You Look Like An Angel

Cím: You Look Like An Angel

Páros: DaeJae (B.A.P; Daehyun x Youngjae)

Besorolás: +12

Műfaj: Songfic, Slash, Yaoi, Shounen Ai, Hurt/Comfort, Romantikus, Dráma, AU, OOC

Összegzés: Ismered azt az érzést, amikor a számodra legfontosabb mindenféle magyarázat nélkül magadra hagy? Daehyun ismeri, most tapasztalja igazán, mennyi kínnal, sebbel jár ez a tortúra. Közben folyamatosan angyala után vágyakozik, elzárkózva mindentől, és mindenkitől, még a barátaitól is. Neki nem kell senki már, csak az ő Youngjae-ja, aki bearanyozza a mindennapjait, akit teljes szívéből szeret. De vajon láthatja még valaha?

Ez a songfic a B.A.P 1004(Angel) című száma alapján készült.

Egy ideje felfigyeltem a srácokra, valamint nagyon megtetszett ez a ship, így szerettem volna velük is írni egy kis szösszenetet, de nem volt hozzá ötletem. Ekkor meghallgattam ezt a számot, majd megnéztem a feliratot is hozzá. Ekkor tudtam, egy songfic tökéletes elsőre(mert igenis tervezek velük még írni ;) )

Ha kíváncsi vagy a további munkáimra, akkor a blog  jobb oldalán megtalálod facebook elérhetőségemet, ahol nyomon követheted, mikor mit hozok :)

 Hiányzol! Rád gondolok!

Szükségem van rád! Minden nap!

Még mindig hallom a hangod!

Kérlek, gyere vissza! Csak te vagy nekem!

Térj vissza mellém! Nem vagy itt...

Olyan vagy, akár egy angyal...

- Jung Daehyun, nyisd ki az ajtót, vagy nem állok jót magamért!

Rá se hederítek az egyre csak mérgesedő hangra, a homokórát figyelem rendületlenül, amit pontosan kétszáznál is többet forgattam meg eddig. Bár igazából, már hatvan körül abba hagytam a számolást, mivel tudtam, sokára fogsz visszatérni. Napok óta színedet sem láttam, nem éreztem, ahogy megölelsz, megvigasztalsz, a nevetésedet szintén nem hallhattam. Csak ülök a kanapén, éjszakánként meg azon alszom, hogy biztos ne maradjak le rólad. Hátha végre belépsz azon az ajtón, és úgy beszélgetünk ismét egymással, mintha ez az egész meg sem történt volna. Tudom, nehéz feledni egy ilyen fájdalmas múltat, egy ilyen mély impulzust, ám az egész az én hibám volt. Csak magamra haragudhatok, senki másra, éppen ezért kérlek… Gyere vissza hozzám!

- Na, jól van, én ezt nem bírom –sokáig teljes csönd uralkodik az ajtón túl, majd hirtelen meghallom, ahogy kattan a zár, miszerint sikerült kinyitni azt. Meglepetten nézek fel barátomra, aki már jó ideje igyekszik kihúzni engem a sötét veremből, ahova ástam magamat. –Azt hitted nem tudom, merre van a pótkulcs? –cicceg megrovón, ahogy a fejét is megingatja. –Ennél jobban ismerhetnél már, barátom!

- Himchan –ejtem ki lassan, vontatottan a nevét, miközben felemelkedem. Hangom remeg, teljesen berekedtem, ami az egész napos némaságomnak az eredménye. Napokon át senkivel sem beszéltem egy szót se –Miért vagy itt?

- Még kérdezed? –néz rám hitetlenül. –Nem is tudom, talán, mert egy büdös szót nem hallani rólad, meg a másik jó madárról, mert megint belekerült a Houdini jelenségbe, és teljesen felszívódott. Te meg, mit csinálsz? Elzárkózol tőlünk, mint valami remete. –keményen dobog a lábával, ahogy előttem szeli a métereket oda-vissza, én pedig csak a szememmel követem. –Mégis mi a jó isten történt köztetek? Szegény Junhong is kivan, mert nem tud beszélni Youngjae-vel, te meg csak tetézed… -elhallgat, amikor meglátja az első könnycseppeket kibuggyanni a szemeimből. Gyors lépésben hozzám jön, leül mellém, aztán gyengéden körém fonja a karjait, amitől csak még jobban rákezdek.

Ezért nem akartam, hogy bármelyikük is ide jöjjön, mert tudtam, azonnal megtörnék, pedig semmi jogom ne lenne rá. Ki se mozdultam a házból, fürdeni talán csak egyszer mentem, amikor már tényleg elviselhetetlen volt számomra a használt ruhában, a testnedveim közt fetrengeni, de még akkor sem tettem azt meg elég alaposan. Az evés szintén nem volt a napi rutinjaim között, a bevásárlás fölösleges lett volna, nem fogyott annyira az étel. A fürdőn, valamint a konyhán kívül pedig csak a könyvtárban tartózkodtam, vagy ahogyan közösen hívjuk, a szabadidő szobában. Az összes könyvem itt található, ahogy a lejátszó is, a tévé, vetítő, meg minden más, amivel a srácokkal szoktam elütni az időt.

Az előttem lévő dohányzó asztalon mindössze egy homokóra van, amit még Youngjae-től kaptam a legutóbbi felszívódása alkalmából. Emlékszem, amikor megismertem, már Himchan előre figyelmeztetett minket, van egy elég fura szokása, amelyet ő csak Houdini jelenségnek nevez. Ha úgy érzi, sok neki a stressz, vagy csak a világ elől akar eltűnni, akkor azt meg is teszi, eltűnik, mint a kámfor, senki nem is tudja megtalálni, akármennyire keresik őt. Valahogy képes olyan helyeket találni magának, ahol egyáltalán nem kutatnánk utána.

Először azt gondoltam, ez elég bizarr, meg is értettem, miért akart minket barátom figyelmeztetni, mielőtt lakótársát, egyben régi ismerősét megismerteti velünk, de ahogy egyre többször találkoztam Youngjae-val, rá kellett jönnöm, ebben több van. Ha valamin összevesztünk, akkor is felszívódott, ám mindig visszatért magától, és ott folytattuk, ahol abba hagytuk, még a csetepaté előtt. Akár egy varázslat, amit a saját maga, egyben az én lenyugtatásomra használt.

Leginkább ahhoz tudom ezt hasonlítani, mint amikor az őrangyal eltűnik a védelmezettje mellől, az pedig hirtelen teljesen kiszolgáltatott lesz mindenki számára, egy sebezhető bárány lesz belőle. Én is nagyjából így érezhettem magam, amikor megint csak a hűlt helyét találtam Youngjae-nek a Himchan-nal közös házukban. Ha velem volt, mindig jól éreztem magam, felhőtlen boldogságban úsztam, amíg valami fel ne húzta az agyvizemet, az összes haragomat, pedig barátomon vezettem le, akinek mindössze a szokása volt a válasza, felszívódott arra az időre, amíg le nem nyugodtam. Ez be is vált minden alakalommal, mivel haragom egyszerre változott mérhetetlen bűntudattá, amiért a számomra legkedvesebb embert így elüldöztem a közelemből.

Számomra Youngjae nem Houdini-t testesítette meg, mint a többieknek… Nekem ő volt az angyalom, aki nélkül már nem voltam olyan vidám, mert nem tartózkodott mellettem. Nélküle egy üres báb voltam, ahogy ebben a pillanatban mutatkozik meg igazán.

- Nyugodj meg, Daehyun –csitítgat Himchan, ami egy idő után hatni kezd, mivel egyre kevesebb könnyemet engedem szabadjára, és a légzésem egyre normálisabb ütemet vesz fel. Ekkor a velem szemben ülő lassan eltávolodik, hogy rám nézhessen. –Most szépen rendbe szedünk téged, aztán elmondod nekem, mégis mi történt köztetek –küld egy halvány mosolyt felém, ahogy nedves arcomból kifésüli elkószált tincseimet. Én még mindig nem tudom viszonozni a gesztust, amit egy lemondó sóhajtással díjaz. –Gyere, előbb fürödj meg, meg mosd meg a hajadat!

Bár nem nagyon van kedvem a mozgáshoz, meg úgy általánosságban mindenhez, de úgy gondolom, a többiek kedvéért ennyit biztos megtehetek. Végtére is Himchan mondatából azt vettem le, nem csak ő aggódik kettőnkért, ez pedig kelt bennem annyi bűntudatot, hogy teljesítsem a másik kérését, akármennyire fáj számomra a mozgás. Tiszta kocsonyának érzem az egész testemet, még akkor is, amikor a zuhanyrózsa alá állok, és megengedem magamnak a meleg vizet.

Hiába a kellemesen meleg folyadék, ami végig szánkázik a testemen, ezzel megszabadítva minden mocsoktól, ami rám tapadt, a belső fájdalmaimat még így sem tudom elfeledni. Szőkés tincseimet hátra ejtem, hogy utána a samponnal alaposan megmoshassam, végre megkímélve az eddigi kínoktól. Közben a gondolataim, valamint a pár nappal korábbi eseményeket játszom újra a fejemben. A tekintetét, a szüleim hangját, ahogy csalódnak bennem, aztán Youngjae-t, amint elköszön tőlem, miközben nem is sejtettem, másnap megint eltűnik látóteremből. Üres lettem belül, miért akarnám kívülről teljesnek mutatni magam?

Csak azt a nyamvadt homokórát akarom számolni, amit tőle kaptam. Még mindig élénken élnek bennem a hozzám intézett szavai:

„Ha legközelebb megint elmennék, számold meg, hányszor kell megfordítanod az órát! Ígérem, egyre kevesebbszer kell majd minden eltűnésemkor.”

Ráadásul kedvesen rám is mosolygott, hiszen tudta, mennyire szenvedek attól, hogy bármikor elveszíthetem, örökre felszívódik az életemből. De, mégis mihez mérten kellene nekem néznem? Hiszen az óta, most ment el először, képtelen vagyok eldönteni, mikor láthatom ismét. Túl sok ez nekem, ne bírom ezt a nyomást a mellkasomban. Legszívesebben visszavánszorognék a kanapéra, majd jól bebugyolálnám magam egy vastag takaróval, hátha azzal elűzhetem a fájó igazságot.

Semmire sem vagyok képes nélküled...

Szörnyen fest az összetört énem... 

 

Ám ebben Himchan az, aki megakadályoz, ugyanis végig ott szobrozik a szoba másik végén, amíg én elvégzem a teendőimet. Más esetben zavarna az ilyen, hiába takar a függöny, viszont mostanra annyira kiszállt belőlem az élet, hogy még ez sem tud meghatni, inkább elviselem. Ha ő ettől jobban érzi magát, akkor lelke rajta, nekem nincs vele mit vesztenem. Amikor a fülkéből kilépek, akkor úgy törülget engem tisztára, mintha legalább is a gyereke lennék, ami megalázó kéne, legyen számomra, viszont semmi érzelem nem játszik az arcomon.

Miután lassan lebotorkálok frissen felvedlett ruháimban, a konyhába vezet az utam, ugyanis barátom azzal a feltétellel hagyott egyedül, hogy addig ő csinál nekem rendes ennivalót, amit meg is eszek. Még csak válaszolni se hagyott, pedig egy egyértelmű nemet mondtam volna neki. Nincs étvágyam, nem is volt, amióta Youngjae-val utoljára találkoztam, vizet szintén csak azért iszom, mert az feltétlen kell a szervezetembe. Pedig, ha tehetném, akkor hanyagolnám, főleg, mivel a csaphoz kell miatta minden órában odavánszorognom, és megtöltenem egy üveget. Fárasztó, minden százszor nehezebb nélküle.

- Most pedig leülsz, eszel… Nem! Nem érdekel, mennyire nem érzed magad éhesnek, akkor is megeszed, amit csináltam, mert nem fogsz itt éhen halni –szól rám egyből, amint meglátja, ahogy tiltakozásra nyitom a számat. Inkább csöndben maradok, és elfoglalom a helyemet az asztalnál. Legalább nem vitte túlzásba, így csak egy egyszerű rántottát kaptam, amivel gyorsan meglehetek. –Jó fiú! Amint végeztél, elmondott mi történt, mivel egyikünk sem tudja mi történt veletek, miután meglátogattátok a szüleidet –itt a szemembe néz, nyomatékosítva mondandóját. –Te napok óta nem tudsz semmit Youngjae-ról, viszont mi ennél jóval több ideje nem hallottunk egyikőtök felől sem. Én szinte minden nap ide jöttem, hátha beszélhetek veled, miután rájöttem, hogy drága lakótársam megint eltűnt a tudtom nélkül. Yongguk is benézett ide esténként, míg Junhong minden nap tízszer hívta mindkettőtöket, szegény teljesen kiakadt, amiért nem válaszoltatok neki. A másik jómadártól már megszokta, na de tőled? Jongup alig bírta megnyugtatni, amikor sírógörcsöt kapott tőletek, talán még most is éppen ott van mellette, nehogy megint rátörjön egy újabb roham.

Kicsit bűntudatom lesz ezektől a szavaktól, ugyanis jól ismerem a barátaimat, való igaz, Youngjae felszívódásaira már rá se hederítenek, csak megkérdeznek engem, megint mi lett a baja, ám most ez az opció sem volt adott nekik. Én is megszűntem számukra létezni, ami már plusz pánikra adhatott gyanút, de soha nem gondoltam volna, hogy Junhong így kiborul ettől. Nem volt az a nyúlszívű, mindig kiállt magáért, valamint sírni se láttam még, erre én vagyok az első ember, aki megríkatja. Most már a magány mellé társulhat a bűntudat egy magasabb fokozata.

Elismerem, ők itt van nekem, szívükre veszik a sorsomat, mint legjobb barátok, elfogadják a hibáimat, hiányosságaimat. Viszont ők nem Yoo Youngjae, akit pár hónap alatt annyira megszerettem, hogy –most már biztosan tudva –képtelen vagyok élni nélküle. Ha nincs velem, én sem azt az embert mutatom, akit a többiek ismernek, szeretnek, mert akkor teljesen kifordulok magamból. Próbáltam titkolni, leplezni ezt az egészet, de a mostani történések maximálisan kiidegeltek engem, még beszélni se vagyok hajlandó senkivel. Abba pedig bele sem gondoltam, mennyire megijesztem ezzel a hozzáállásommal a többieket, akik segítenének nekem, én mégis elutasítom őket. Annyi idő után, amit egymással töltöttünk, nem ezt érdemlik, ezt tudom nagyon jól, hiába ide a nagy büszkeségem, amiért gyengének látszom előttük.

- Elmondom neked, de… Lehetne, hogy nem mondasz vissza mindent a többieknek! Ne így tudják meg –beleegyezően bólogat, így az elém kitett ebédem… vagy vacsorám végeztével, visszamegyünk a szokásos kanapéra. Ő velem szemben figyel rám teljes egészében, míg én betakarózom, ezzel egy kis védelmet biztosítva magamnak.

- Szóval az utazás –sóhajtok egy mélyet. –Gondolom, nem kell annyira részleteznem, hisz azt tudod, hogy a szüleimet mentünk meglátogatni…

- Furcsálltam is, miért akart veled menni Youngjae –ért velem egyet, miszerint ez még tiszta neki.

- Szóval a régi hazámba mentünk, a szülővárosomba. Kezdetben minden rózsásan ment, anyuék szerették Youngjae-t… Mondjuk, ki ne szeretné, hiszen olyan tiszteletteljes az idősebekkel szemben, valamint egy igazi jótét lélek –megrázom a fejemet, amiért elkalandoztam. –A lényeg, nem volt semmi baj addig. Aztán, én idióta, beszélni akartam anyával négy szem közt, amibe bele egyezett. Hát… Úgy szólván… Comming out-oltam, ahogy ezt mondani szokták.

- Meleg vagy? –kérdez rá, de hangjában nem érződik megvetés, csak őszinte kíváncsiság.

- Anyu szintén ezt kérdezte, de neki szintén azt mondtam, amit most neked. Nem, én csak egyszerűen egy férfit szeretek –itt hallgattam egy kicsit, erőt kellett gyűjtenem a folytatáshoz, mivel a nehezebb része csak most jön. –Majd elkezdett találgatni köztetek, de mindegyikőtökre rávágtam a nemet, erre rákérdezett Youngjae-ra, én meg… Megnémultam, egy árva hangot nem tudtam kiadni. És rájött… Rájött arra, hogy róla beszéltem, ezt köbvetően pedig elkezdett velem üvöltözni, amire már apáék is bejöttek. Apa próbálta féken tartani anyát, ugyanis mindkettőnket fel akart pofozni, sőt… Youngjae-t sikerült is. Ő pedig csak állt teljesen ledöbbenve a hallottaktól, mivel anyám az egész dolgot rázúdította, ráadásul úgy, mintha valami bűnt követett volna el, pedig –szipogtam egy párat, visszatartva könnyeimet. –Pedig ő nem tehetett semmiről, hiszen… Én szerettem bele, miattam történt az egész, én kellett volna, kapjam azt a pofont.

- Édes Istenem! –szörnyülködik Himchan a mondandómtól. Megcsóválja a fejét, majd együtt érzően ismét már emeli tekintetét. –Mi történt utána?

Tényleg nem vettem észre, mikor elhagytál...

Olyan voltál, akár egy angyal!

Miért nem vagyok már jó?

Oh nem... Elfordulsz tőlem...

Ostoba vagyok, aki elveszít téged...

Szerencsétlennek tűnök.

- Haza utaztunk, és Youngjae már az állomáson elköszönt tőlem. Az volt az első, mikor megszólalt, miután elmentünk anyáméktól, és egyben az utolsó is, mint kiderült. Nem akartam, hogy rossz legyen neki, így hagytam elmenni, hátha az a legjobb megoldás –ingatom a fejemet, ezt követően pedig bűnbánóan nézek fel barátomra. –Nagyon sajnálom, amiért én is elzárkóztam tőletek, nem akartam, csak… Ez most nekem is sok volt, ráadásul apám szintén majdnem minden nap hív az óta, de amíg Youngjae nem tér vissza, addig nem tudok a szemükbe nézni, vagy beszélni velük.

Csak az én egyetlen támaszommal, védőangyalommal együtt vagyok olyan erős, hogy átlépjek ezeken a nehézségeken. Ha vele nem tudom ezt megbeszélni, és tisztázni, mégis hogyan lennék képes ezt másokkal kivitelezni. Nem kell viszonoznia az érzéseimet, csak fogadjon el, maradjon mellettem, ezzel erőt biztosítva nekem a továbbiakban. Nélküle ebben a sötét szobában fogom tölteni a minden napjaimat, várva, hátha megtölti egyszer az én komor környezetemet az ő magasztos fényével, meggyógyítva a belsőmet egyaránt.

- Megértelek, valóban szörnyű, ami veled történt –feláll az ülőhelyzetéből, majd megfordítja a homokórát, amiben ismét leperegtek az utolsó szemek. Vajon hányszor kell még újrakezdeni? –De csak, hogy tudd, nem csak egy angyalod van neked, hanem még másik négy, akik mindent megtennének érted –mosolyog rám kedvesen, lágyan, amit már én is viszonzok egy halvány görbülettel.

- Ezzel tisztában vagyok… De egyikőtök sem olyan erős, mint az-az egy, akire jelenleg vágyom.

Egy intéssel letudja válaszomat, majd menne az ablakok felé, sejtésem szerint, elhúzni a függönyöket, ám ebben megakadályozom. Csuklójára fonom hozzá közelebb eső kezemet, és kérlelve nézek rá. Kell számomra az a fajta sötétség, mely tökéletesen jellemzi jelenlegi lelki állapotomat. Nem tudom megmagyarázni, de ez egyfajta nyugalmat biztosít nekem, hiszen így nem csak én, de minden más ugyanolyan komor hangulatú. Nem veszek el a vakító fényben, amit meg sem érdemlek jelen pillanatban, hiszen az a világosság csak Youngjae által vehet körbe. Az ő aurájából, öröméből táplálkozom, tehát amíg nincs itt, semmilyen más fénycsóva ne érintsen engem. Ha szívem választottja úgy dönt, megérdemlem azt a bizonyos energiát, ami belőle –valamint a Napból –árad, akkor meg fogom kapni tőle.

- Nem lehetne a függönyöket így hagyni? Ígérem, amint lehet, megcsinálom én, csak… Csak még ne –mit számít a hamis ígéret, ha tudom, el fogja nekem hinni? Barátom kétkedve néz fekete szembogarain keresztül, végül megadja magát.

- Viszont tényleg ne tartson sokáig –szegezi felém mutató ujját, miután kiszabadult szorításom alól. –Nem tesz jót sem neked, sem a környezetednek, ha egész nap sötétségben élsz –ahogy megráztam kobakomat, miszerint megértettem parancsát, a tarkóját kezdte simogatni. –Akkor én ennyit tehettem. Nem fogok mindent elmondani a többieknek, viszont azt nem tudom biztosra mondani, hogy ezután nem fognak keresni. De ne aggódj miattuk, majd én lerendezem őket… Meg még valami! –már félig az ajtóban áll teljes menetfelszerelésben, ám utolsó szavait szemembe nézve nyomatékosítja. –Én, vagy Yongguk néha-néha meglátogatunk, és most már a pótkulcsot használjuk, szóval nincs több „Nem vagyok itthon” című játék, világos!?

- Igen, megértettem.

Miután Himchan elmegy, próbálok kicsit pihenni, ugyanis jó ideje nem mozogtam ennyit, mint ma, ráadásul ez meg is látszik rajtam. Testemet nehéznek, valamint kialvatlannak érzem, ez nem meglepő, tekintve, hogy mindig maximum egy-két órára hunytam le a szemem. Volt, amikor féltem elaludni, mert hátha Youngjae közben visszatér, ám ha mégis sikerült az álomport látószerveimre hinteni, akkor csak a rossz jött elő. Nagy fekete szutykok, amik félelmetes hörgéssel adták felsőbbrendűségüket a tudtomra, miközben folyamatosan csak egy dolgot kántáltak a fejembe.

„Úgy sem fog visszatérni. Úgy sem fog visszatérni.”

Te, aki olyan vagy, akár egy angyal

Itt hagytál engem...

Szükségem van rád! 

Nem tudom, hogy hogyan kellene élnem...

Mióta elhagytál, úgy érzem, megőrülök!

Minden nap, minden éjjel...

Még aludni is képtelen vagyok!

Most is ezekkel a lényekkel nézek farkasszemet. Tekintetük piros volt, más fényforrást nem látok se közel, se távol, nem tudok máshová elfordulni, hiszen azt sem bírom megállapítani, merre vagyok. Szorítást érzek az egész testemen, mutáns kezek fogják le megtört valómat, karmaikkal szinte széttépik rajtam a ruhát, de még kitart. Kiabálok segítségért, viszont az nem érkezik, ám támadóimat ez csak jobban mulattatja, miközben mocskos szájúkkal pszichopata módon vicsorognak rám, kidüllesztett szemgolyókkal. Csak engem néznek, örömöt lelik a kínzásomban, semmi más nem érdekli őket, egy percet nem karnak elvesztegetni ebből a látványból.

Annyira ellep minket a sötétség, ők pedig annyira bele olvadnak ebbe az egészbe, hogy még a kinézetüket sem vagyok képes megállapítani, esetleg hasonlítani valamihez. Ők démonok, testetlen, mégis szilárd élőlények, paraziták, akik az én kínomból táplálkoznak. Mindig akkor bukkannak fel, ha az én védelmezőm eltűnik, most pedig hosszú ideje már végre ismét elkaptak engem, hiába eddigi kitartásom. Hiszen én futottam, menekültem előlük, ám megtaláltak, szétszednek darabokra, amíg az utolsó reményem ki nem huny végleg belőlem. Egyenesen a szívemig akarnak hatolni.

Mert ott van az a kis fény, ami még van bennem, a gondolat, hogy angyalom visszatalál hozzám, megbocsájt, és minden megy úgy, ahogyan eddig ment. Ez az utolsó kis nyaláb az, aminek az életem köszönhetem, ugyanis ezek a démonok utálják a világosságot, ezért nem jönnek, amikor itt van velem a védelmezőm. Az ő energiája túl erős nekik, nem tudják legyőzni, így csak bujkálnak, várják a megfelelő pillanatot, mikor csaphatnak le rám. Ez pedig most eljött, hiszen itt fekszem teljesen kiszolgáltatottan, maga tehetetlenül, várva az esélyt, hátha megszabadít ettől valaki.

Hirtelen a távolból egy pici kis világító gömb közeledik felénk, akit a szörnyek ki se szúrnak, el vannak foglalva az én összetört valómmal. Az apró csóva befurakszik közénk, fénye pedig elegendő ahhoz, hogy a démonok hátrébb lépjenek szemüket takargatva, ám ezzel koránt sem állítja meg őket. Ekkor még három hasonló lényecske repül hozzánk, és egy nagy kört alkotnak körülöttem, így együtt képesek annyi energiát felszabadítani, amivel messzire űzik a teremtményeket. Alig hiszek a szememnek, mert egy csapásra eltűnik a helyiséget uraló sötétség, a sikítozó árnyakkal karöltve, a négy lángocska pedig elindul vissza oda, ahonnan jöttek.

Egy belső sugallat hatására követem őket, közben a fénysugarak egyre erősebben világítanak íriszembe, amiket emiatt kénytelen vagyok takarni. Teljesen vakon megyek egyenesen, míg nem egy testbe ütközöm. Ismerős a vékony alkata, ahogy körbe tapogatom, még látni is megpróbálom, ám az aurája ezt megakadályozza. Arcához érve fejbe csap a felismerés szikrája, boldogságom pedig határtalan lesz. Visszatért az én őrangyalom.

Te vagy az, aki képes lenne szeretni engem...

Ragyogj rám a sötétségben!

Nézz most rám! Térj most vissza! Gyere vissza hozzám!

A szobában vakító világosság tombol, mikor felébredek régen tapasztalt szép álmomból. Elsőre az ablakok felé pillantok, amint kidörzsölöm szemeimből az álmosságot, és meg kell állapítanom, el vannak húzva a függönyök. Zsibbadásomnak köszönhetően, először fel sem rémlik, hogyan történhetett ez meg, hiszen biztos vagyok abban, hogy ki voltak engedve, mikor elaludtam. Végig pörgetem magamban a lehetséges variációkat, melyik barátom lehetett a tettes. Végtére is, csak hárman tudnak a pótkulcsról, Youngjae, Himchan, és Yongguk, mivel az előző már biztos megmondta neki, hol találja meg.

Himchan-t kizárhatom, mert ő neki megmondtam, miért nem szabad elhúzni a függönyöket. Talán Yongguk lehetett az, hiszen benézhetett később hozzám, aztán nem tudva szabályomról, csak gondolt egyet, és világosságot csinált magának, nehogy áramot fogyasszon fényes nappal. Ám álmomban sem gondoltam volna, mekkorát tévedek ezekkel a feltevésekkel, és a fényforrás okozója az a személy lesz, akit teljességgel kizártam volna felsorolásból.

- Szia, Daehyun –itt ül ellőttem a dohányzó asztalon, miközben a tőle kapott homokórával szórakozik. Fekete haja a szemébe lóg, de még mindig ugyan úgy csillog, mint amikor utoljára láttam. Sötét szemeiben teljesen elveszek, ám az álombéli rémségekkel ellentétben, most nem rémiszt meg ez a végtelenség. Sokkal inkább elbűvöl, megbabonáz, elűzi minden félelmemet, hogy csak rá koncentrálhassak. Együtt kizárjuk a külvilágot, és ketten maradunk egymással szemben. Percekig egy hang nem jön ki a számon, minek folytán néma csendben nézek rá kidülledt szemekkel. Egy szende mosolyra húzza rózsaszín ajkait, majd szégyenlősen lenéz az ölébe. –Gondolom, sok mindent mondanál most nekem, bár az is igaz, hogy főleg én kell, hogy magyarázatot adjak –nevet fel kínosan, aztán egy sóhajtással hátra dobja a fejét. –Nem tudom, hol is kezdjem…

- Miért mentél el? –találom meg végre a hangomat, bár eléggé nyögve nyelős. Mint akiből úgy kell kierőszakolni a szavakat. –Miért tűntél el megint, ráadásul ilyen hosszú időre?

- Őszintén megmondom neked, nem ennyire terveztem. Nem néztem az időt egyáltalán –leteszi a homokórát, majd felkelve két lépéssel átszeli azt a kevés távolságot, ami volt köztünk. –Tényleg addig maradtam, ameddig úgy éreztem kell –nagy huppanással érkezik mellém a kanapéra, ahol már megadtam neki a kellő helyet, hogy elférhessen. –Miután anyád kifakadt, még fel sem dolgoztam igazán, miért is tette, mintha… Késve érkeztek volna hozzám a szavak, addig meg teljesen kikapcsolt voltam. Nem érzékeltem a külvilágot, csak a gondolataim voltak és én, aminek folytán sikeresen feldolgoztam, mit is hallottam. Hah! Ekkor már hazafele tartottunk, én meg… Nem tudtam mit válaszolni neked akkor –rám vezeti tekintetét, melyben a bűnbánat lángja ég. –Fontos vagy nekem, nem akartam csak úgy odavágni valamit, közben lehet, később meggondolom magam, mindkettőnknek fájdalmat okozva ezzel. El kellett gondolkodnom azon, mit válasszak, illetve mi a legjobb út, amivel egyikünk sem szenved semmi kárt.

- És döntöttél már? –araszolok kicsit közelebb hozzá, amin ő felbátorodva viszonozza tetemet.

- Igen –válaszolja, majd fejével egyre közelebb jön felém, míg nem az ajkainkat egy egészen pici kis rés választja el egymástól. Nem nézek sehova máshova csak a szemeibe, melyek most még igézőbbek, szebbek, mint eddig bármikor is. Mindkettőnk orra súrolja a másikat, így Youngjae kicsit megdönti magát, ezzel még közelebb kerülve kiszáradt párnáimhoz. –Én tegyem meg, vagy cselekszel te?

Kérlek ölelj át! Kérlek tarts meg!

Ezért érzem úgy, hogy megbolondulok.

Mindennap megsérülök...

Egy roncs lettem miután elmentél!

Siess és ments meg!

Több sem kell, szemeimet lecsukva hajolok mézédes párnaira, és kezdem egyből mozgásra bírni mindkettőnket. A csók eszmélet, olyan felemelő, ahogy mindig is elképzeltem, sőt, még annál jobb. Szavak nincsenek rá, pedig még csak apró puszikat adunk egymásnak, ezt pedig társam hamar meg is unja. Nyakam köré fonja karjait, nyelvével végig simít alsó ajkamon, aminek hatására egyből leengedem állkapcsomat, ezzel megadva neki a tovább lépés lehetőségét. Szerveink táncot lejtenek egymással, küzdve a dominanciáért, ami végül én nyerek meg, ezzel visszatessékelve Yougjae-t. Közben dereka köré fonom kezeimet, jó szorosan, nehogy elveszítsem ismét, most, amikor már megkaptam végre, és hátra döntöm a kanapén, közben a csókot egy percre sem szakítom meg. Nem figyelünk a külvilágra, azzal sem vagyunk tisztában mennyi idő telt el, hiába van mellettünk a homokóra, ami szintén kiment a fejünkből. Csak a szenvedély, a mérhetetlen szeretet, valamint a vágy az, ami uralkodik ebben a pillanatban felettünk.

Mindkét párnácskáját kellően megkínzom, hogy biztosra menjek, egy felejthetetlen érzést adok át neki ezzel a kis játékkal. Felső ajkát megharapdálom, néha-néha szívok rajta egy kicsit, ami elégedett nyögést csal ki a másikból, ezzel unszolva engem a folytatásra, amit meg is adok neki. Amint végeztem vele, az alsó következik, amelyet nem csak az előzőhöz hasonlóan kínzok meg, de egy két puszit is elhintek rá, áttérve állára is, majd visszainvitálom egy újabb csókba. Fogaim közé veszem finoman utoljára pirosra szívott ajkát, és finoman húzni kezdem magam felé, minek hatására egy mélyről jövő sóhaj hagyja el szerelmem hangszálait. Elengedem száját, ezzel meg is szakítva csókcsatánkat, így már csak a hangos lihegésünket lehet hallani a csöndes helyiségben, amint próbálunk oxigénhez juttatni magunkat.

- Szóval ez azt jelenti… -töröm meg végül a csendet, de még mindig elég kába vagyok az előbb átéltek hatásától.

Yougjae csak feltornázza magát, ám rajta is látszik, hogy elég nehezen tartja jelenleg magát. Felkel mellőlem, amit először nem értek, felveszi a homokórát a dohányzó asztalról, aztán felém fordul egy nagy mosollyal. Miközben hozzám beszél, egyre hátrébb lépked az egyik könyvespolcom felé, aztán ahogy háta találkozik a kemény falappal, megfordulva lerakja a kis tárgyat az egyik állványra.

- Hogy én is szeretlek téged, teljes szívemből –közelebb jőve hozzám, két kezébe fogja arcomat, úgy mosolyog le rám, ismét rávéve, hogy minden figyelmemet rá szenteljem. –És mostantól nincs szükségünk arra a nyamvadt órára… Az angyalod végleg hazatért.

Kérlek állj meg és légy mellettem! 

Ne távolodj el! Ne válj közömbössé!

Sosem engedlek el!