeszkedtek, rímben és ritmusban. Nehéz feladat volt számomra, talán a legnehezebb része az egész procedúrának, főleg, ha a témáját tekintve igen távol állt tőlem a zeneszám.

Szerelem.

Sohasem voltam igazán szerelmes, maximum vágyat éreztem, de többet addig még nem. Mindig az álmomért törekedtem, amint a lehetőség megadatott számomra, emiatt pedig nem szántam időt az ilyesfajta érzelmekre; így általában a legklisésebb dolgokat szedtem elő, amiket a televízióban láttam a szabadidőmben. Eleinte ez a taktika tökéletesen bevált, a számok többsége sikeres lett vagy hozta azt a formát, melyet a legtöbb szerzeményem addig, ám egy idő után a vezetőség kezdett számon kérni. Gondolhattam volna, hogy nem olyan idióták, hiszen egy idő után nekik is feltűnhetett a „szerelmes” zeneszámaim hasonlósága, amit nem is rejtettek véka alá. Bizonyítanom kellett volna nekik, de egyszerűen lehetetlen feladat számomra, amikor nem éltem át még csak az első szerelmet se. Plátói, viszonzott, viszonzatlan; egyetlen szituációt sem tapasztaltam még, csak a zene iránti szeretetemet tudtam segítségül hívni, de egy bizonyos időszak elteltével azok is állandókká váltak volna.

Éreztem, ahogy valaki megkocogtatta a vállamat, ezért gyorsan lekaptam magamról a fejhallgatót, bár elég bosszús voltam. Nem szerettem, mikor megzavartak engem a munkám közben, főleg, ha az adott helyen több ülőalkalmatosság is szabadon lett hagyva. Mivel hosszú utazások árán értem csak be az ügynökséghez, ahol dolgoztam, így gyakran írtam zeneszámokat a vonaton ülve, ebből adódóan nem egyszer zavartak már meg írás közben. Hiába utáltam, attól még megtörtént.

Már készültem leüvölteni az adott személy fejét, az sem érdekelt igazán, hogy más emberek is tartózkodtak a mozgó járművön, ám ahogy az ismeretlenre tekintettem belém akadt minden szó.

- Esetleg szabad ez a hely?

Nem tudtam, mi vett rá a szótlanságra, hiszen egy átlagos fiatal felnőtt állt velem szemben várva, hátha kinyögök végre valamit. Nem lehetett nálam fiatalabb, talán egyetemista korban volt, ruhái egyszerűek és kényelmesek voltak; bakancs, fehér bő póló, legalább egy számmal nagyobb farmer, amit csak az öv, valamint a szentlélek tartott  meg, nehogy lecsússzon a fiú bokájáig, fekete fürtjeit pedig egy baseball sapkával lapította le. Semmi különleges, semmi újdonság, semmi olyan klisés ragyogás, rózsaszín köd, mint a nyálas romantikus filmekben, amiket addig láttam. Mégis más volt számomra, más, mint a többi ember a vonaton. Hétköznapi férfi, mégis alig találtam rá szavakat.

- Pe-persze – válaszomra a másik egy hatalmas mosolyt villantott az arcára, aminek következtében láthatóvá váltak fogai. Ahogy megláttam azt az ajakgörbületet, egyből egy kis fehér bolyhos nyúl ugrott be, melyet az ember egész álló nap simogatott volna, még én is.

Miután az idegen személy levetette magát mellém, még fél percig bámultam rá, ám amint megkérdezte, mi baj van, egyből visszamélyedtem a jegyzeteim közé. Egy ideig homlok ráncolva néztem az addig megírt sorokat, míg végül felcsillanó szemekkel lapoztam egy üres, érintetlen lapra, amire elképesztő sebességgel kezdtem leírni a szöveget, melynek ihlet adója a mellém telepedett fiú lett.

Mire utazó partnerem leszállt a vonatról, már készen is volt az új dalom. És talán akkor értettem meg igazán, miért esnek szerelembe az emberek első látásra.

My Opponent

Az adrenalin löket következtében létrejött heves szívdobogásomat halva a fülemben álltam fel a zongora billentyűi elől a közönség felé fordulva. Hatalmas üdvrivalgás fogadta az előadásomat, melyre akkor készültem egész életemben a legtöbbet, hiszen az ottani sikerem határozhatta meg a jövőmet; bekerülni egy neves zenei iskolába. Szemem sarkából láttam, ahogy az általam megcélzott intézmény igazgatója állva tapsolta meg a számomat, ajkaimra pedig egy elégedett mosoly szökött ezt látva, közben, az illemnek megfelelően, meghajoltam a hallgatóság felé, majd távoztam a színpadról egyenesen anyám karjai közé, ki a függönyök mögött szurkolt nekem végig.

Alig maradt időm fellélegezni és kiélvezni a sikeres előadásom adta örömöt, amikor meghallottam a színpadi hangszóróból azt az idegesítően sípolós, szakadozós hangot, amely kellőképpen el tudta rontani az egész műsor hangulatát. Ennek ellenére sohasem váltanak mikrofonos házigazdára, inkább hagyják egy a színfalak mögött ülő életunt egyénnek, hogy monoton hangon olvassa fel a neveket, míg a sztereók kikezdték az emberek fülét.

- Min Yoongi-t várjuk a színpadra. Köszöntsük hatalmas tapsalt az előadását.

Amikor az általam korábban elhagyott zongora felé pillantottam, megláthattam, ahogy versenytársam meghajolt a közönség irányába, aztán helyet foglalt azon a széken, amin pár perccel az előtt még én ültem. Ismerős fekete hajkorona, a sima fehér bőr, mely a megvilágítások miatt angyali külsőt kölcsönzött az előadónak, frakkja egy számmal nagyobb volt, mint azt a méretei engedték volna, így a nadrágszárak, valamint a felső ujjai enyhén lógtak. Bár ez Yoongi-t teljesen hidegen hagyta, jól tudtam rólam. Őt sohasem érdekelte a kinézett, a pompa, ő csak zenélni szeretett volna, kiélni a szenvedélyét, semmi mást; nem véletlen, hogy mindig saját szerzeményekkel lépett fel. Született zenei tehetség volt.

Ő volt az én riválisom.

Már akkor nagy ismeretségnek örvendett, mikor elkezdtem zongoraleckéket venni. Emlékszem az első találkozásunkra, mely annak köszönhető, hogy kezdetben egy és ugyanaz volt a tanárunk, kinek hírneve elég magasra szökött abban az időben, főleg Yoongi felfedezését követően. Eszembe jutott Yoongi akkori lekezelő testtartása, modora, beszéde, mellyel minden növendéket megörvendeztetett, köztük engem is; egyedül a tanárral, a családjával viselkedett úgy, akár a ma született bárány. Tenyérbe mászónak, nyalizósnak és képmutatónak gondoltam az első éveimben, amíg sikeresen be nem kerültem a versenyek világába; abba a világba, ahol a kapcsolatok és a manipulációk nélkül az ember igen nehezen jutott el a dobogós helyekre. A taníttatás, a kinézet, az ismeretségek, valamint ezeket követően jöhetett csak a tehetség, ami befolyásolta a győzelmet. Fájt kimondanom, de eme kegyetlen igazság volt jelen minden versenyen, amire csak elmentem addigi életem során. Onnantól kezdve értettem meg igazán Yoongi-t.

Megláttam, mit és miért csinált, egy alkalommal pedig véletlenül meg is láthattam valódi énjét. Az első versenyen voltunk, ahol előadta a saját szerzeményét, amelynek szövegét és dallamát sohasem felejtettem el. Azt a sok fájdalmat, kétségbe esést, gyermeki zavart, ahogy próbálta megtalálni önmagát, a bizonytalanságot a jövőjével kapcsolatban, mind-mind meghallottam a sorok között. Hiába nem ő énekelt, csak a zongora kíséretet adta hozzá, emiatt pedig az énekes nem tudta teljes egészében átadni az eredeti üzenetet, így is a legjobb előadást nyújtották akkor. Ott történt, hogy addig versenyzői pályafutásom során egyszer nem bántam a vereségemet.

Mindez egy éve történt, azóta pedig, ha csak megláttam a színpadra lépni Yoongi-t, a lábaim remegni kezdtek, tüdőmben bent rekedt a levegő, szívem pedig őrületes tempót diktált. Hiába nyugodtam le addigra, hiába csökkent az adrenalin szintem, amikor megláttam a másikat a zongorához ülni, újra olyan érzés támadt bennem, mintha én lettem volna a színpadon. Többé nem az járt a fejemben, hogyan fogom legyőzni őt, vajon hogyan teljesít; jobb lesz-e nálam vagy lealáz engem ismételten. Többé nem úgy tekintettem rá, mint első találkozásunkat követően, beláttam az csak egy álarc volt, amit a versenyek miatt aggatott magára. Beláttam, mekkora terhet rakott rá a közönség, a kritikus társadalom, melynek egy görbe tükröt szeretett volna mutatni a zenéin keresztül.

Többé már nem csak a riválisom.

Ő volt a végzetem.

The Beginning Of The End

Mindent tönkre tettem. Végleg elástam magamat a párom családja előtt, akik el sem tudták képzelni – szerelmemmel egyetemben –, miért rohantam fel olyan hirtelenjében az ideiglenes szobám rejtekébe, mintha csak puskából lőttek volna ki. Pedig tökéletes tervem volt erre a napra, olyan jól kidolgoztam az egész estét; szinte biztos voltam a sikeremben. Mégis elszóltam magamat, ráadásul olyan hangnemben, amit nem engedhetnék meg az idősebekkel szemben, pláne, ha azok egy számomra igen fontos személy szülei.

Tudtam, párom figyelmeztetett arra, hogy elég nehezen fogadták el a nevelői a kapcsolatunkat, így biztos voltunk benne, nem hagyják szó nélkül az egészet. Bár állításuk szerint megbékéltek fiúk választásával – a vacsorát is azért szervezték, hátha eláshatták a csatabárdot –, de bennünk motoszkált egy kis szörnyeteg. Egy kis hang, ami folyamatosan azt ismételgette, vigyázzunk majd, mit mondjunk az étkezés folyamán, hiszen nem tudhattunk, milyen attitűddel beszélnek majd hozzám párom szülei.

Éreztem a veszélyt, a csapdát, mégis belesétáltam.

Sejtettem, hogy csak hergelni akartak, bebizonyítani a fiúknak, mennyire más ember voltam, mint ők. Igaz, lehet nem szándékosan tették, természetesen reagáltak a jelenlétemre, ami kifejezetten feszélyezte őket, de akkor se akartam megtűrni a bánásmódjukat, akármennyire szerettem volna bevágódni náluk a párom kedvéért. Nekem is volt önbecsülésem, amit semmilyen esetben sem hagytam el, értük pedig nem fogom másnak kiadni magamat, hátha úgy megkedvelnek engemet. A szerelmem abba az énembe szeretett bele, aki igazán én voltam, és ő is megmondta, hogy ne akarjam magam visszafogni, ha úgy éreztem, nem úgy bántak velem, ahogy elvárható lett volna. Hát megtettem; elszaladtam.

- Jungkook – halk kopogás zavarta meg az önmarcangolásomat, melyet egyből követett szerelmem suttogása, amit normális esetben meg se hallottam, de abban a nyomasztó némaságban szinte kiáltásnak véltem. – Nyisd ki, kérlek…

Egy mélyről jövő sóhaj kíséretében álltam fel a földről, hogy kinyithassam a nyílászárót. Kezem már ott volt a kilincsen, mikor megálltam egy percre átgondolni a helyzetet. Ott voltam én, ott volt a szerelmem; mindketten a párom családjának otthonában tartózkodtunk, kik természetüknél fogva sértegettek engem és utána nem tudták, miért menekültem el tőlük. Nem sokkal az után, hogy elmenekültem a vacsoráról, élettársam követett engem, hiszen tudta milyen szoktam lenni ezekben a helyzetekben. Tudta, hogy kell nekem egy támasz, egy váll, amin kisírhattam magamat, egy személy, aki erőt adhatott nekem. Pontosan azért szerettem bele ebbe az emberbe, mert megérezte, mikor volt rá szükségem.

A gondolatra ott tartózkodásom óta először halványan elmosolyodtam, majd azzal az ajakgörbülettel nyitottam ki az ajtót, engedve kedvesemnek, hogy karjai közé zárjon.

- Jól csináltad, Jungkook, ugye tudod? – válaszul csak egy aprót bólintottam, amíg fejemet beletemettem a válla és nyaka közötti kis résbe, karjaimmal pedig a vállait öleltem körbe. – Büszke vagyok rád.

- Szeretlek Yoongi-hyung…

- Én is téged.

First Piano Lesson

Percek óta dobolok a lábammal, annyira izgulok az első zongora leckémnek a gondolatára. Egy hónapja kértem meg Yoongi-hyung-ot arra, hogy tanítson engem, hiszen ő gyönyörűen bánt a hangszerrel, én pedig nem akartam plusz pénzt kiadni egy idegen tanárnak, ha a csapattársam ugyanúgy megtaníthatott.

Kicsit féltem megkérni az idősebbet, mivel tudtam, sok dolga akadt már így is, nem, hogy még engem oktasson ki a zongorázás rejtelmeiről. Ráadásul Yoongi-nak birka türelme volt általában, a kamerák és a vezetőség előtt, de otthon, a négy fal között igen ingerlékenynek bizonyult, főleg, ha aludni akart. Márpedig mi csak aludni jártunk a dormunkba, szinte, így nem mondhattam tökéletesnek egyetlen pillanatot se, mikor bepróbálkoztam megkérni a zongoraórák megtartásához.

Végül összeszedtem minden bátorságomat, hogy megkérdezzem az idősebbet, bár nem reménykedtem jó végkifejletben. Valósággal meg is lepett, mikor igent mondott, miután térden állva könyörögtem neki a stúdiójában, ahol jelenleg is vártam az első közös óránkat. A mai napra kaptunk egy kis szabadságot, csak reggel kellett egy minimális, két órás táncpróbát lezavarnunk, így délutánra be tudtunk iktatni egy-két leckét.

Már rég ott kellett volna lennie, de késett, én pedig egyre türelmetlenebb lettem, ahogy teltek a percek.

- Bocs a késésért, Jungkook, de hirtelen jött az ihlet – csapódott be szó szerint az ajtón Yoongi-hyung, én pedig annyira megijedtem tőle, hogy majdnem leszánkáztam a forgószékről. – El akartam intézni, hogy rendes zongorán gyakoroljunk, de nem tudtam lefoglalni, szóval most csak a szintetizátoron tudlak tanítani. Ha legközelebb időben intézkedem, akkor lehet, lesz egy rendes zongora is nekünk, de most…

- Hyung, hyung! – szóltam rá, mivel a magyarázata közben eléggé kapkodott a kottákkal, valamint olyan gyorsan és össze-visszabeszélt, féltem, talán levegőt is elfelejtett venni. – Nyugodj meg, nem baj, ha most azzal gyakorlunk, amink van, nekem az is megfelel.

- Huh, Jungkook – engedte el magát a másik, kezeiből kiejtve a lapokat, amik így szanaszét szóródtak a stúdió padlójára. Jobb kezével homlokát kezdte masszírozni, míg én felálltam a forgószékről, hogy helyet adjak neki. – Hozok mindjárt egy másik széket, te ülj vissza. Csak… Ne haragudj, kicsit ráfeszültem erre az egészre.

- Semmi baj – válaszoltam, miközben visszahelyezkedtem előző pozíciómba.

- De, de van baj. Csak olyan ritkán kérsz meg bármire is, ráadásul tudom, hogy ezért, mert morgós vagyok sokszor, de… Én örömmel segítek neked bármiben, úgyhogy merjél kérni, oké? Idősebbként vigyázni szeretnék rád és segíteni neked.

- Azta, Hyung…

- Tudom, tudom – gesztikulált hevesen szabad kezével, miközben a másikkal már nem a homlokát masszírozta, hanem vöröses pírban úszó arcát takargatta. – Csak… Ígérd meg nekem, jó?

- Persze, Hyung – nevettem el magamat, ahogy belegondoltam, milyen abszurd helyzetbe kerültünk csak azért, mert nem mertem őt megkérni egy ilyen hétköznapi dologra.

Jó érzés volt tudni, hogy még a leghiggadtabb, legnyugodtabb csapattársam is ennyire komolyan vette a segítségkérésemet, pedig általában azt gondolták volna róla, hogy inkább átalussza az egész napot, nem pedig a legfiatalabbal foglalkozik szabad óráiban.

Genius Lab

Nyisd ki! Nyisd ki! Hyung, nyisd már ki!

Lassan este van, Jin-hyung már elkezdte előkészíteni a vacsoránkat, ám Yoongi-hyung azóta ki sem mozdult a stúdiójából, amióta felébredt reggel. Én pedig, amint észhez tértem és kiráztam kellemes álmaim emlékét őrző csipáimat a szememből, egyből kérdezősködtem a többiektől második legidősebb hyung-om hollétéről. Miután sikeresen megtudtam, hogy ismét bezárkózott a stúdiójába, aminek az ajtajához később úgy, ahogy voltam, pizsamában leültem a padlóra, ott várva, mikor távozik Yoongi medve a sötét barlangjából.

Órákat vártam, szinte el sem mozdultam, mosdóba is csak akkor mentem, amikor már nagyon nem bírta a hólyagom a megpróbáltatást. Ha enni akartam, akkor korgó gyomorral vártam, hátha valaki arra jár, majd megkértem, hozzon nekem valami ehető elemózsiát, amivel huzamosabb ideig ellehettem. A végén már oda jutottam, hogy minden hordozható elektromos készülékemet, rágcsálnivalómat, sőt, még egy vastagabb pokrócot és egy párnát is magammal vittem az ajtó mellé, ami mögött idősebb társam tartózkodott.

- Jungkookie, nem akarsz inkább rendesen, velünk vacsorázni? – aggodalmaskodott Jin-hyung, a nap folyamán már nem először. Nem csak engem féltett, amiért az egész napot a padlón fekvéssel töltöttem egészségtelen ételekkel tömve a szervezetemet, hanem a szobatársáért is. Hiába beszéltek sokat egymással – vele olyanokat osztott meg Yoongi, amiket nekem már szégyellt megemlíteni – ezúttal neki sem volt semmi fogalma se, társunk minek zárta magára a stúdiójának ajtaját. – Utána le is fürödhetsz, meg mehetsz aludni is… Az ágyadba. Lehet estére sem fog kijönni Yoongi, értelmetlen megvárnod őt.

- De én meg akarom… Itt akarok lenni, amikor kijön – miután legidősebb csapattársam feladta, hogy meggyőzzön engem visszatértem a telefonom bűvölésébe, de egy idő után éreztem, ahogy szemhéjaim nehezedni kezdtek. Hiába tekingettem percenként az ajtóra, csak azért sem akart az kinyílni. – A fene enné meg az elektronikus zárat!

Végül engedtem a csábításnak és elnyomott az álmok világa. Sokáig nem élvezhettem igazán az alvást, sőt, mély álomba se merültem még, amikor éreztem, ahogy valaki oldalamba rúg, majd szitkozódva esik el oldalra dőlt testem felett. Amint magamhoz tértem gyorsan feltápászkodtam, hogy segítsek elesett társamnak, de akkor ért a felismerés, ki is bukott fel bennem, amikor már a karjánál fogva emeltem álló helyzetbe. Yoongi-hyung végre kijött a stúdiójából.

- Hyung!

- Halkabban kölyök, a többiek már rég alszanak – elengedte kezeimet, így le tudta porolni magát, aztán karba tett kezekkel kezdett dobolni egyik lábán, közben szúrós pillantásokkal illetett. – Arra pedig gondolni sem akarok, mióta lehetsz itt, főként mióta alszol a piszkos, hideg földön.

- Csak téged vártalak, Hyung. Annyira utálom, amikor elzárkózol.

- Én csak… - zavarában oldalra nézett, karjait pedig leengedte két oldalra, ahogy a haragja elpárolgott belőle, amit egy mélyről jövő sóhajjal mutatott ki. – Írtam egy dalt és… Én… Azt akarom, hogy felénekeld majd. Meglepetés lett volna neked, ezért zártalak most ki…

- Tényleg? – ragyogtak fel szemeim, amikor pedig egy bólintással erősítette meg állítását, boldogan ugrottam nyakába, ami miatt majdnem eldőltünk megint, melyet ő is szóvá tett, de akkor már nem érdekelt. – Szívesen éneklek neked bármikor, Hyung, kérned sem kell soha.

- Értem, Jungkook, értem, de most már igazán elengedhetnél, mert megfulladok. Jungkook… Jungkook!!!