My Brother's Friend

Hamarabb jelentkeztem, mint vártam, mivel alig, hogy kitettem a VHope Week-kel kapcsolatos bejegyzésemet, már jött az értesítés, hogy egy verseny véget ért, így ezt az irományomat is kitehetem ide. Nem mondom, hogy száz százalékig, teljes mértékben meg vagyok vele elégedve, de majd mindenki maga dönti el, milyen lett.
Cím: My Brother’s Friend

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)

Besorolás: +12

Műfaj: Slash, Shounen Ai, Yaoi, AU, OOC, Romantikus, Fluff

Összefoglalás: Kim Seokjin sok megpróbáltatáson ment keresztül, miközben elvégezte a gimnáziumot; megalázták, kicsúfolták, csak mert más volt. Később a családja segítségével megoldották a helyzetet, de a szülők mindenképp be akarták íratni egy orvoshoz, aki foglalkozik majd Jin lelki egészségével. Ott ajánlanak neki egy alkalmazást, melyen keresztül hozzá hasonló fiatalokat ismerhet meg, így találkozik egy megnyerő, igen szimpatikus egyénnel, akinek bár az igazi nevét nem tudja, érzi, több is lehet közöttük.

- Ne az én ágyamon, légy szíves!

A két fiatalabb csak kikerekedett, csodálkozó szemeket meresztettek rám, ahogy hirtelenjében kinyitottam az ajtót, ami a szobámba vezetett. A táblagépből, melyet Taehyung szorongatott a kezei között, üvöltött a zene, nem is csodálkoztam, amiért egyikőjük sem hallotta, amikor hazaértem. A testvérem melletti személy egyelőre ismeretlen volt számomra, ám mivel tegnap egész végig azt hallgattam, ahogy a másik dicsekszik az új barátjáról, ki meglátogat minket a következő nap folyamán, volt tippem az idegen kilétére. Mindketten az ágyamban terpeszkedtek, fogalmam sincs, milyen okból, de kifejezetten irritált a dolog.

- Hyung… - kezdett bele egyből a magyarázkodásba Tae, de felemelve mutató ujjamat kényszerítettem mondandója benntartására.

- Várj! Van egy ennél pontosabb kérdésem is – mély lélegzetet vettem, hogy kellően visszatarthassam a bennem lévő indulatokat. Nem szerettem, ha a szobámban tartózkodtak a jelenlétem nélkül, azt pedig végképp nem tűrtem, amikor koszos ruhában üldögéltek az én fekhelyemen. – Miért az én szobámban játszotok, piszkos átizzadt ruhában fetrengve az én ágyamban? Ráadásul úgy, hogy én nem vagyok jelen és meg sem kérdeztél róla.

- Ne reagáld ennyire túl – lépkedett felém testvérem, miközben az ismeretlen srác is felállt az ágyról, amint rájött, nem kívánatos számomra azon a helyen. – Tudod, hogy nincs jel a szobámban, az idióta szigetelés miatt.

- Viszont a ház minden más pontján tökéletesen működik az internet – karjaimat keresztbe fontam, közben felvettem a szigorú tekintetem, ami általában bevált a fiatalabb bemagyarázásával szemben.

- De, Hyung…

- Azt hiszem, itt kell félbeszakítanom a vitát, mielőtt nagyon elfajulna – az ismeretlen fiú besétált közénk, majd felém fordulva nyújtotta jobb kezét. Azt hittem már nem is fog interakciót mutatni felém, olyan megszeppenten nézett rám, mikor beléptem az ajtón. Csodálkozó tekintete miatt azt gondoltam, kicsit megijeszthettem, ám a mostani magabiztos kisugárzása teljesen eloszlatta a kételyeimet. – Park Jimin vagyok, nagyon örvendek a találkozásnak.

- Kim Seokjin – ráztam meg a kezét, hátha kicsit csökkenthettem a rágyakorolt első benyomásom katasztrofális kezdetét.

Az idegen srác – kiről már sikeresen kiderült, hogy Jiminnek hívták – igazán kicsi ujjakkal lett megáldva, ahogy érzékeltem a kézfogásunk következtében, ám annyival erősebbnek is bizonyult a szorítása. Rövid ujjú pólójának köszönhetően láttam izmos bicepszét, melyen az erek halványan kidagadtak, valószínűleg izgult a találkozás miatt, ezért volt a feszült testtartása. Magassága alacsonyabbnak bizonyult az enyémnél, látásra fél fejjel magasabbnak mondtam volna magamat a fiatalabbnál, ám izomzatát figyelembe véve, egy összetűzés alkalmával alulmaradhattam vele szemben. Arca kerek, kissé pufók, bőre sima, de láttam az alapozó nyomait egy-egy bőrfelületen, ahol nem kente el rendesen, ráadásul szemhéjceruzával lettek kiemelve sötétbarna szemei, melyek nem voltak rosszak, csak kicsit szokatlannak bizonyultak számomra. Igaz, ami igaz, Taehyung is szokott sminkelni, ha bizonytalan lett a külsejével kapcsolatban, és akkor ugyanúgy csak az alapozóig jutott el a használat során. Haja homok szőkére lett festve, de a szálak töveinél tisztán kivehettem a fekete lenövéseket, fürtjeit hátra simította, így nem lógtak bele íriszeibe az amúgy igen hosszúra nőtt szálak. Őszintén, Jimin kifejezetten jól nézett ki, még az én szemszögemből is, nálam pedig igen ritka, ha valakit megdicsértem, még ha hangosan ki se mondtam felvetéseimet.

- Tudom… Mármint… Khm… Tae mesélt már rólad – vakarta meg szabad kezével a tarkóját, ám én csak még jobban befeszültem az előbb elhangzottaktól.

- Mégis, miket mondott rólam?

- Szerintem mi lemegyünk videojátékozni, ha nem baj – mentette ki Taehyung a barátját, amikor látta, mennyire szorítottam a másik kezét, kinek egy grimasz is megjelent az arcán a kellemetlen érzés miatt. – Szia, Hyung.

Amint bezárult az ajtó, a két jómadár mögött, feszülten beszívtam a levegőt, amit lassan kiengedtem az ajkaim közül. Hiába mentette ezúttal ki magát az öcsém, nem úszta meg a kihallgatást. Amióta bevallottam a családomnak a nemi identitásomat, szigorúan figyelek a fiatalabbra, valamint nem győzöm neki mindig mondani, miket mesélhet el rólam másoknak. Nem dobálóztam az információval, miszerint nekem a férfiak jöttek be, és a rokonaim is csak azért tudták meg, mert szükség helyzet állt fent. Középiskolás korom utolsó évét igen megkeserítették a társaim, mikor a saját hibámból adódóan mindenki megtudta a tanintézményünk falain belül, milyen hajlamaim voltak. Nem volt elég a vizsgák miatti feszültség, még meg is aláztak, kicsúfoltak, szórakoztak rajtam, amikor kedvük tartotta, én pedig nem mertem visszavágni ellenük. Egyetlen kiútnak pedig csak a szüleim segítségét láttam, amit szerencsésen megkaptam, így az utolsó hónapokat otthontanulással töltöttem, majd csak a vizsga időszakokra tértem be a többiek közé.

Megviselt az elmúlt egy évem, nem szerettem volna újra szembe találkozni egy megvető pillantással sem, ráadásul Taehyung-nak se akartam rosszat. Ne miattam veszítsen el egy barátot a saját öcsém, mert nem tudtak elviselni maguk mellett, ha hozzánk jöttek. Akadt már rá példa, még tavalyról, hiszen az akkori ismerősei eléggé jóban voltak a végzősökkel, akik igen készségesen osztották meg a fiatalabbakkal az aktuális pletykáikat. Miután ők kiszórakozták magukat – mindezt a testvérem előtt, természetesen –, Taehyung megpróbált kiállni értem, de csak ő járt pórul; kiközösítették, majd megvádolták azzal, hogy csak azért védett meg engem, mert ugyanúgy meleg volt. Azaz időszak, míg leérettségiztem, nem egyedül számomra vált nehézzé, a szüleim, valamint az öcsém is kellően sok megpróbáltatást tudhattak maguk mögött, hogy engem megkímélhessenek. Ezeket a tetteiket sohasem felejtettem el, mindig tiszteltem őket értük.

Figyelembe véve, mennyire rossz kapcsolat alakult ki Taehyung és az osztálytársai között, kicsit meglepődtem azon, hogy Jiminnel olyan hamar jóban lettek. Nem tudhattam biztosra miket tudott rólam a fiatalabb, miket mondott el neki a testvérem, mit hallott másoktól, azokból pedig mennyit hitt el igazából. Fogalmam sem lehetett, milyen véleménnyel volt rólam, mennyire ismerte a mások által kiteregetett dolgaimat, illetve azokat a titkaimat, melyeket csak a családomnak mondtam el, vagyis Taehyung-nak is.

Utáltam, ha bizonytalankodnom kellett, emiatt pedig feszülté válnom. Világéletemben utáltam bizonytalanságok között élni, mindig hajtottam azért, hogy minél előbb kiderítsek dolgokat, melyek bizonyosságát homály fedte előttem. Nem szerettem, amikor egy számomra még ismeretlen személy kényes titkokat tudott meg rólam, akkor sem, ha egy hozzám közel álló egyén jó barátja.

Valahol éreztem, fölösleges az idegeskedésem, hiszen csak Taehyung ismerőséről beszéltem, ki elég tisztelettudóan mutatkozott be nekem. Nagy eséllyel, már az iskolában is hallotta ki vagyok igazából – vagyis akinek állítottak engemet –, azaz nem hibáztathattam az öcsémet, amíg komolyabb gondok nem adódtak belőle. Rossz szokásom a bizalmatlanság, főleg, mert annyi sérelem ért engemet régebben, így természetesen nem akartam még egy csalódást elszenvedni, de azt is megtanultam már, nem mindenki olyan szörnyű, mint az iskolatársaim nagy része volt.

Erről az utolsó gondolatomról jutott eszembe, hogy meg kellett néznem az értesítéseimet. Elfeküdtem az ágyamon, ahol nem sokkal azelőtt a két fiatalabb pihentette magát, majd előkapva telefonomat egyből bekapcsoltam az internetet, így értesítések tömkelege rohamozott meg, amiért egész nap rá sem néztem a különböző közösségi oldalakra. Végig tekintgettem a kevésbé fontos esemény meghívásokat, játékfelhívásokat, esetleg az egyik általam követett oldal új bejegyzését, aztán végre rátérhettem a lényegre, amiért működésbe hoztam az egész rendszert.

Halvány mosoly bujkált ajkaim szélén, ahogy megláttam az egyik alkalmazásom jelzését, ami annyit jelentett, üzenetem érkezett. Még akkor vettem igénybe ezt a szolgáltatást, amikor a szüleim mindenképpen szerettek volna egy pszichológushoz járatni engem. Miután a kezelő orvosom rájött, nem fogom megosztani vele a gondjaimat, ő maga javasolt egy kifejezetten más nemi identitású fiatalokkal foglalkozó internetes ismerkedő programot, amit az egyik kollégája tervezett, miután rájött, hogy a mai modern világban az emberek könnyebben megnyílnak egy idegen illetőnek, mint az előtte álló személynek. Addigra már sok hozzám hasonló fiatalnak segített ez az alkalmazás, mely bármely másik közösségi oldalhoz hasonlóan működött; volt egy adminisztrátor, aki a csoporttagokat regisztrálta be a közös beszélgetésbe, aztán elnevezett minket egyenként, természetesen elhagyva a rendes nevünket, majd elősegítette az ismerkedést azzal, hogy elmagyarázta a program lényegét, onnantól pedig igyekezett minél kevesebbet beleszólni a csoport dolgaiba. Hagyta, hagy nyíljunk meg egymásnak, elmeséljük történetünket, új szituációkat olvassunk egymás által, így jobban feldolgozhassuk a velünk átélt traumákat. Nem volt rossz gondolat, és később sem bántam meg, amiért letöltöttem az alkalmazást, hiszen az én csapatomban lévő emberek mindegyike nagyszerű és jószívű volt, kikkel rendesen elbánt az élet, akárcsak velem.

Ráadásul így ismerhettem meg azt a személyt is, ki mára teljes mértékben az életem része lett. Miatta vártam annyira a hazamenetelt, miatta hittem azt, hogy még van reményem, egy olyan kapcsolat megtalálására, ami jól végződhet. Mostanra kicsit kiváltunk a csoport közös beszélgetéséből mindketten, csak néha-néha szálltunk be a szóváltásokba, de általánosságban mi ketten egymás között vitattuk meg az aznapi gondjainkat, vagy boldogságunkat. Tudtam, sokan nem éppen a szerelemmel definiálták volna azt az érzést, amit a számomra még mindig névtelen egyén iránt éreztem, és igazából, én sem mertem ezt ilyen határozottan kiejteni a számon, ha rákérdeztek otthon.

Én már megosztottam képeket magamról a csoportba, valamint külön neki is, ráadásul a csapatból már mindenki elárulta a rendes nevét, sőt át is írták már a karakternevüket, velem együtt, de ő ezt nem tette meg. Még régebben elmondta nekünk, hogy neki nem csak a nemi identitásával akadtak gondok, hanem a kinézetével sem elégedett meg sohasem, ezt pedig a mai napig nehezen emésztette meg, hiába támogatták sokan őt a családjából. Ebből kifolyólag, természetesen félt megosztani magáról képet, meg elárulni a teljes nevét nekünk, hiszen azután simán rákereshettünk volna, azt pedig nem akarta. A csapatban még megértettem ezt az álláspontját, de a privát beszélgetésünk megkezdése után igen bántó lett számomra, amikor már a századik diszkrét célozgatásomat is visszautasította. Hiába volt nálam fiatalabb – mivel ennyit már sikerült róla megtudnom –, mégis sok közös tulajdonságot tudhattunk a magunkénak, ami miatt jobban felfigyeltünk egymásra, de számomra igen nagy akadálynak számított, hogy amíg én megosztottam magamról az adataimat, addig ő még mindig nem bízott meg bennem eléggé. Az üzeneteinken keresztül is éreztem azt a szikrát, ami kettőnk között kialakult, mégis ott volt az-az egyetlen kis hiba az egész rendszerben, ami meggátolta a továbblépésünket.

Ettől függetlenül hihetetlen boldogságot okozott, ha megláttam tőle egy újabb üzenetet, amit csak nekem szánt és nem a csoportos beszélgetésünkbe. Az utóbbi időben arról mesélt nekem, hogy elköltözött a családjával, mivel a környékükön elég nagy visszhangja lett a beállítottságának, a saját érdekükben pedig inkább új lehetőség után néztek. Ha jól emlékeztem, akkor tegnap fejezték be az utolsó simításokat a költözéssel kapcsolatban, legalább is ezt mesélte nekem.

„Hogy telt a napod, szépségem?”

A megszólítás, amit használt, még mindig szokatlanul szolgált számomra, arcom egyből felmelegedett, a színe pedig biztos tűzpirosban tetszelgett. Szokatlan volt számomra, ha valaki olyan dicsérte a külsőmet, aki nem a családom tagjai közé tartozott, valamint el is hittem róla, hogy komolyan gondolta a szavait. Emlékeztem arra az alkalomra, amikor először használta becenévként ezt a megszólítást; elmagyaráztam neki, miért idegen számomra az egész, mire megfogadta nekem, hogy mindennap meg fogja dicsérni valamilyen tulajdonságomat, legyen az külső vagy belső. Azóta is betartotta mindezeket.

Amint túllendültem a kezdeti zavaromon, máris örült gépelésbe kezdtem a telefon billentyűzetén, amit igazából utáltam használni, jobban szerettem a gépet, ha írásra került sor, de ilyenkor nem volt mit tennem. Sokszor elírtam, amit bepötyögtem, állandóan javítanom kellett, de a végére sikeresen meglett a teljes üzenet, amit azonnal küldtem is tovább. Hiába gondoltam minden egyes hazaérkezésem alkalmával, nekem nincsenek izgalmas napjaim, de amikor neki üzentem, hirtelen mindenről beszélni akartam, ami csak eszembe jutott. A vége felé kicsit megálltam, mielőtt a gombra nyomtam volna, mert nem szerettem a terhére lenni a másiknak, az állandó nyavalygásom miatt, ám egy perc elteltével végül bent hagytam a kérdésemet, amit a fölösleges mesélésem után bebiggyesztettem.

„Még mindig nem akarsz képet küldeni magadról?”

Sokáig szemeztem azzal az egy rövidke kis mondattal, ami olyan szinten bosszantott, hogy nem voltam képes visszatartani a kikívánkozott dolgaimat. Mindig visszafogtam őket, mindig figyeltem a másikra, de eljutottam arra a szintre, amikor már önző módon csak magamra koncentráltam, így ki kellett adnom magamból, amit akartam addig. Ám a végeredménytől csak a bűntudat támadt rám, miután megláttam, miket hagytam ott a beszélgetőpartneremnek.

„Vagy a számodat nem tudod megadni, hogy legalább a hangodat halljam?”

„De egy hangüzenet is jó… Bármi… Kérlek…”

„Olyan jó lenne végre látni, hogy nézel ki, esetleg hallani, milyen mély hanggal rendelkezel.”

„Bármi jó, bármivel megelégszem.”

Miután hússzor is végig futottam tekintetemet minden egyes betűn, nem akartam megvárni, amíg a másik egyáltalán meglátja újabb hiszti rohamom jelét, ami után ismét csak elutasítást kaphattam volna. Nem tudtam elviselni akkor, azonnal nem. Kiléptem az alkalmazásból, aztán ugyanazzal a lendülettel kapcsoltam ki az internetelérésemet, a telefonomat pedig egy erőszakosnak szánt íves dobás kíséretében ejtettem az ágyam másik végére, pontosan a lábam mellé ejtve. Gondoltam, a sikeres visszavonulási technikát követően szerzek magamnak egy jó forró kakaót, amivel kicsit feldobhattam az amúgy mostanra béka segge alatt lévő kedvemet. Sohasem bírtam jól, amikor partnerem megtagadta tőlem azokat a dolgokat, amiket én már hezitálás nélkül a kezébe adtam, annak ellenére, mennyire bizalmatlan voltam az emberekkel szemben, de ezúttal még az én mércémet tekintve is túlzásba estem. Nem csak tiszteletlenül viselkedtem és oda nem illő hangsúlyt használtam az íráshoz, hanem olyan szinten próbáltam érzelmileg manipulálni a társamat, amit mindig megvetettem másoknál.

Leszegett fejjel botorkáltam be a konyhába, figyelembe se véve a két fiatalabbat, kik valamilyen konzolos játékkal múlathatták az időt, mivel elég hangosan vitatkoztak egymással, éppen ki nyert. A civakodás hangja egy kis mosolyt csalt az arcomra, hiszen nagyon jól tudtam, hogy csak testvérem adja elő a szokásos műsorát, amiért valaki leverte abban a dologban, amiben elvileg ő a legjobb. Vagyis, ő ezt gondolta magáról, én meg nem akartam összetörni szegény képzelgéseit. Lassan előkerestem a tejet, a kakaós csomagot, amiben már elég szegényes mennyiségben volt a por, nagyjából az egészet fel is használhattam a mostani keverékemhez. Megkavartam az italomat, majd a kész kakaót betettem a mikrohullámúba, amit beállítottam két percre, amint pedig elindult a gépezet, már kerestem is a kockacukrokat. Furcsa szokásommá vált, hogy ilyen módon édesítem italomat, nem tudtam miért, de így tetszett jobban.

Kivettem a dobozából a szokásos négy kockát, ami után visszaraktam a tartót a szekrénybe. Amikor lejárt az időzítő óvatosan kiszedtem a poharamat, azután gyorsan beledobáltam a kiszedett édesítőket, amiket szintén elkevertem a forró italba. Kicsit megfújtam a kakaóm felszínét, amíg a gőz többet már nem szállt fel olyan intenzíven, majd egy nagyot kortyoltam a meleg folyadékból. Egyből nyugodtabbá váltam, ahogy az édes íz kicsit szétterjedt a számban, amíg véglegesen le nem nyeltem a torkomon keresztül az innivalót. Pár mélyebb levegő, egy-egy újabb adag kakaó a szervezetembe, és máris nyugodtabban gondolkodtam, jobban átgondoltam a korábbi helyzetemet. Kis idő elteltével még a telefonomért is felmentem, amit levittem magammal a konyhába, hiszen ha már ott voltam, gondoltam, elkészítem a vacsoránkat.

- Tae – beléptem a nappaliban, ahol még mindig a kanapén terpeszkedve tartózkodott a két fiatalabb, mire az előbb szólított rám emelte a tekintetét. Ahogy láttam, már csak ő játszott egy autóversenyzős játékkal, aminek a meccsét az előbb állította le, hogy rám figyelhessen. Jimin a telefonján pötyögött valamit, látszólag, igen elmélyülten figyelve éppen mit írogatott partnerének, már ha közvetlen egyik ismerősével folytatott társalgást. – Jimin-nek is kell vacsorát csinálni, vagy addigra hazamegy?

- Jimin? – tekint testvérem a mellette ülőre, ki ekkor feleszmél a gépelésből, majd felém fordulva enyhén elmosolyodik.

- Ha nem okoz nehézséget, akkor élnék a lehetőséggel – nézett rám bűnbánóan, mire csak hanyagul meglendítettem a kezemet, jelezvén, hogy nekem ugyan semmi bajom az egésszel.

- Akkor majd szólok, ha készen lettem.

Kiszedegettem a szükséges eszközeimet, ahogy szokásommá vált. Inkább előre kipakoltam mindent, amiről tudtam, hogy kelleni fog nekem, mivel így nem főzés közben kellett rájönnöm, valami más is szükséges, aztán percekig kutattam utána, míg az étel oda nem égett. Volt már rá példa, ezért szoktam rá eme hasznos tulajdonságomra. Általában nem készítek nagy adagokat, mivel én inkább csak délutáni étkezést állítok össze, édesanyám szokott rendes vacsorát csinálni estére, amint apukámmal hazatértek. Talán egyszer kellett nekem a családra főznöm, mert akkor a szüleink bent ragadtak a közlekedési dugóba, és késő estére jöttek csak haza. Azóta nem fordult elő ilyen eset, de valahogy nem igazán vágytam rá, hogy újra megtörténjen, hiszen elvoltam a könnyedebb ételek elkészítésével is.

Miután mindent a helyére raktam, készenlétbe állítva az összes kipakolt edényt, tányért, kést, meg egyéb fontosabb eszközt, úgy gondoltam, szembenézek a jelenlegi félelmemmel; bekapcsoltam a telefonomon az internetet. Bejelentkeztem az előző alkalmazásba, ahol korábban a partneremnek üzentem, miután pedig betöltődött az oldalam egyből megláttam azt az egy értesítést, mely jelezte nekem, hogy a panaszáradatomra érkezett válasz. Ilyenkor sajnáltam, amiért nem találták még fel, pontosan milyen hangvételű az írás, amit kaptam, mert így megúszhattam volna az egészet. Nem kellett megnéznem, ha tudom, rossz, ellenszenves, számomra fájdalmas kimenetelű az üzenet. De ez a program sajnos nem létezett még, ezért kénytelen voltam megnyitni az ablakot. Félve olvastam el azt a pár sort, de amint eljutott a tudatomig, mit láttam, állam a padlót súrolta, annyira megdöbbentem.

„Sajnálom, ha eddig kellemetlenséget okoztam. Kifogásokat sem akarok keresni, csak annyit mondhatok, a rossz szokások rabja vagyok sokszor, ezért nem merem itt felvállalni magamat, még neked sem. De, ha már azt írtad bármi jó lenne… Mit szólnál egy személyes találkához? Most már nem lakok tőled olyan messze, simán meg tudnánk szervezni.”

Nem akartam elhinni. Még én voltam a balga, hisztis kisfiú, amiért a megismerkedésünk óta nem láttam róla egy képet, nem hallottam egyszer sem a hangját, erre kitalálta, hogy személyesen akar velem találkozni. Hihetetlenül, elképesztően idióta a srác, igazi nem normális. Alig bírtam visszatartani a nevetésemet, hiába takargattam tenyeremmel a számat, akkor is kiszaladt egy-egy kuncogó hang, vállaim pedig rázkódtak a hahotázásomtól. Ebben a pillanatban hallottam, ahogy valaki diszkréten köhécselt a konyha bejárata felől, mire az illető felé tekintettem, ki éppen egy igen zavarba ejtő perceimben talált meg.

- Talán zavarok? – Jimin kissé kétkedve nézett rám, még a jobb szemöldökét is felhúzta, mire csak elpirulva bújtam a telefonom mögé, amit még mindig a kezeim között szorongattam.

- Nem csak… - krákogtam, ahogy igyekeztem visszarendezni vonásaimat, majd a helyzet lehetetlenségét figyelembe véve inkább egy sóhajtás kíséretében elmosolyodtam. – Csak egy igazán jó hírt kaptam egy fontos személytől, annak örültem ennyire – a másik arca egy pillanatra kimerevedett, aztán rátekintett a mobiltelefonomra, utána visszanézett a szemeimbe, úgy viszonozta ajakgörbületemet.

- Annak örülök – egy ideig egyikünk sem szólalt meg, teljes néma csöndben álltunk az előkészített edények és alapanyagok között, amíg Jimin meg nem törte a szótlanságunkat. – Kell segítség? Már untam Taehyung játékait, és inkább főznék veled, hogy ő játszhasson.

- Hát… Különösebben nem kell segítség, de… Legalább gyorsabban végzünk vele, szóval igen – íriszeimet a tenyeremben tartott készülékre szegeztem, amin még mindig meg volt nyitva az alkalmazásom, azon belül a beszélgetésem is, amire válaszolnom kellett ezek után. – Tudnál adni egy percet, amíg visszaírok a barátomnak?

- Csak nyugodtan – gyorsan kiszaladtam a konyhából, egészen a mosdóig meg sem álltam, ahol magamra zártam az ajtót. Nem kellett volna elzárkóznom, hiszen csak a testvérem és annak barátja tartózkodott rajtam kívül a házban, ám ez mára teljes mértékben beleivódott a viselkedésembe. Beírtam a válaszomat, majd vártam, hátha egyből visszaírnak rá, ami szerencsémre meg is történt.

„Én lennék a legboldogabb, ha összejönne az a találka. Mikor lenne jó? Én bármikor ráérek, szóval neked kellene választani időpontot.”

„Mondjuk, pontosan egy hónap múlva? Még van egy pár elintézni valóm az iskolával, az otthoni papírjaimmal, meg a saját cuccaimat is el kell pakolnom, de a találkánkra kész lennék már mindennel. Szóval?”

„Megegyeztünk, de ezt már nem mondhatod vissza.”

„Nem is utasítanám vissza a lehetőséget, hogy élőben lássalak.”

Az utolsó sorokat elolvasva szinte szökdécseltem a boldogságtól, ahogy visszatértem a konyhába. A tűzhely mellé is szinte odaugrottam, mire a bent tartózkodó Jimin furcsállva nézett rám, nem értette, miért ugrándoztam úgy, mint egy idióta, aki a fellegekben járt. Bár tény, rendesen ellepte az agyamat a rózsaszín köd, szóval az igazság nem állt olyan távol a felvetéstől. Nem foglalkozva a fiatalabbal elkezdtem szeletelni a hozzávalókat, miközben egy számot dúdolgattam, aminek a címét meg nem mondtam volna, de akkor az jutott eszembe. Végül a másik egyén is a kezébe vett egy kést, hogy a húsokat vágja szét, de nem kerülte el a figyelmemet, ahogy percenként felém pillant felhúzott szemöldökkel, mert hirtelen tényleg nem tudta hova tenni a jókedvemet. Úgy döntöttem, inkább kivárom, hátha megszólal, én magamtól nem akartam a magánügyeimbe beleavatni, viszont ha ő kérdezné meg, szívesen elmondom neki, jelenleg annyira feldobott voltam.

- Szóval… Jó hírek? – végül valóban a fiatalabb kezdeményezte a beszélgetést, én pedig mosolyogva fordultam felé, hogy válaszolhassak neki.

- A lehető legjobbak.

Az elmúlt egy hónapom olyan lassan telt, amennyire csak lehetett. Állandóan néztem az órámat, hogy tudjam, mikor menjek aludni, kihúzgáltam a naptáramban a négyzeteket, melynek köszönhetően a napok száma folyamatosan csökkent a kitűzött időpontig. Ha Taehyung éppen nem tartózkodott otthon, valamint a szüleim is munkában voltak, egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni, csak lestem ki a fejemből, miközben százszor lejátszottam magamban, milyen lesz majd az első találkozásom vele, a titokzatos, mégis ismerős beszédpartneremmel. Végre megtudom, hogy néz ki, hallhatom a hangját élőben, sőt, a rendes nevét is megtudom végre. Nem egy, az alkalmazás által megadott, kitalált névvel kellett többé szemeznem a telefonomon, hanem szemtől-szembe láthatom azt az illetőt, aki megdobogtatta a szívemet. Izgultam és féltem is egyszerre, hiszen ez nagy lépés volt a mi szemszögünkből; én láthattam őt, míg neki sikerülhetett legyőznie a félelmét az új ismeretségekkel szemben, valamint elfogadnia, számomra igenis úgy tökéletes, ahogy van. Én már nem a külsejébe szerettem bele, hanem a személyiségébe, ez pedig a legfontosabb. Ráadásul, ebben a pár napban sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy én igenis szerelmes lettem egy olyan fiúba, kinek még a nevét sem ismertem, nem tudtam, milyen a külseje, ám az érzéseit és a múltjának sötétebb, szomorúbb pontjai mind-mind belevésődtek az emlékezetembe, akárcsak a jó dolgok az életéből. Még mindig extrém helyzetnek neveztem volna a mi esetünket, de el kellett ismernem, megtörtént az, ami csak a filmekben lehetséges.

Beleszerettem az interneten keresztül egy névtelen illetőbe.

Ha nem untattam magamat az üres szobámban, akkor a testvéremmel és annak új barátjával, Jiminnel töltöttem az időt. Bár inkább csak az utóbbival főztem általában a konyhában, míg Taehyung ugyanúgy, mint első alkalomkor, amikor bemutatta nekem a fiatalabbat, játszott a gépén, esetleg a nappaliban. Sokat beszélgettem Jiminnel, próbálkoztam jobban megismerni, ha már a vendéglátója így rám passzolta, ha nem is szándékosan, hiszen a szőke fürtös srác unta meg mindig, amit éppen csináltak, így nálam kereste a társaságot. Hiába faggattam, hiába irányítottam a beszélgetés szálát, egy idő után jól érzékelhetően kitért a válaszadás elől, majd belekezdett egy másik témába. Először furcsállva álltam az eseményekhez, majd gondolván, nem akart beszélni a személyes dolgairól, így később csak elfogadva az egészet mentem bele a játékába. Így is sokat megtudtam róla, ám számomra igen felszínes információnak tűnt a másik kedvenc színe, süteménye, bandája, könyve, zenéje és az ezekhez hasonló szokásai, érdekességei. Nem voltak ezek feleslegesek, de mégis csak a felszínt kapargattuk ezzel az irányzattal, pedig Jimin, hála Taehyung-nak, megtudta már akkor a legnagyobb titkomat, mielőtt találkozhattunk volna. Ha nem is minősült igazán titoknak a beállítottságom, elég diszkréten kezeltük a családommal, ezért kellemetlenné tette a helyzetet, amiért kívülállóként ilyen szinten beférkőzött közénk.

Bár nem okozott különösebb gondot a fiatalabb, sőt, szinte örültem is annak, hogy minden délután átjött hozzánk Taehyunggal. Kezdetben azt hittem, csak pótléknak használt, amiért éppen nem bírta elviselni a hiperaktív testvéremet, és kellett neki egy nyugis sarok, amit nálam talált meg. Alig akartam elképzelni, hogy ő szánt szándékkal, önakaratából, szívesen töltött velem időt, sőt, a számomra érdekes dolgokat is meghallgatta, figyelemmel kísérte, amiket mondtam neki. Jó érzés kerített hatalmába, amiért fesztelenül viselkedhettem vele, nem kellett visszatartanom, ami bennem lakozott, nem kellett mértéket vinnem a beszéd- és viselkedés stílusomba, mivel Jimin elmondása szerint, nem bánta, ha magamat adtam, még akkor sem, amikor hisztiztem egy amúgy nevetséges ügy miatt.

Egy idő után még abba is beleavattam, testvéremmel egyetemben, hogy hamarosan találkozom valakivel, de még a megismerkedésünket is elmeséltem a két fiatalabbnak. Furcsa érdeklődést, valamint segítségnyújtást mutattak a témában; Taehyung állandóan a szekrényemben turkált, hátha összeállíthatta számomra a megfelelő öltözéket, miután a találka helyszínét is megmondtam neki, ami egy egyszerű park lett, nem messze a volt iskolámtól. Jimin sokkal visszafogottabban viselkedett; ellátott pár tanáccsal, amik normál esetben zavartak volna, mert olyan klisés mondatokat vágott a fejemhez, amik minden nyálas tini regényben elhangzottak már. Ám nála ez még sem zavart, pont az ellenkezője történt; sikeresen felbátorított szónoklataival.

Amint eljött a várva várt nap, alig tudtam megülni a helyemen. Fényes szombati napnak néztünk elébe, szinte tökéletes őszi időjárás tombolt a délután felé közeledve, ahogy lassan indulnom kellett, ha nem akartam elkésni az első találkozásunkról. Taehyung végül sikeresen összeállított egy olyan ruhapárosítást, ami számomra is megfelelő lett, ráadásul úgy, hogy rózsaszín nem is volt belerakva, pedig arra mániákusan figyeltem mindig. Állandóan kellett magamra valami olyan ruhadarabot aggatnom, ami a rózsaszín egy bizonyos árnyalatában tetszelgett, de az aktuális fekete-fehér összeállításom kifejezetten jól mutatott rajtam. Sohasem kellett a szomszédba mennem, ha a külsőmmel kapcsolatban akartam véleményt kinyilvánítani, jó értelembe véve, hiszen az ízlésemre, valamint az arcomra igen büszke voltam, ám ezúttal az elégedettségem elért egy magasabb szintet. Még a félelmem, az izgatottságom is enyhült egy fokkal, ahogy megnéztem magamat a tükörben, majd megállapítottam, hogy bizony jól festettem, készen álltam a másik elé állni.

Elindultam lefelé, hogy elköszönhessek a két fiatalabbtól, valamint édesanyámtól, aki a hétvégéket otthon töltötte, míg apám csak vasárnaponként maradt ki a munkából. Meglepetésemre, nem a nappaliba találtam meg Jimin-t és Taehyung-t, hanem az előszobában anyukám társaságában. Ebbe nem lehetett volna semmi furcsaság sem, de amíg a rokonaim bárgyún mosolyogtak felém, addig a harmadik fél teljes harci felszerelésbe állt előttem cipőstül, kabátostul, miközben az én fekete műbőr dzsekimet tartotta felém. Kétkedve elfogadtam a felém nyújtott ruhadarabot, amit felvettem magamra, aztán elindultam a bakancsomért.

- Mi ez a nagy tömeg itt? – szólaltam meg végül, ahogy kezdett zavarni a sok rám meredő tekintett, közben a fűzőimet kötöttem át.

- Csak látni akartuk, ahogy elindulsz, hogy sok sikert kívánjunk neked – ugrándozott anyukám egy helyben, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Hiába volt idősebb korban már, még mindig megdöbbentett azzal, mennyire sok energia lakozott benne, ráadásul egy-egy szituációban még gyerekesebben is viselkedett, mint én. Akár egy tizenéves kislány. – Jimin pedig felajánlotta, hogy elkísér a parkba, nehogy a végén meggondold magad.

- Igazán nem szükséges – néztem meghatódva a fiatalabb felé. – De köszönöm.

- Igazán semmiség – mosolygott felém, utána pedig a kezét tartotta, hogy segítsen felállni, amit el is fogadtam.

Végül elindultunk a megbeszélt találkahely felé, közben elővettem telefonomat, amin üzenetet küldtem partneremnek, miszerint a park felé tartottam, de hiába néztem az utunk során többször is a készülékre, nem jött értesítésem arról, elolvasta a másik. A telefont egy sóhajtás kíséretében süllyesztettem a nadrágom zsebébe, míg elértük a park bejáratát, ráadásul a karórámra ránézve láthattam, hogy még időben, volt öt percem a találkozás időpontjáig.

Maga a hely nem számított igazán különlegesnek, sőt, számomra igen sok rossz emléket tartogatott, hiszen a végzős évemben többet tartózkodtam a füves, fákkal körül ölelt területen, egy padon terpeszkedve, mint az iskola falai között, ahol folyamatos megaláztatásokat kellett átélnem. Nem szerettem azokra az időkre visszaemlékezni, bíztam abban, hogy egyszer amúgy is elfelejtem őket, mert lesznek helyettük szebbek. Például a mostani találkozásom az interneten megismert partneremmel. Ha tényleg sikeres lesz a megismerkedés, akkor többé nem csak a magányosan eltöltött napjaim jutnak az eszembe, hanem ezt a pillanatot is a fejembe véshettem. Mindenfelé idős emberek ültek a padokon, miközben a gyerekek vígan játszottak a fűben vagy a fákon lógva, a szülők pedig az itteni fagylaltosnál foglaltak helyet, kicsit távolabb a hiperaktív fiataloktól. Alig találtam egy üres helyet, még Jimin-t is meg kellett kérnem, akiről a nagy feszültség hevében teljesen elfelejtkeztem.

- Nézd, ott van hely! – mutatott a fiatalabb egy ténylegesen üresen hagyott padra, ami egy kicsit távolabb volt az emberi forgatagtól, egy nagyobb fa takarásában; ha Jimin nem szólt volna nekem, én sem veszem észre.

- Köszönöm, hogy elkísértél – ültem le a faszerkezetre, közben felnéztem a fiatalabbra tekintetemmel a hálámat kifejezve, mire Jimin csak legyintett egyet.

- Semmiség, de… Szerintem, most hagylak téged – kérdett hátra fele sétálni, kezével pedig integetett nekem, ahogy távolodott tőlem. Már háttal ment, mikor észbe kaptam és hangosabban oda szóltam neki.

- Otthon majd mesélek – válasz gyanánt csak intett egyet még mindig háttal nekem, de ezzel már nem foglalkozva kaptam elő ismét a telefonomat, amin még mindig nem jelent meg semmi értesítés sem, ami kezdett kicsit frusztrálni.

Percekig ülhettem a lefoglalt helyemen, végig a telefonom képernyőjét bámulva, amikor is végre kiírta az alkalmazás, hogy a másik látta az üzenetemet. Vártam, hátha visszaír, de az nem következett be. Helyette egyszer csak elsötétült előttem a világ, semmit nem láttam, de éreztem, egy – pontosabban két – kéz takarta el íriszeimet. Furcsán ismerős volt az illat, ami körbelengte a másikat, tudtam, hogy valahol már érzékeltem korábban, de nem ment a beazonosítása. Forgattam a fejemet jobbra-balra, hátha sikerül kicseleznem a kezek tulajdonosát, de sikertelennek bizonyult a taktikám. Feladtam a próbálkozást, így inkább leeresztettem a telefonomat az ölembe, majd sóhajtva adtam a másik tudtára, jó lenne, ha felfedné magát számomra.

- Nem akarsz végig így beszélgetni velem, ugye?

- Csak félek a reakciódtól – ahogy meghallottam a hangját, hirtelen kerekedtek ki a szemeim, mire a másik leeresztette karjait, utána elém sétált, ahol leguggolt a földre. Sokáig csak néztem őt, ő nézett engem, megszólalni egyikünk se mert; én magyarázatot vártam, míg ő talán arra, mi a pontos válaszom a mostani helyzetre. Minden elcsendesült körülöttünk, mi ketten voltunk egymással szemben, senki más, vagyis én így érzékeltem. Szívem örült tempóban vert, ahogyan az oly régóta várt arcot végre megláthattam, de aki előttem helyezkedett el, arra még álmaimban sem tippeltem volna.

- Miért? – leheltem magam elé olyan halkan, hogy szinte félő volt, nem is hallotta. – Miért volt jó neked, hogy egy hónapig adtad nekem a hülyét? Miért csináltad, amikor tudtad ki vagyok, Jimin?

- Nem akartalak megbántani – válaszolta bűnbánóan, de én nem akartam a szemébe nézni, mert féltem, akkor egyből enyhülnék felé, pedig annak nem ott volt az ideje. Még nem ismertem minden részletet. – Abban igazad van, hogy felismertelek, egyből, amint megláttalak, és őszintén meglepődtem, amikor mellbe vágott az egész. Az egyetlen barátom, akit az új iskolámban szereztem testvére annak a személynek, akivel már egy ideje beszélgettem, teljesen névtelenül. Őszintén el akartam mondani már aznap, vagyis eljátszottam a gondolattal, de miután elolvastam, amit írtál, elgondolkodtam – közelebb hajolt hozzám, míg el nem érte kezeimet, amiket összekulcsolt a sajátjaival, így a telefont is együtt tartottuk, amit egészen addig görcsösen szorongattam a markomban. – Te annál sokkal jobb pillanatot érdemelsz, mint hogy az otthonodban hirtelen kijelentsem, én vagyok az, ne keress tovább, meg hasonlók. Úgy gondoltam, nem is hittél volna nekem, emiatt pedig megijedtem. Szokásom, gondolom, erre már rájöttél.

- Azért adtál magadnak egy hónap haladékot? – kérdésemre csak megrázta a fejét, de inkább mégis megerősítette szóban.

- Kettőnknek adtam egy hónap haladékot – mosolygott fel rám féloldalasan, szinte láttam a tekintetében a félelmet, a bizonytalanságot. – Úgy gondoltam, ha a való életben egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, akkor nem fogsz annyira visszautasítóan viselkedni. Közben persze nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el Tae-nek a titkomat, valamint az anyukádat is beavattam, amíg rád vártunk.

- Szóval mindenki tudta, ki is vagy valójában, csak én nem – kirántottam karjaimat a szorításából, majd oldalra fordultam, mellkasom előtt keresztbe fontam végtagjaimat, arcomon pedig a szokásos felpuffadt, morcos ábrázatom ült.

- Ne legyél rám mérges, kérlek – a hangja sokkal közelebbről hallatszódott, sőt, egyenesen a fülembe suttogott már, amire kellemesen megborzongtam. – Tényleg nem akartalak megbántani, csak egy jó pillanatot szerettem volna – fejét a vállamra hajtott, én pedig felé fordultam. – Megbocsájtasz nekem?

Egy ideig ízlelgettem a dolgokat, felsoroltam az eddig elhangzottakat, átértékeltem a lehetőségeket. Itt volt az a srác, aki teljesen elcsavarta a fejemet úgy, hogy nem is ismertem a valódi nevét, mivel a múltbéli csalódásai miatt önértékelési problémái voltak sokáig. Később, miután közelebb kerültünk egymáshoz, elköltöztek a családjával, a véletlenek folytán pedig pont abba az iskolába kezdett járni, ahová a testvérem, ráadásul összeismerkedtek egymással, aminek következtében Taehyung elhívta hozzánk. Ott első látásra felismert engem és el akarta nekem mondani, ki is ő valójában, de félt a válaszomtól, ezért üzenetben kért tőlem egy hónapot a találkozónkra, addig pedig a valóéletben tovább hozta a szerepét, mint a testvérem barátja. Egyre közelebb került hozzám, miközben konkrétan róla kezdtem el mesélni neki, hogyan ismertem meg őt, mennyit tudtam addig róla. Segített a találkánk előkészületeiben, dolgozott azon, nehogy visszakozzak az egésztől, ezzel tönkretéve a tervét, miközben szinte az egész családomat beavatta a hátam mögött. Hazudott, manipulált, teljes mértékben elhitette velem, hogy az, akivel beszélgettem a telefonon keresztül és ő, kit Jimin-ként ismertem meg, két külön személy, holott ugyanazon illető volt végig.

- Számomra jelenleg nagyon nehéz elválasztani a mostani énedet és azt, akit az internetes beszélgetéseink során ismertem meg – fordultam felé, mire leemelte fejét a vállamról, tekintetét pedig az enyémbe fúrta. – Ez most szokatlan számomra.

- Sajnálom – hajtotta le az arcát, ám én ujjaim közé fogtam állát, hogy újra rám emelje sötét barna szemeit. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, közben hüvelykujjammal megcirógattam puha bőrét.

- Mit szólnál, mondjuk egy harmadik lehetőségnek – kezemet elvettem állától, amit aztán felé nyújtottam, hogy rázza meg. – Én Kim Seokjin vagyok, örvendek a találkozásnak – a fiatalabb először nem tudta mire vélni a hirtelen váltásomat, de miután rájött a szándékomra, ő is felfele görbítette ajkait, kezével pedig megfogta az enyémet.

- Park Jimin, örülök, hogy végre megismerhetlek.